A gordonkaművész egyetemi tanár reméli, a mostani koncerten már maga is jelen lehet, tavaly ugyanis csak a kórházban hallgathatta a nyolcvannyolcadik születésnapja tiszteletére rendezett online hangversenyt. Az idei Mozart- és Brahms-műveket felvonultató esten a Budapesti Vonósok kíséretében Frankl Péter zongorázik, akivel annak idején együtt jártak a Zeneakadémiára. Mindketten Weiner Leó növendékei voltak, egykor kamaráztak is együtt egy Brahms-zongoraötösben.

Botvay Károly a kezdetektől kamarazenélni szeret a legjobban. Azért is választotta hétévesen a csellót hangszeréül, hogy triózhasson zongorista nővérével, Margittal és hegedűs bátyjával, Henrikkel. Első vonósnégyesében, a versenygyőztes Feld–Botvay kvartettben is együtt játszott testvérével. Néhány évvel később pedig tagja lehetett a világ legjobbjai között számontartott Bartók Vonósnégyesnek, majd húsz évet töltött velük, és ezt követően szintén két évtizedes kapcsolat fűzte az Új Budapest Vonósnégyeshez.

Nem tudom, van-e még egy magyar csellista, aki Bartók hat vonósnégyesét kétszer is lemezre vehette, nekem erre lehetőségem volt mindkét együttessel, s ez óriási öröm – mondja a gordonkaművész. – Hiszen, amikor az ember végére ér egy sorozatnak, mindig azt érzi, ha újrakezdené, már néhány részletet másképp játszana, mert mindennap újabb és újabb összefüggéseket fedez fel a már jól ismert művekben is.

S mindazt, amit a kamarazenélésről, a kvartettezésről tanult, már több mint negyven esztendeje adja tovább a fiataloknak, Botvay Károly ma is, professor emeritusként tanít a Zeneakadémián, jelenleg egy vonósnégyessel foglalkozik. A növendékeknek többek között a szép formálásra hívja fel a figyelmét, s arra, hogy a tempó sosem lehet öncélú, és nem mindig a leggyorsabb előadás a legjobb. Ahogy azt is mindig kifejti, a mű és a közönség közötti közvetítőként a zenészeknek minél hitelesebben kell tolmácsolniuk a szerző üzenetét. Igyekszik a magyar vonóskultúráról is a lehető legtöbbet megtanítani, termében büszkén mutatja a fotót, amelyen a Waldbauer Vonósnégyes látható Kodállyal és Bartókkal, ugyanis a jeles társaságból hárman is a tanárai voltak.

De nemcsak a kamarazenéről tanult sokat, hanem a zenekari munkáról is, huszonöt évesen lett az Operaház csellistája, négy esztendő elteltével pedig egy Rossini-operának köszönhette az előrelépését.

A Tell Vilmos egy gordonkaszólóval kezdődik – meséli a zenész –, s az első próbán Lamberto Gardelli olyannyira elégedettlen volt a hallott produkcióval, hogy az egész premiert le akarta mondani. Ekkor kértek fel engem, az utolsó pultból, hogy tanuljam meg a szólót másnapra. Ettől kezdve mindig én játszottam ebben a darabban. Néhány hónappal később ott ült a nézőtéren Ferencsik János is, ezt csak abból tudtam meg, hogy a szünetben odajött hozzám a büfében.

Ferencsik megdicsérte az előadásomat, s közölte, ezután a szólókat én kapom.

A dalszínházban összesen négy évtizedet töltött, miközben kamarazenészként is rendszeresen pódiumra lépett. Az azonban nagyon megdöbbentette, amikor az egyik Erkel színházi próbát követően, 1977-ben megkereste négy-öt, a Zeneakadémián éppen diplomázásra készülő fiatal muzsikus.

Elmondták – folytatja –, rendszeresen játszanak együtt, s az a vágyuk, hogy életre hívjanak egy karmester nélküli kamarazenekart, amelyben szeretnék, ha én lennék a csellószólam vezetője és a művészeti irányító. Csodálkoztam azon, miért éppen hozzám fordulnak, hiszen még nem is tanítottam. De mivel akkoriban új utakat, lehetőségeket kellett keresnem, mert művészi féltékenység miatt a szakmai múltamat és jelenemet is igyekeztek eltörölni, igent mondtam. Tudtam persze, hogy nagy munka vár ránk, hiszen míg egy együttes összecsiszolódik, nevet szerez, az bizony sok-sok esztendőbe telik.

