Az elejétől kezdve azt tartottuk a legfontosabbnak, hogy olyan zenei produkciók hangozzanak fel a fesztiválon, amelyek hűen képviselik a Cziffra György-féle zeneiséget – meséli a zongoraművész. Lényeges az egyediség, s a szokatlan duók, a műfajok találkozása, a fiatal tehetségek szerepeltetése jellemzi a sorozatunkat. Idén a megszokottnál is izgalmasabb előadásokkal várjuk az érdeklődőket február tizennegyedike és huszonhetedike között. A fesztivál kiemelt eseménye Martha Argerich és Mischa Maisky estje a Zeneakadémián, napjaink egyik, ha nem a legkiválóbb zongoraművésze és csellóművésze most először játszik együtt. Nagy öröm, hogy első szóra elfogadták a meghívást, mert mindketten rajonganak Cziffra Györgyért. Ez kiváló visszaigazolása az eddigi munkánknak, az évek során sikerült elérnünk, hogy a zongoraművész az őt megillető helyre kerüljön itthon, s művészetére ismét felhívjuk világszerte is a figyelmet. Emellett lesz szimfonikus zenekari koncert, népzene, a könnyebb műfajok rajongói pedig meghallgathatják többek között Malek Andrea, Sárközy Lajos és a Hot Jazz Band estjét. Különlegesnek ígérkezik az a triókoncert is, amelyen Snétberger Ferenc, Tony Lakatos és Szakcsi Lakatos Béla muzsikál, vagy egy másik trió, amelyben Vadim Repinnel és Alexander Kniazevvel lépek pódiumra. S miután fesztivált rendezünk a fesztiválban, hiszen a tavaly kezdődött emlékév eseménysorába kapcsolódik a februári sorozat is, ezért arra törekedtünk, hogy ebben a két hétben még rendhagyóbb programokkal várjuk a közönséget. A jegyvásárlás azt tükrözi, sikerült elérnünk a célt, néhány hét alatt elkapkodták a jegyeket.

A Cziffra századik születésnapja előtt tisztelgő emlékév középpontjában a muzsikus novemberi évfordulója áll, fél évvel a születésnap előtt indult, s májusban ér majd véget. Most, hogy túl vannak az emlékév nagyobb részén, Balázs János úgy véli, a világjárvány ellenére sem csorbultak az elképzelések. Bár nem mindig a tervezett időpontban, de minden rendezvényük megvalósult, s az ikonikus koncerttermek, mint a londoni Covent Garden vagy a párizsi rádiózenekaré, szívesen látták vendégül programjaikat. Tavaszig még vár rájuk többek között a moszkvai Csajkovszkij Konzervatórium és a svájci Victoria Hall koncertterme is.

Nagy örömöt jelentett, hogy bárhol kopogtattunk, Cziffra nevét hallva mindenhol igent mondtak a partnerkapcsolatra, mert ma is fontosnak tartják a zongoraművész örökségét – teszi hozzá Balázs János, aki elmondja, ezeknek a hangversenyeknek köszönhetően nemcsak Cziffrára, hanem Magyarországra is reflektorfény vetült, sokfelé megismerhették fiatal tehetségeinket. Több mint száz programot kínáltak, így minden hétre akadt koncert, s emellett kiállítások, szoboravatás, az MNB által kiadott emlékérem is Cziffra György emlékezetét idézte. Van olyan hangverseny is, az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus Werner–Rameau-estje Vashegyi György vezényletével, amely a francia barokk zenéhez vonzódó Cziffra kevéssé ismert oldalát idézi meg, noha számos lemezfelvétele született Rameau, Couperin, Lully műveiből.

S bár az elmúlt évek során egyre nőtt Balázs János művészeti vezetői, fesztiválszervezői rutinja, nem bánja, hogy jövőre csak a megszokott program-
sorozatot kell levezényelnie.

