Cseh Tamást „a magyar rockkultúra képviselői közül elsőként, vita nélkül befogadták a magyar egyetemes kultúra fellegvárába és művészetének értékeit, maradandóságát ma már senki nem vonja kétségbe” – jelentette ki egy könnyűzenei publicista már 1981-ben, a dalnok harmincnyolc éves korában. Amiként Arany János visszaemlékezése szerint számos balladája is „a dallamból fejlődött, mint egy gondolat”,

a Cseh–Bereményi szerzőpáros művei is a zenéből fogantak, egy belső ritmus, zenei dallam indította el

őket.

Mint Hanák Gábor (A dalírás gesztusai) Bibót idézve megfogalmazza, a hatvanas évek élhető, ugyanakkor demoralizáló világáról szóltak ezek a dalok, ahol az otthonok védettnek hitt világában folyó szabad vitát barátnak hitt besúgok figyelték, s hazafelé menet éjszakai igazoltatás zárta.

Párizsi útjukon, emigráció helyett a hazatérésről döntve határozta el Cseh Tamás és Bereményi Géza, hogy dalaikkal a nyilvánosság elé lépnek, egyetemi klubokban, ahol „a menő zenekarok koncertjei és fiatal avantgárd alkotók kiállításai jól megfértek”. Bereményi visszaemlékezése szerint „Az a közönség árva volt, megfogalmazhatatlan életű, és önmagában is bizonytalan. Csak ki kellett állni elé, és énekelni neki arról, hogy olyan vagyok, mint ti, és ami semmiségnek tűnik az életünkben, az igenis egyszeri alkalom, életveszélyes játék.”

Szerdahelyi Csongor kicsiny gyermekként ismerte meg a Tordasról családjával a Villányi úti Sztálin-barokk lakótelepre, a szomszédságukba költözött Cseh Tamást, bátyjai jó barátját. Visszaemlékezésében (Akinek modellt ültem) felidézi, ahogy

a festőnek készülő Tamásnak modellt ült, az Állatkertben együtt gyűjtöttek igazi, elhullatott sastollakat, hímezték a ruhadíszeket a bakonybéli indiántáborokhoz,

és közösen imádkozták a Gyimesekben a helybéliekkel a Székely himnuszt.

„Hogyne rajongtunk volna Cseh Tamásért, a Bereményi szövegeivel, melyek nem arról szóltak, hogy mi van, vagy mi nincs, hanem arról, ami kimondhatatlanul feszít” – emlékezik Gazsó L. Ferenc Tamás, Géza és a többiek című írásában.

„Azt dalolja bennünk, hogy feladni, »ezeknek«? Soha!

Inkább játsszuk a hülyét, üljünk a dagonyában, vigyázva, hogy el ne merüljünk benne. És tegyük a dolgunkat. Ki-ki azt, amihez tehetséget kapott a Teremtőtől, a lehetőségei határáig. (…) Rejtőzködünk, és ha másképp nem megy, a sorok között írunk. Nagy mesterek, igaziak adják a mértéket hozzá. Kifelé konformisták, valójában kámformisták vagyunk. Küszködünk a cinizmusunkkal és más gyengeségeinkkel, de veletek nem alkuszunk.”

A puha diktatúrában is volt választási lehetőséged, állítja Szerényi Gábor: bejársz-e a hazug ideológiával átitatott újságíró-tanfolyamra, vagy helyette inkább Cseh Tamás- koncertekre jársz. „Arthur Rimbaud-ról számolt be, meg az ócska cipőjéről, amit vastagon lepett a sár. De mintha a mennybolt kárpitja hasadt volna meg, igézetten bámultam, hogy

a reménytelen és masszív hazugságok végtelen mocsarában létezik egy igaz ember,

s hírt hoz arról, hogy minden fojtogató nyomorúság ellenére még van remény, van még élet” (Csak azért is Cseh Tamás).

 

Nyitókép: Bereményi Géza és Cseh Tamás 1972 tavaszán a Villányi úti lakásban Fotó: Novák Emil