A fiatal zenészeket azonban mindez nem riasztotta el, lelkesen kezdtek gyakorolni, játszani, később felvették a Budapesti Vonósok nevet. Több díjat is nyertek, a Belgrádi Nemzetközi Kamarazenei Versenyen is a legjobbak között voltak, s ekkor hangzott el az együttesre máig érvényes megállapítás az egyik zsűritagtól: Úgy játszanak, mintha egy kibővített vonósnégyes lenne a színpadon. 

Botvay Károly nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy egymást hallgatva, inspirálva muzsikáljanak, s irányításával egyre rangosabb pódiumokon mutatkoztak be, s a gordonkaművész sokszor játszott a kamarazenekarban szólistaként is.

Közben a Zeneakadémiának is oktatója lett, mesterkurzusokat tartott szerte a világban, olyan művészek helyett kellett például beugrással helyt állnia, mint Tátrai Vilmos vagy Jacqueline du Pré.

A Budapesti Vonósok nemcsak a világot kezdte járni, hanem olyan sorozatot is életre hívott, mint a Nemzetközi Haydn Fesztivál Fertőd-Eszterházán, és számos lemezt készített. A Bartók–Pásztory-díjat 2001-ben kapták meg, öt évvel később pedig a Magyar Tudományos Akadémia Művészeti Díját vehették át. S eddigi több mint négy évtizedes történetük alatt különleges repertoárt állítottak össze, rendszeresen mutatnak be kortárs, kifejezetten az együttesnek komponált darabokat, és vonósnégyesre született művek átiratát is műsorukra tűzik. Segítik a tehetséges fiatalokat, az utóbbi években pedig kicsinyeknek szóló operasorozattal is jelentkeznek.

Ez nem más, mint kitekintés a jövő felé – vallja Botvay Károly­–, hiszen a majdani közönség nevelését most kell elkezdenünk. Annak idején a Lehner Vonósnégyesre kíváncsi publikum megtöltötte az ötezer férőhelyes Royal Albert Hallt, Beethoven-lemezüket millió szám adták el, mára azonban nagyot változott a világ… A Müpa Üvegtermében tartott előadásainkon a gyerekek a rendezővel, a karmesterrel, s a két énekessel színre kerülő darabok részesévé válnak, játékos formában bekapcsolódhatnak a történetekbe, s akár ők is lehetnek komponisták. Azok a kicsik, akik eljönnek, megtapasztalják, hogy az opera nem teljesen idegen világ, hanem az ő életüknek is izgalmas, érdekes pillanata lehet.

Már csak művészeti vezetőként irányítja az együttes munkáját, mert kilenc esztendővel ezelőtt, amikor betöltötte a nyolcvanadik évét, Botvay Károly abbahagyta a zenekari játékot, azonban továbbra is jelen van a Budapesti Vonósok minden próbáján, előadásán. És nem telhet el úgy nap, hogy ne fogja meg hangszerét.

Akkor nem érzem jól magam – fogalmazza. – Mintha elvesztegetném a kapott tehetséget. Ha nem játszom a csellón, aznap nem alszom jól. A zene ugyanis kimeríthetetlen lehetőségeket nyújt. Annyi mindent érdemes kipróbálni, új formában előadni… Leggyakrabban Bach-szviteket játszom, régen is ezekkel a művekkel tartottam karban magam, de akadnak új darabok is. S ahogy már korábban is nyilatkoztam, azt érzem, a zene és a tanítás tart életben. Annyi még az elvégzendő feladat! El kellene játszani még néhány művet, meg kellene írni az emlékirataimat, hiszen olyan sok minden történt velem, a vonósnégyesekkel, a kamarazenekarral. Ez a majd kilenc évtized tele volt meglepő és változatos történésekkel, no meg persze temérdek zenével.