Ez a temérdek rendezvény rengeteg munkát adott a koncerteket szervező feleségemnek, munkatársainknak és nekem is, nem beszélve a pandémia okozta többletfeladatokról. Jó lesz már egy kis pihenés, s hogy „csak” a saját hangversenyeimre kell összpontosítanom. Természetesen Cziffra Fesztivál jövőre is lesz, s annyiban változik, hogy még nagyobb hangsúlyt helyezek az ifjú muzsikusok nevelésére, támogatására. Fontosnak tartom, hogy azok a művészek, akik a Cziffra-féle ideológiát képviselik, továbbadják tudásukat a fiataloknak, akik számára ma kissé megfoghatatlan az őt jellemző, romantikus gondolkodásmód, a zenének az a fajta szabadsága, amely az előadásaiban megjelent.

Pedig Balázs Jánosra gyerekként olyan hatást gyakorolt Cziffra művészete, hogy lemezeit hallgatva döntött a zongora és a klasszikus zene mellett.

Minden fiatal, tizenéves zongoristára óriási impresszióval bír az egyedi, szuggesztív hang, én Cziffra mellett Horowitz és Glenn Gould előadását tartom ilyen lenyűgözőnek – folytatja. – S ebben a korban az is érthető, hogy úgy akarunk játszani, mint ők, ez rengeteget segít egy bizonyos szintig, mert fontos a motiváció. Náluk pedig nincs jobb mérce… Azonban az embernek arra is rá kell jönnie, hogy a saját hangja a legfontosabb. A zsenik is attól váltak naggyá, hogy merték a saját hangjukat, frazeálásukat hallatni, megmutatni a zenei gondolkodásukat, és nem sértve a zeneszerzőt, alkotni valami újat.

A Zeneakadémia első éveiben hamar rájöttem, milyen fontos a saját mondandó.

A fesztivál szervezése, Cziffra művészetének reflektorfénybe állítása nem karrierépítés, hanem rengeteg munkával járó szolgálat. A saját út megtalálása elengedhetetlen, s az a közönség, amelynek tagjai rendszeresen járnak a hangversenyeimre, talán ma már tudják, ismerik, milyen a Balázs János-féle zongorázás, ami még koránt sincs készen, de úgy vélem, jó úton járok, ha óriási táv van is még előttem…

Ezen a saját hangon szólal meg új lemeze is, az ImprovisArt is, amely a tavalyi év végén jelent meg a Sheva Kiadó gondozásában. Liszt, Cziffra és saját átiratai hallhatók rajta, s az album különlegessége, hogy egyetlen kompozíció sincs közöttük, amely eredetileg zongorára született. Operarészletet, operettdarabot szólaltatnak meg a fekete-fehér billentyűk. Bár mostanában csökkent az albumok szerepe, Balázs János szeret lemezeket készíteni, fontosnak érzi a lenyomatok születését.

Nem tartom magam zeneszerzőnek, de szívesen készítek átiratokat – mondja. Most, harminchárom évesen készültek el ezek a darabok, kíváncsi vagyok, húsz év múlva mindez hová tud fejlődni… A klasszikus zene és a rögtönzés kapcsolata nem ördögtől való. Egykor Bach, Mozart, az összes zeneszerző improvizált az előadásain. Az elmúlt évtizedekben veszett ez el, s erősödött meg a klasszikus zenészekben az a hit, hogy nem szabad a szerzeményekhez hozzányúlni. Fel kell oldani a zenei dogmákat, ez a záloga annak, hogy sokféleképpen elő tudjuk adni ugyanazt a darabot. Lehetetlen és nincs is értelme Beethoven Waldstein szonátáját hatvanöt éven keresztül ugyanúgy eljátszani. S ahhoz bizonyos szabadságérzet kell, hogy az előadó újdonságokat fedezzen fel egy koncerten. Nem kell Beethovent átírni, de egy kis rögtönzés a dinamikába, a ritmusba belefér. Az improvizáláshoz viszont nyitottságra, széles látókörre van szükség, s arra, hogy ne csak le akarjuk játszani a hangokat, félreütés nélkül. A rögtönzés a legőszintébb vallomás, hiszen ilyenkor az érzelmeink vezérlik az ujjainkat, így lesz igazán élményt adó a hangverseny.

A szerző zenei újságíró.