Ugyanígy voltak ezzel a rajongókkal szinte azonos korú együttesek. Az ifjúság piedesztálra emelte őket, és kialakult a hazai pop-rock mezőny élvonala.
A balatoni zenei életbe is belekóstolt 1971 nyarán a Zé-Gé (a Zenei Gimnázium rövidítése, ahol többen tanultak). Az együttes tagja volt Révész Sándor, Novai Gábor és Várkonyi Mátyás, a doboknál a későbbiekben már professzionálisan nem zenélő Kiss András ült, az ő helyére rövidesen a tizenhét éves Szikora Róbert került. Ennek a négyesfogatnak – mely furcsamód a Széchenyi gyógyfürdőben jutott próbahelyiséghez – repertoárján már ekkor szerepeltek későbbi nagy slágereik: a Lehajtott fejjel és a Ha ismerném című, amelyeket azután a Generál tett igazán naggyá. Hamarosan a keszthelyi Hullám étteremben kötöttek ki, ahol azzal okoztak botrányt, hogy túl hangosan játszottak, pedig a törzsközönség szolidabb zenét várt. A hallgatóság másik része, amely leginkább tizenévesekből állt, viszont rajongott a zenekarért, ami óhatatlanul konfliktusokhoz vezetett. Végül az idősebbek győztek – valószínűleg nagyobb borravalókat hagytak ott, mint a mindig pénztelen diákság –, és kiebrudalták az együttest a vendéglátóhelyről, annak ellenére, hogy érvényes szerződésük volt.
Mivel nem akartak közveszélyes munkakerülők lenni, bementek a területileg illetékes tapolcai munkaközvetítő hivatalba, hogy legyen állandó fellépési helyük. Nem is jártak rosszul, mehettek Badacsonytomajba, ahol két évvel korábban a Mini együttes már „megágyazott” a beatzenekaroknak. Utánuk ment a közönségük, sőt újabb követőkre is találtak, akik rövid idő múlva, már Budapesten azzal szembesülhettek, hogy ez a zenekar már nem is az a zenekar, mert Generálnak hívják őket, és felvették soraikba Karácsony Jánost, Ákos Istvánt és Reck Lajost a Fermből, amelyet akkoriban nemes egyszerűséggel „a legprofibb amatőr zenekarként” aposztrofáltak, egyebek mellett azért, mert nem lehetett lemezük, de többségükben igazán tehetséges muzsikusok voltak. A sors furcsa fintora, hogy a Zé-Gé szellemi mentorának, Várkonyi Mátyásnak, aki számos slágerüket írta, a Generál megalakulása előtt néhány hónappal be kellett vonulnia katonának, így nehéz szívvel bár, de nem lehetett ott a Generál megalakulásakor, miközben dalai már saját diadalútjukat járták.
A Balaton partján lódult be igazán a szekere a progresszív rockot, illetve dzsessz-rockot játszó Mininek is. Vezetőjét, Török Ádámot a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál, akárcsak a kádári titkosszolgálatnál hippivezérnek tartották. Badacsonyi koncertjeik híre – a pártállami félelmet megerősítve – erre még rátett egy lapáttal. Akkoriban a hévízi központ osztotta szét az együtteseket a környező települések vendéglátóhelyeire. A még alig ismert Mini többszöri nekifutásra kapta meg Badacsonyban a Balatonra néző, teraszos Tátika eszpresszóban a fellépési lehetőséget. Az ilyen szórakozóhelyeken általában tánczenét játszottak négyszer negyvenöt percben, negyedórás szünetekkel, ahogy a vendéglátóipari sztenderd megkívánta. Ők azonban ugyanebben az időtartamban hat-hétszáz érdeklődő előtt új dalaik közül rendszeresen előadtak egyet-egyet, illetve Jimi Hendrix- és Cream-számokat is, így a környékbeliek és az itt nyaraló budapestiek rocktörténeti pillanatoknak, a még épphogy egy éve létező progresszív rockzenekar legendává válásának lehettek szem- és fültanúi.
