Fordított utat járt be, mint nemzedékének többi tagja, akik a főiskola után hosszú éveket töltöttek Kecskeméten, Kaposváron, Szolnokon, más vidéki színházakban. Babarczy pályáját 1966-ban ugyan a Pécsi Nemzeti Színházban kezdte, azonban már a második évben vendégrendezésre hívták a fővárosba, a Tartuffe-öt vitte színre a Katona József Színházban, a címszerepben Kállai Ferenccel. Előadása, amely először szólaltatta meg Vas István fordítását, olyan feltűnést keltett, hogy a Nemzeti Színház szerződtette. Azután Babarczy László néhány szakmailag fontos évad után a Nemzetit hagyta oda a kaposvári Csiky Gergely Színházért.

Már a Nemzetiben eltöltött évek alatt arról beszélt, hogy színházi alkotóműhelyre lenne szükség, olyan társulati atmoszférára, amely alkalmas arra, hogy „a színpad élő módon, szemérmetlen őszinteséggel, gondolati pontossággal tudjon szólni”. Nem hitt abban, hogy egy klasszikus drámának csupán egyetlen autentikus rendezési módja lenne, mert „rendezni csak saját mondanivalóval lehet”. Eszménye a pontosan megfogalmazott gondolatokkal, a valósághoz félreérthetetlenül, szervesen kötődő színház volt.

Ezzel a gondolkodással szerződött a Csiky Gergely Színházhoz, amely már azon az úton járt, amelyet „Kaposvár-jelenség”-nek nevezünk. Babarczy színházi elképzelése jól egészítette ki Zsámbéki Gábor társulat- és színházteremtő ideáját, a realizmusban gyökerező, de azt meghaladó, a semmitmondó előadásoknak hadat üzenő, gondolkodó színházat. S így nem is volt csoda, hogy amikor a két Gábor – Zsámbéki Kaposvárról és Székely Szolnokról – a Nemzeti Színházba került, a színház vezetését Babarczy vette át. 1978-at írtunk. Attól kezdve nemcsak továbbvitte a közösen elkezdett munkát, nemcsak újraépítette a társulatot – a színészek egy része követte a fővárosba Zsámbékit, más kérdés, hogy néhányan aztán visszatértek –, a színház nemcsak megtartotta méltán kivívott művészi rangját, hanem a következő időszakot a teátrum nagy korszakaként jegyzi a színháztörténet.

Kultúra - Színház - Shakespeare: III. Richárd
A címszereplő Rajhona Ádám és Básti Juli (Lady Anna) az 1982-es kaposvári III. Richárdban.  Fotó: MTI/Ilovszky Béla
 
A rendezőként pontosan, tisztán értelmező, racionálisan gondolkodó, a komédiát és a tragédiát jól ismerő és értő Babarczy színigazgatóként olyan hátteret tudott teremteni színházának, amelyben megszülethetett Ács János Marat/Sade-ja, Gothár Péter Kurázsi mamája, Ascher A Mester és Margaritája és Yvonne, burgundi hercegnője, a maga rendezte III. Richárd meg mind a többi előadás, amelyek együtt erősítették a Kaposvár-legendát. Színházi műhely lett Kaposvár illúzió nélküli tisztánlátásával és tisztánláttatásával, még könnyedségében is súlyosan fogalmazó, a groteszk hangjait sem kerülő, a valóság színét és fonákját is megmutató előadásaival. Keményen és kérlelhetetlenül.

Babarczy László maga is így szólalt meg előadásaiban, rendezte bár Shakespeare, Brecht, Molière, Ibsen, Wesker, Molnár Ferenc, Móricz Zsigmond, Sütő András, Örkény István, Spiró György, Hamvai Kornél, akár az elsődrámás Szombath András művét. Babarczyt konok, nehéz, érdes embernek is mondták. Valóban az volt, de csak annyiban, amennyiben konok és nehéz az a művész, aki nem enged elveiből, eszményeiből, a színházba vetett hitéből. Ilyen volt alkotóként és DLA tudományos fokozatú egyetemi tanárként is, akár a Színművészeti Főiskolán oktatott, akár a maga alapította színésztanszéken a Kaposvári Egyetem Művészeti Főiskolai Karán. Sose feledjük, az is az ő nevéhez fűződik!

A színigazgatásnak 2007-ben mondott búcsút. Elfáradt? Érezte, ideje átadnia a vezető szerepet? Talán. De továbbra is rendezett. Fontos előadások következtek még Kaposvártól Szolnokon át Szombathelyig. Aztán egyre fogytak a színlapok, amelyeken neve olvasható volt. És most már nem lesz több. Babarczy László színháza hiányozni fog.

Borítókép: Babarczy László a Hogy volt!? című televíziós műsor felvételén 2016-ban. Fotó: MTVA/Zih Zsolt