Amikor három éve nem titkolt, vélt vagy valós sérelemmel a lelkében hátat fordított a Katona József Színháznak, Gerhart Hauptmann és August Strindberg drámáit, nagy és fontos szerepeket említett. Különös volt hallgatni, nemcsak azért, mert épp ezt a két, manapság ritkán játszott színpadi művet kérte számon a színházon, valószínűleg a csendes, művelt, magába fordult és egy váratlan szerelemben egy pillanatra újra lángoló Clausen tanácsosa, egyes értelmezések szerint a XX. század Lear királya valóban éppúgy fontos alakítása lehetett volna, mint a gyűlöletben, gyűlölködésben, könyörtelen szenvedélyességben élő kapitányé. Inkább azért, mert a színészek, főleg a legnagyobbak – és Haumann Péter minden kétséget kizáróan közéjük tartozott –, ritkán szoktak szerepvágyakról szólni. Ő ezúttal megtette, őszintén, talán a „már úgyis késő” belső nyugalmával… ezt sohasem tudjuk meg, ahogy azt sem, vajon csak a szakítás után beszélt-e erről, vagy tudták-e a színházában, netán más teátrumban is azok, akik évadokat terveznek, akik színészben, társulatban gondolkodnak, legalábbis gondolkodniuk kellene.

Amúgy is különös, ambivalens volt a kapcsolata a Katona József Színházzal, az első perctől, azaz az első előttitől, attól kezdve, hogy 1989-ben, akkor már rangos és népszerű művészként, miután kimagaslóan játszotta el III. Richárdot a királydráma Fehér György rendezte fekete-fehér televíziós változatában, tarsolyában remek színházi és filmalakításokkal maga ajánlkozott, szívesen lenne a Katona tagja. És Zsámbéki Gábor arra hivatkozva, hogy a kialakított együttesben nem látja, tudna-e szerepet adni a színésznek, hozzátéve, talán majd egyszer, elutasította. Megalázó volt az igazgató, vagy csak őszinte? Ezen is lehetne vitatkozni, mindenesetre néhány esztendő után, persze, amikor szükség lett rá, hívta. És Haumann a Katonához szerződött, de a tüske mindig benne maradt. Annak ellenére, hogy az töltött több mint két évtized alatt sok és fontos szerepet játszott, művészi sikere és elismertsége nem maradt el – s mert valószínűleg más a művészi és más az emberi oldal –, otthon volt és mégsem érezte otthon magát. Pedig szerepeiben megmutatta sokoldalúságát, minden arcát. Hisz sok arca volt, azon ritka színészek közé tartozott, aki egyaránt értette a humort és a groteszk iróniát, akitől nem volt idegen a tragédia sem. Nagy komédiás volt, a szó legnemesebb értelmében.

Haumann Péter (középen) Ekdal szerepében A vadkacsa előadásában Fekete Ernővel és Fullajtár Andreával  Fotó: Wikimédia Commons
 
Erről szólt „nagy” Brusconja, Thomas Bernhard különös, furcsa, ellenszenves és mégis magával ragadó művésze A színházcsinálóban. A családi színtársulat kiállhatatlan vezetője, erőszakos diktátora, a tragikomikus megszállott, aki egyszerre író és színidirektor, főszereplő és rendező, s akárhogy is, a maga szánalmasan dilettáns módján színházat csinál. Aki megírja élete főművét, amelynek A történelem kereke címet adja, nem titkolva életről, sorsról, társadalomról, történelemről kíván szólni vele. Akit az előző helyen, ahol föllépett már háromszáznyolcvanan is megnéztek, s akinek az átkozott porfészekben, ahová családi truppjával érkezett, meg kell vívnia a maga csatáját a helyiekkel, a tűzoltóparancsnokkal, s még tán az égiekkel is. A keserű, ironikus játékban Haumann a komédia és a groteszk tragédia nagyon keskeny határmezsgyéjén hihetetlen pontossággal egyensúlyozva, remekbe szabott Brusconjában mindent elmondott, amit a színházról gondolt, amit a színházról tudni kell, tudni érdemes.

És ez is a Katona előadása volt, mint oly sok az elsőktől, Witold Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnőjének Ignác királyától és Luigi Pirandello Ma este improvizálunk Palmirójától egészen az utolsóig, Tadeusz Słobodzianek A mi osztályunk című drámájának megrendítő Abramjáig. Ahogy az ismertté válását meghozó és az életét végigkísérő Platón Szókratész védőbeszéde is a színház repertoárjára került. Okkal és joggal, hiszen az a fegyelmezettség, felkészültség, elegancia, hibátlan beszéd, nagyfokú technikai tudás és rögtönzési készség, amellyel Haumann Péter huszonkilencévesen a monodrámával színre lépett a 25. Színházban, hogy egyszeriben rangot szerezzen magának, az egész pályáját jellemezte.

Most, amikor talán mégis úgy ment el a Nemzet Színészeként, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjaként, hogy elismertsége – köztük Kossuth-, Jászai Mari-, Prima Primissima-díj – ellenére a hiánytól, a „lehetett volna” érzésétől nem tudott szabadulni, óhatatlanul Füst Milán Negyedik Henrik királyának – talán ezt a szerepet is eljátszhatta volna – szívszorító, utolsó szavai járnak az eszemben: – s ha most meglökne még egy jó vihar, – még lángban állnék ám…

A jó vihar örökre elmaradt...

Nyitókép: Haumann Péter 2014-ben