Lukács Miklós cimbalomművész már azzal kivívta a hazai és a nemzetközi jazzvilág figyelmét és elismerését, hogy az általában népi hangkörnyezetben megszólaló hangszerét bevezette az alapvetően improvizációra építő jazz műfajába, és számos kiváló jazz-zenész – köztük Dés László, Dresch Mihály, Tony Lakatos, Szakcsi Lakatos Béla, Tóth Viktor, Fekete-Kovács Kornél vagy Chris Potter – partnereként több mint ötven albumon szerepelt 1997-es első megjelenése óta. A koronavírus-járvány idején viszont olyan zenei anyagot állított össze, melyben a korábbiakhoz képest ismeretlen utakra merészkedett: virtuóz és a hagyománytól eltérő hangszerhasználatát a kísérleti elektronika műfajával találkoztatta.

Mit jelent a szokatlan, a hagyományostól eltérő hangszerhasználat? Lukács Miklósnál: a világot. Ha kell, papírt ragaszt a húrokra, ha kell, befőttesgumival preparálja őket, van, hogy vonóval húzza a húrokat, s nem a verővel szólaltatja meg őket, máskor pedig ugyan a verővel dolgozik, de nem a húrokat, hanem a fakeretet üti. A lényeg, hogy mindig új, mindig más legyen a hangzás. S ha ez a hihetetlen kreativitás találkozik a kísérleti elektronika műfajával – Kopcsik Márton és Moldvai Márk közreműködésével –, akkor tulajdonképpen bármilyen hanghatás előállhat. Ebből a különleges elegyből alakult ki az album zeneisége, és hihetetlen, de végig csak és kizárólag cimbalomszót hallunk.

A No Man’s Land (2022, Fonó) című lemez borítója

A zenei sokszínűséghez különleges mondanivaló is társul, elég, ha csak az album első másodperceire gondolunk, amikor archív felvételről hallhatjuk az idézetet Martin Luther King 1964. december 10-én, a Nobel-díjátadó ünnepségen elmondott beszédéből: Sooner or later, all the people of the world will have to discover a way to live together in peace. Azaz: Előbb vagy utóbb a világot lakó embereknek módot kell találniuk arra, hogy békében éljenek együtt. Lukács Miklós művészetében általánosságban is, de ezen a lemezen különösen fontos, központi elem a béke. Az elmúlt évek viszontagságai, a zeneművészeket is súlyosan érintő koronavírus-időszak, a közéleti viták minősége, a nyilvánosság polarizáltsága, az emberek közönyössége is hatással volt az alkotóra, aki az ebben az időszakban benne keletkezett feszültséget kreatív energiává fordította, olyan író és költő inspirálta, mint Hamvas Béla és Pilinszky János, akiktől szintén szerepel egy-egy idézet az albumon.

Mert hogyan is lelhetünk békére, amikor Kihűlt világ ez, senki földje! / S mint tetejébe hajitott / ócskavasak, holtan merednek / reményeink, a csillagok. Pilinszky Kihűlt világ című verse utolsó versszakának felidézésével Lukács súlyos látleletet ad korunkról, de a reménytelenség szövegszinten is működő, és sokszor kiábrándítóan ható zenei megnyilvánulásai mellett egyfajta megoldáskeresés is megjelenik az albumon, amikor Hamvas Béla sorait idézi: A földön legalább egy Felébredt álmodónak mindig kell lenni, különben a világ az éjszakában elmerülne.

Az egész albumra jellemző ez a kettőség: remény–reménytelenség, harmónia–diszharmónia, zaklatottság–nyugalom… Néhol bizsergetően torz, másutt idegtépően tiszta – mintha csak az életünk lenne. Halk kiáltás arról, hogy esetleg érdemes lenne jobban odafigyelnünk egymásra.

Nyitókép: A cimbalomnál Lukács Miklós. Fotó:MTI/Soós Lajos