Török Ádámék egy kétszobás vályogházban laktak. Ide – a visszaemlékezések szerint – nemcsak a zenekar, hanem legközvetlenebb rajongóik is befészkelték magukat, így nemegyszer akár negyvenen is összezsúfolódtak a kis parasztházban, ráadásul tömegesen kint aludtak az udvaron hálózsákokban, vagy „megszállták” a környék szőlőit, és minden bizonnyal a jóféle badacsonyi borok sem tettek rosszat a kedvüknek. Az amerikai Woodstockkal gyakorlatilag egy időben rendezték ezeket a koncerteket Badacsonyban, s miközben akkor még a híre sem jöhetett át a vasfüggönyön túlról a nevezetes rockfesztiválnak, mégis valami hasonló született, persze csak jóval szerényebb keretek között. Ahogy Török Ádám fogalmazott:
„Azt hitték, hogy teljes mellszélességgel a hippi szellemiséget képviseljük. Pedig mi csak egy kis burokban csináltunk magunknak szabadságot, csak azt játszottuk, amit szerettünk. Szabadok voltunk valamennyire egy nagyon kemény világban. De semmiféle ellenzéki tevékenységet nem folytattunk, csak élni szerettünk volna, ami nem tetszett akkor a hatalomnak.”
Badacsonyhoz fűződik másik kalandjuk is: 1969 augusztusában a legendás gitárkirály, Radics Béla üzent nekik Török Ádám édesanyján keresztül – akit Ádám hetente egyszer felhívott –, hogy akkori együttese, a Sakk-Matt előzenekarának várja őket a Budai Ifjúsági Parkba. (Egy évvel korábban Török Ádám néhány hétig énekelt a Sakk-Mattban, végül azonban nem vált be, ám ettől függetlenül jóban maradtak.) Hirtelen jött a lehetőség, ők azonnal – egy napig tartó – autóstoppal utaztak fel az Ifiparkba Badacsonyból. Este hétre épphogy beestek, állítólag a sleppjük szintén stoppal utánuk eredt a Balatonról a budapesti koncertre, ahol hatalmas sikert arattak. Saját számaik mellett eljátszották a Badacsonyban már jól begyakorolt Keep on running című Spencer Davis Group-nótát, amelynek során életükben először megénekeltették a közönséget. Ezzel a fellépéssel végképp befutott a Mini, és ősztől megnyíltak számukra a Bem rakparti művelődési ház kapui.
Más, későbbi sztárok is beszámoltak tinédzserkori balatoni élményeikről. Schuster Lóránt, a P. Mobil zenekar vezetője elmondta: a hatvanas években barátaival olyannyira rajongtak a beatzenéért, hogy képesek voltak Balatonszéplak-felsőről, ahol egy ismerős kertjében sátoroztak, mindennap átmenni Siófokra, csak azért, hogy az akkoriban nagyon menőnek számító Dogs (eredetileg itt énekelt Komár László, a történet idején pedig Demjén Ferenc) repertoárjából pusztán két számot meghallgassanak. De csak kívülről hallgatták a koncertet, mert nem volt pénzük belépőjegyre. Miután elhangzott az ominózus két dal, ugyancsak gyalog visszatértek a bázisra. Más alkalommal egyetlen farmerben, egy szál törölközővel és száz forinttal vágott neki a tizenéves fiú a Balatonnak, a vonaton időnként az ajtón kívülről kapaszkodva (!) bliccelt az úton, s nádasban lévő csónakokban, valamint a strandokon húzta meg magát.
A balatoni szabadtéri színpadokon pedig, vagy még távolabb is – többek között Pécsett – táncdalénekesek szórakoztatták a nagyérdeműt az Országos Rendező Iroda (ORI) Halló, itt Balaton! rendezvényein. Szinte az egész hazai élmezőny fellépett (csak ízelítőül néhány név: Aradszky László, Harangozó Teri, Hofi Géza, Koós János, Korda György, Kovács Kati, Mátrai Zsuzsa, Poór Péter, Sárosi Katalin, Zsoldos Imre, valamint az Expressz együttes), beatzenekarokkal (Illés, Metro, Omega) együtt. De ez már egy másik történet.
