Immár két évtizede toborozzák a híveket archaikus népzenénknek és az azt életben tartó csángóknak. A szegedi piaristák nagyhírű Dugonics András Piarista Gimnáziumának tagintézményeként létrehozott Alapfokú Művészeti Iskola Népzenei Kamaraműhelyében ifjak és érett korúak sokasága sajátította el tőlük a táncházi muzsika tán legínyencebb rétegének titkait. Fábri Gézának jelentős szerepe volt abban, hogy ősi húros hangszerünk, a koboz immár polgárjogot nyert a középiskolai és a felsőfokú zenei képzésben is. A Vántus István Zeneművészeti Szakgimnázium és a Nyíregyházi Egyetem Zenei Intézetének hetvenedik születésnapjához közeledő egykori oktatója két új lemezzel ünnepel. Beszédes nevű formációjukhoz, a Mentés Másként Együtteshez ezúttal Szokolay Dongó Balázs fúvós és Nyíri László hegedűs csatlakozott.

Hogyan tárult föl annak idején a moldvai csángók világa egy vajdasági magyar zenész számára?

Fábri Géza: Öcsémmel, Fábri Bélával és a szintén hegedűs Miklós Nándor barátommal együtt vezetett az utam a táncházmozgalomba. Oda pedig belépő gyanánt hasznosnak látszott, ha megtanulok háromhúros brácsán játszani, mert az erdélyi tánczenékhez kevés volt, amit egyetemistaként pengetős hangszereken tudtam. A zentaiak furcsállották is, hogy nem az arrafelé megszokott talpalávalókat kezdtük játszani. Abban a közegben az erdélyi táncházi muzsika már-már forradalmi dolognak számított – vigyáznunk kellett, nehogy a túlzó nemzetieskedés vádját vonjuk magunkra. Hamar eljutottunk oda, hogy a tamburás hagyományok mellett mi is tartottunk vonós táncházakat kéthetente, Temerinben. Szerencsénk volt: egy veterán partizán kezeskedett értünk. Idővel gyerektáncházaink, gyerektáboraink is voltak, s ezek fölbecsülhetetlen szerepet játszottak a helyi magyarság összetartásában. Mire a háború a szülőföld elhagyására kényszerített, már ott volt a nyomunkban az az új nemzedék, amely máig is életben tartja ezt a kezdeményezést.

Fábri-Ivánovics Tünde: Ebbe a mozgalomba kapcsolódhattam be tánctáborok és népzenei versenyek révén. Még csak tízéves voltam az első táborozásomkor, de elvarázsolt, amit láttam. Mindenki táncolt és énekelt. Burány Béla történeteit, juhásznótáit és rabénekeit hallgattuk, Lukács Imre tanított táncot – és Géza, mint a Hívogató Együttes vezetője föltárt egy ismeretlen világot. Újvidéki gyerekként megérintett, hogy ez az ügy valami elementáris erőt hordoz, amely összeköt minket, a Vajdaság teljes magyarságát. Egyszeriben úgy éreztem, hogy Észak-Bácskától a Bánátig mindenfelé otthon vagyok ezek között az emberek között. S hogy így is volt, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a bombázások idején mindig volt hová elbújnom.

Koncert az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban: Fábri-Ivánovics Tünde, Fábri Géza. Fotó: Frank Yvette

A moldvai világ akkoriban a mostaninál is távolibb, zártabb és megközelíthetetlenebb lehetett. Mi adta az ösztönzést az akadályok legyőzésére?

Fábri Géza: Bizony legtöbbször még a plébánosok is a román rendőrséget hívták, ha útbaigazítást kértünk. Féltették azt a keveset, ami a mozgásterükből megmaradt. Fölforgatónak, betolakodónak tűnhettünk. Pedig csak arról volt szó, hogy az elődök akkorra már összegyűjtötték valamennyi többi táncdialektust. Moldva pedig jószerével föltáratlan terület volt a maga sajátos hangszeres és énekanyagával. Amely számomra a kobzon keresztül nyílt meg. Azelőtt jobb híján gitárral kísértük a csángó dalokat – még maga Halmos Béla sem tett másként. Kobzos Kiss Tamás és L. Kecskés András vezetett el a kobozhoz. Mindketten arra bátorítottak, hogy vessem bele magam a közép-ázsiai hangszerek világába. Abban, hogy nem voltak előzményeink ezen a téren, óriási szabadság rejlett. Akkor értettem meg, hogy a legtöbbet magától a hangszertől lehet megtanulnom. Ha az ember rájön, mi szól jól a kobzon, többet tud meg a stílusról, mint hogyha volna róla tankönyv. Így lettem az első kobzosok egyike, akik táncházlemezen játszhattak. Aztán jöttek Kanalas Évával közös fölvételeink.

Fábri-Ivánovics Tünde: Amikor először jártam Moldvában, megragadott a csángók őszintesége. Bennünket, távoltól érkezetteket azonnal „elolvasnak”. Percig sem kétséges: tudatában vannak, hogy az élet teljességét ők élik meg igazán. Aminek az éneklés, a zene szerves része. Szerény körülmények között élnek, ugyanakkor nagy alázattal, hálával.

 A csángók zenéjét szokásosan archaikusnak nevezzük. Ámde egy ma is élő kultúráról beszélünk. Mi védi meg a megmerevedéstől, a muzeálissá válástól? Mennyiben kell – a nevükkel élve – „Másként” megmenteni, mint akár Bartókék az akkor már végóráit élő parasztzenét?

Fábri-Ivánovics Tünde: Számukra teljességgel idegen a „visszatanítás” jelensége. A legfontosabb, hogy a tanítványainkkal együtt a kultúrájuk iránti mélységes tisztelettel igyekezzünk bekapcsolódni abba, ami nekik ma még mindennapos, éltető közeg. Énekesként is az a célom, hogy saját anyanyelvemként keltsem életre azt, amit tőlük tanultam. Ehhez meg kell találnom azokat a pontokat, ahol az ő zenéik az én lelkemből szólnak – és azt a műsort, amely az aznapi közönség lelkét mozdítja meg. Hisz az énekesek a szó valódi értelmében gyógyítók voltak. Szerintünk is ez a követendő út. Ezért zárkózunk el a fölvételek utólagos korrigálásától. Az maradjon meg a lemezen, ami az ihletett közös zenélés pillanataiban megszületett! Őszinteség nélkül a népzenének semmi értelme.

Fábri Géza: Semmi sem hatékonyabb, mint amikor együtt éneklünk velük. Öregek, gyerekek, ottaniak, itthoniak – még lemez is született így. Amikor pedig itthoni tanítványunk, ma már zenésztársunk, Barta Márton tesz hozzá a lemezanyaghoz egy olyan furulyadallamot, ami nekünk eszünkbe sem jutott volna, az ember csakugyan azt érzi: része lett valami egyének fölötti, hatalmas folyamatnak.   

Nyitókép:  Fábri-Ivánovics Tünde és Fábri Géza, a szegedi Piarista Gimnázium művészeti iskolájának alapítói

Fotó: Frank Yvette