Amikor az egyik néző szeretné felidézni, mit hallott, akkor döbben rá: hiszen szavak nélküli előadást látott, olykor csak annyi hangzott el: Hoppaa! Meglepetésekkel tűzdelt bohózat, adja hírül a kétszemélyes társulat szórólapja, amely a Hoppaa! előadására csalogat. Vándorszínház érkezett a faluba! Hamarosan kezdődik az előadás! De hol maradnak a szereplők? Egy látszólag véletlenül felbukkanó nő és egy férfi válik akaratlanul a történések főszereplőjévé. A kíváncsiságtól vezérelve a legkülönbözőbb szerepekbe bújnak, kudarcok és váratlan sikerek sorozatát élik át. Játékszenvedélyükkel a nézőket is bevonják bűvkörükbe, az élet szeretettel és csodákkal teli lényegébe.    

Másik előadásuk címe: Kabuff. Két bohóc és egy faláda. Szórakoztató, kissé abszurd kaland, zenével, artisztikával és zsonglőrködéssel fűszerezve a nosztalgikus cirkuszkocsi árnyékában. A Kabuff a német nyelvben ablak nélküli, zárt kis helyiséget jelent. Nem csoda, hogy ilyen címet választottak, hiszen liechtensteini házaspárt láttunk.

Március végén kezdték az idei turnét Svájcban, majd dél-németországi kitérő után Ausztria következett, onnan érkezett a Tarkabarka Kompánia Magyarországra. A Nyugat-Dunántúl után a Balaton-felvidéken mutatták be művészetüket, s az előadások szeptember közepén értek véget Sopronban.

Kostyál Bálint és Büchel Anna-Katharina a cirkuszkocsiban, előadás előtt

Kostyál Bálint 1985-ben született Bázelben, mint mondja, két nyelvvel és két kultúra ismeretével. Tanár szülei első alkalommal 1978-ban jutottak ki Hollandiába, majd másodszor már azzal a szándékkal utaztak, hogy nem térnek haza, ahogyan akkoriban mondták: disszidálnak. Amikor lejárt holland tartózkodási engedélyük, rövid ideig bujdosniuk kellett, majd az édesapa Svájcban élő orvos nagybátyja vállalt értük kezességet. Anyanyelvem a magyar, azt tanultam otthon – magyarázza Bálint –, majd az óvodában és iskolában tanultam meg németül; svájci németül beszélek, bár az iskolában az irodalmi németet oktatták.

Gyerekkorában a zongoraórák nemigen kötötték le, arra azonban jók voltak, hogy megalapozzák más hangszerek ismeretét. Harmonika, szaxofon, gitár és dob a kedvelt hangszere. A zongora nem ragadott magával annyira, hogy az előadó-művészetet ezen a vonalon képzeltem volna el. Inkább a színház vonzott – s lelkesen meséli, már az iskolai szereplések során érezte a közönség érdeklődését. Harmadikos volt az általános iskolában, amikor egyik barátjával közös bohócszámot adtak elő, amelynek elemeit ma is felhasználja műsorukban.

A Tarkabarka Kompánia – mondhatnánk – vándorcirkuszként járja az országokat, amit azonban látunk, jóval több ennél; vagy kerülve az egyszerűsítő minősítést, más, mint hagyományos cirkuszi produkció. A cirkusz és a színház közvetlen élményét szeretnék eljuttatni feleségével a legkisebb falutól a nagy fesztiválokig. A bohócelemeket érzékeny módon ötvözik színészi gesztusokkal, pantomimmel, bűvészettel, bábjátékkal, akrobatikával, táncművészettel.

Bálint az érettségit követően fotózással, festészettel, rajzzal, videóval próbálkozott egy művészképző iskolában, majd a bázeli egyetemen pszichológiát tanult. Ott ismerkedett meg a Liechtensteinből érkezett Büchel Anna-Katharinával. Később elhagyták az egyetemet, mint mondják, nem tudtak azonosulni az oktatott pszichológiai irányzattal, és immár közösen indultak el a maguk formálta előadó-művészet útján.

Bálint közben, mert valami másra vágyott, „kikapcsolódott” Európából, elutazott Dél-Amerikába, Peruba és Bolíviába, ahol a gyermekotthoni önkéntes munka mellett rengeteg utcai művésszel, zenésszel, életművésszel, vándorral ismerkedett össze.

Anna meglepően jól beszél magyarul. A színpadról ismert vonzó mosolya, olykor groteszk huncutsága az előadásokon kívül is jellemző rá. Vidámítani a lelket, az élet derűjét szeretnénk közvetíteni – mondja, s amikor azt kérdezem, megélnek-e annyiból, amennyi kalapozással összejön, mert előadásaikra belépődíj nincs, önkéntes adományokat fogadnak a végén a hatalmas bűvészkalapba – harsányan felnevet: Itt vagyunk, élünk!

Amikor az időjárás már nem kedvez a szabadtéri előadásoknak, eleget tesznek a kőszínházi meghívásoknak, mellette fiatalokat oktatnak, és gyakorolnak, új elemekkel gazdagítják a következő év előadásait.  

A Tarkabarka Kompánia Köveskálon

Zürichben együtt végezték mozgásszínházi tanulmányaikat. Nem akartunk hagyományos műsort összeállítani, előadásainkba igyekszünk belevonni többirányú tehetségünket. Ha valaki a gyerekekhez és a felnőttekhez egyaránt szólni kíván, akkor a műsor több rétegét kell megteremtenie – meséli Anna, s a hatást családon belül is lemérheti, a tavaszi-nyári turnén ugyanis velük utazik négy és fél, illetve másfél éves gyermekük.

Szabadtéren, a magukkal szállított kicsiny színpadon bizony nem könnyű „bevonni” a közönséget. Történetet játszanak el, s bár filozófiai eszméket nem kívánnak közvetíteni, mégis mélyebb mondanivaló formálódik. Mivel szöveg nem hangzik el, minden néző a maga gondolatait teszi hozzá a látottakhoz – magyarázza Anna. – Részünkről a hanghatások tovább segítik az élmény gazdagodását.

Anna szerint az előadás sikerének kulcsa tehát az, mennyire tudnak kapcsolatot teremteni a közönséggel. Függ az időjárástól, hőségben mindenki kissé fáradtabb, akkor is nehéz, ha több a külső inger, a közeli úton traktorok közlekednek, ugatnak a kutyák – és az emberek kulturális hátterétől is függ a befogadás. De a végén szép, mert ha sikerül, azonos hullámhosszra kerülnek az előadók és a közönség, akkor elégedetten távoznak ők és mi is.

Régi színházi igazság: könnyet csalni a szemekbe mindig könnyebb, mint nevettetni. A Tarkabarka Kompánia erre a kis csodára képes: a mosoly előcsalogatására.

Nyitókép: Színjáték a cirkuszkocsi előtt  Fotók: Németh András Péter/Tarkabarka Kompánia