Amikor 1990 júliusának utolsó napján a velencei Pentagonale-csúcstalálkozót kísérő kulturális fórum elhatározta, hogy létrehozza a közép-európai művészeti eseményt, amely a Mittelfest nevet kapta, senki nem tudta, hol is kellene megrendezni a fesztivált. Talán még csak szellemi atyja, ötletadója, a magyar származású, de nálunk akkoriban alig ismert olasz író, rendező, utóbb a budapesti olasz kulturális intézet igazgatója, Giorgio Pressburger gondolt halványan, bizonytalanul Cividaléra, Friuli–Venezia Giulia tartomány csendben meghúzódó kisvárosára.
Észak-Itália keleti szegletében, ott, ahol a Júliai-Alpok hegyláncai találkoznak Friuli sík vidékével, a Natisone folyó két partján fekvő szépséges városkának történelme a római időkre nyúlik vissza. A história szerint Forum Julii volt a település neve, amelyet még Julius Caesar alapított Krisztus előtt 50-ben. 488-tól a gótok uralták, 568-tól longobárd hercegségi székhely lett. A korszak szilárd mementójaként a Natisone partja fölé magasodó IX. századi templom, amely ma a hajdani Santa Maria in Valle kolostor felől közelíthető meg, valamint a püspöki palota Olaszország longobárd emlékei sorában, 2011-ben világörökségi rangot kapott. Cividalét utóbb a frankok uralták, majd a Velencei Köztársaságé lett, hogy aztán jó idővel később Ausztria része legyen. Történelmi léptékkel mérve már csak egyetlen lépés volt, hogy 1866-ban Cividale del Friuli az 1861-ben alakult Olasz Királysághoz csatlakozzék. Közép-európai sors. Találhatott volna bárki ennél jobb helyet egy fesztiválhoz, amely épp a közép-európaiságról akar beszélni?
Amikor Pressburger Györggyel, akivel egy évvel korábban Rómában, az általa rendezett Az ember tragédiája előadásán ismerkedtem meg, 1990 őszén, részben a taxisblokád történelmi napjaiban Budapesten találkoztam, még kereste partnereit, vezető művésztársait, még alakulóban volt a program, de már tudta, a helyszín Cividale lesz. A Közép-európai Kezdeményezés kezdetben négy – Ausztria, Jugoszlávia, Olaszország, Magyarország –, utóbb Csehszlovákiával ötre bővült államaiból egy-egy kiemelkedő színházi ember lett a művészeti vezetőség tagja: Ascher Tamás, Jovan Ćirilov, Jiří Menzel, Giorgio Pressburger és George Tabori. Az ötös akkor még – bár a politikai, társadalmi változások következtében csak rövid ideig – bűvös szám volt.
Azon az első nyári napon, 1991-ben, a Piazza Paolo Diaconon, Cividale középkori házak övezte főterén az öt ország öt írója – Esterházy Péter, Natalia Ginzburg, Milorad Pavić, Karel Steigerwald és Peter Turrini – köszöntötte a találkozót.
S nehéz nem emlékezni Esterházy egyszerre ironikus és önironikus, boldog és szomorú szkeccsének X-ére, amint a szerzői utasítás szerint egyszerre kérdezi és állítja: „Köztes Európa. A szürkeség birodalma. Fapados Európa. A szabadság laboratóriuma.”
Majd megint az ötös szám bűvöletében a fesztivál nyitányaként a Longobárdok terének öt pontjáról öt, azaz négy – cseh, magyar, német, olasz – és Jugoszlávia képviseletében a tánc nyelvén adták elő Göncz Árpád Magyar Médeiáját. Pressburger szülőhazájának tisztelgett ezzel a gesztussal? Talán igen.
Az István, a király címszerepét Bubik István játszotta a Nemzeti Színház 1985-ben bemutatott előadásában. Fotó: Ilovszky Béla/MTIFontos, hogy minden nemzet azt mutassa meg, ami igazán ő maga, de a különbözőségben is legyen ott az együvé tartozás.
Ahogy az is lényeges volt, hogy egy-egy produkció érvényes maradjon az ismeretlen közegben is, a maga formanyelvével meg tudja szólítani a közönséget. S ebben a tánc, a mozgás, a zene, a dal, a bábművészet mindig sikeres, eszközei nem ismernek nyelvi akadályokat.
E gondolat jegyében fogantak később is a fesztivál nagy pillanatai, a Kafka és írói világa köré szervezett program, azután egy másik, amelyiknek középpontjában az identitás állt, amikor a Duna, Claudio Magris regényéből született egy egész estét, éjszakát, a várost járó színi varázslat alapja. A metaforikus elindulásé, az utazásé, a megismerésé és a megérkezésé volt az a három év, amikor képzeletben és színielőadásokban, zenében, táncban az antik Róma útjait, a borostyánutat és a selyemutat járták be a produkciók.
Másfajta évek jöttek, az ötösfogat Csehország és Szlovákia megalakulásával, Jugoszlávia szétesésével megszűnt, a Mittelfest kibővült, s immár huszonöt európai ország részvételével ma is él. Pressburger 2003-ig vezette, ám atyai tekintetével, tanácsaival haláláig, 2017-ig kísérte.
A közép-európaiság, az identitás problémaköre vissza-visszatérően megfogalmazódik itt. Idén a harmincadik, ünnepi évben az Örökösök címet kapta a sokszoros formanyelvű, színházi, zenei, tánc- és bábművészeti találkozó.
Az örökösöké Cividale del Friuli, az ókorra, a középkorra visszatekintő városka éppúgy, mint a legszebb felnőttkorba érkezett fesztiválja is, amely ebben az esztendőben azt a kérdést teszi fel, mit jelent ma Közép-Európa, mit kezdünk vele, mit őrzünk meg, mit adunk tovább közös örökségünkből. A válaszokat augusztus 27. és szeptember 5. között majd a produkciók adják meg.
A történelmi óvárosban a Natisone folyót huszonkét méter magasságban XV. századi kőhíd íveli át. Kétárkádos pilonja hatalmas kövön áll. Cividaléban azt mesélik, valaha az ördög mérgében hajította a folyóba a szikladarabot. Akad másfajta legenda is, amely szerint a híd építtetői az ördöggel kötöttek egyezséget, az alku úgy szólt, az első áthaladó lény az ördögé lehet. Ám a furfangos cividaleiek egy kóbor kutyát eresztettek a hídra, ezért gerjedt hatalmas haragra az ördög. Így vagy úgy, az átjáró az Ördög hídja nevet viseli. A fesztivál kilencedik évében ez a híd élő díszlet, színpad volt. Az előadás, a Varázslatos Prága Kafkát és Josef K.-t idézte, a szöveg, a játék zenei kísérete Smetana Hazám című szimfonikus ciklusának Moldva tétele volt. A nézők álltak, hallgatták, még előbb egy döbbent pillantást vetettek oda, ahová egy fénycsóva vitte tekintetüket: egy kötéltáncos haladt felettük, aztán elindult a séta, végig a városon, a szűk utcákon, az ódon házak között, egy-egy épületnél, téren megállva hallgatva Kafka szavait. Ma már ez is örökség, az Örökösöké, amit őrizniük, őriznünk érdemes.
