Kissé csodálkozom is, hogy a magyar filmtörténet nincs teli bosszúfilmekkel, hiszen alapvetően egy olyan társadalom tagjai vagyunk, amelyik nem igazán bízik meg a rendőreiben, inkább a hatalom szolgálóiként, és nem a kisemberek megvédőiként tekintünk rájuk, ráadásul a kilencvenes évekből a sok korrupciós ügy miatt a korrupt jelző is rájuk ragadt, hiába számít ez mára idejétmúltnak. Ez az attitűd ezernyi helyzetben megjelenik, elég csak arra gondolnunk, hányszor halljuk azt egy bírságoló közlekedési rendőr láttán, hogy „ez is csak a tisztességes állampolgárokat húzza le, bezzeg amikor valódi bűnözőt lát, rögtön a másik irányba néz”. Ennek is köszönhető, hogy – például a németekkel ellentétben – nekünk nem igazán vannak sikeres rendőrsorozataink (a Tűzvonalbant ne nagyon hívjuk sikeresnek…): míg a németek javarészt megbíznak a törvény őreiben, a magyarok már nem annyira. Ideális táptalaja tehát ez a bosszúfilmeknek, ahol a magányos kisember a kezébe veszi az irányítást, ha már a rendszer cserbenhagyta őt – ennek ellenére mégis szokatlanul hat a „magyar bosszúfilm” szókapcsolat, amit Deák Kristóf Az unoka című filmje kapcsán sokszor hallhattunk. Talán azért lehet ez, mert a honfitársainkat valamiért nehezen képzeljük el pisztollyal a kezükben igazságosztóként, míg mondjuk Keanu Reevestől vagy épp Liam Neesontől könnyedén elfogadjuk ugyanezt. Ezt a dilemmát kellett valahogy megoldania az Oscar-díjas Mindenki című kisfilm rendezőjének, Deák Kristófnak: a magyar néző alapvetően műfajfilmeket akar nézni a moziban az amerikai sémák alapján, ám ha ezeket a sémákat egy az egyben átültetik neki magyar környezetre, már nem fogadja el könnyen azokat.

 
Az unokával Deák ezért nem vegytiszta krimi-thrillert készített, hanem az erős drámai szálat tette a középpontba, és még némi fekete humort is csempészett a filmbe, amitől könnyebben elfogadjuk magyar környezetben az amerikai műfaji jellegzetességeket. A film egyértelműen legjobb része a nyitánya. Ez egy drámai nyolcperces, vágatlan jelenet, amiben a Jordán Tamás által bravúrosan játszott nagypapát telefonon felhívják, hogy az unokája bajba került, és csak akkor tud segíteni rajta, ha gyorsan pénzt kerít. Az öreg segíteni akar, a csaló pedig egyfolytában szóval tartja, hogy egy pillanata se legyen elgondolkodni a helyzeten, amibe került: alig pár perccel később már ott áll a háza előtt minden mozdítható értékével, és átadja egy fiatal nőnek, aki rendőrnek adja ki magát. Amikor percekkel később rájön, hogy átverték, és az unokája sosem volt veszélyben, valósággal összeomlik. Nem azért, mert sok pénzt dobott ki az ablakon, hanem mert a saját magába vetett hitét veszítette el. Azáltal, hogy ilyen könnyen átverték, már magában, a saját szellemi képességeiben sem képes megbízni többé. A rendőrség persze tehetetlen, az efféle bűncselekmények elkövetőit csak elvétve fogják el, és itt kerül át a főszerep a kórházban lábadozó nagyapától az unokához, Rudihoz, akit az első főszerepét játszó Blahó Gergely alakít, sajnos nem túl meggyőzően. Valamiért egy percre sem tudtam neki elhinni, hogy bosszúhadjáratba fogna. A karakteren keresztül Deák Kristóf ügyesen, enyhe abszurd humorral mutatja be, hogy néz ki az, amikor egy hétköznapi ember az alvilág terepén próbál érvényesülni/botladozni, és ez a rész egyértelműen a film erősebb szakaszai közé tartozik. A főgonosz Domát is sikerül emberivé varázsolni, nem utolsósorban Jászberényi Gábor fenyegető és feszes játékának köszönhetően, viszont ahogy a film a dráma és az abszurd humor felől egyre inkább áttéved a thriller és a krimi területére, úgy veszíti el fölötte az irányítást a rendező. Elég problémás és nehezen hihető Rudi munkahelyi, call centeres szála, bár értem, hogy a rendező ezzel azt próbálta megmutatni, hogy az idősek kifosztása gyakorlatilag nemcsak bűnözők által zajlik, hanem törvényes keretek között is. De ami ennél is nagyobb gondot jelent, az egy unokázós csalók által kifosztott öregekből álló bosszúálló különítmény, ami egyszerűen olyan távol áll a film korábban felépített realista világától, hogy szinte ledobja magáról a vászon. Ettől pont Az unoka nagyjelenete nem működik, azt érezzük, mintha hirtelen egy másik film világába kerülnénk. Sajnos a nagyapa szálát sem sikerül rendesen elvarrni, és az odaerőltetett családi órás sztori is inkább csak zavarossá teszi Az unokát, nem pedig segít rajta. A film végi happy end pedig már végképp távol visz bennünket a nyitójelenet nyomasztó zsenialitásától. Mindenképp Az unoka mellett szól, hogy Deák Kristóf egy olyan fontos témát mutat be, mint a lassan, de biztosan elmagányosodó, idős generáció, valamint felhívja arra is a figyelmet, milyen sebezhetővé válnak az egyedül maradt öregek, de sajnos a filmjét túlírta. Érezhetően sokkal több érzéke van a karakterek drámájának kibontásához, mint a krimis történetmeséléshez vagy a feszültségteremtéshez.

 

Az unoka a Netflix kínálatában látható.