A Dreyfus-per a XIX. és a XX. század fordulójának egyik hírhedt botrányává vált, amely egész Európát, de első sorban Franciaországot fordította a feje tetejére. A zsidó származású Alfred Dreyfus katonatisztet igazságtalanul ítélik el kémkedés és hazaárulás vádjával, majd száműzik a messzi Guyana szigetére. Sokáig eltussolják az ügyet, a katonai vezetőség hallgat, sőt, hamis iratokat készítenek, amelyek Dreyfus bűnösségét hivatottak alátámasztani.

Végül a helyzet odáig fajul, hogy az egyik francia napilapban Émile Zola nyílt levélben antiszemitizmussal és hatalmi visszaéléssel vádolja meg a francia kormányt. Kiderül, hogy Dreyfust elsősorban zsidósága miatt hurcolták meg. Ezt követően hosszú bírósági tárgyalások kezdődnek, amelyet az egész ország figyelemmel kísér, és az ügy egymás ellen fordítja a francia polgárokat.

Roman Polanski ezt a történetet dolgozza fel legújabb filmjében. A Tiszt és Kém tavaly debütált a Velencei Fesztiválon, nálunk csak idén szeptemberben mutatják be. A film az első fél órában nehezen nyílik meg: rengeteg név hangzik el, és sok egyenruhás férfi folytat hosszú párbeszédet tágas szobákban vagy kihalt, hosszú folyosókon. Viszont már az első jelenetekben szembesülhetünk az igényes operatőri munkával és a gyönyörű díszletekkel.

Polanski biztos kézzel vezeti végig a nézőt a fontosabb eseményeken és fordulópontokon. Az alkotóknak fontos a történelmi hitelesség, már-már túlságosan ragaszkodnak ahhoz, hogy mindent úgy mutassanak be, ahogyan az a történelemkönyvekből ismert. Ezért néha száraznak tűnik a történet, mégsem válik unalmassá.

A főszerepben a Némafilmesben nyújtott alakításáért Oscar-díjat kapó Jean Dujardint láthatjuk. Mellette, a fontosabb szerepekben Vincent Perez (A kárhozottak királynője) és Mathieu Amalric (Szkafander és pillangó) tűnik fel, míg az egyetlen fontos női karaktert a rendező felesége, Emmanuelle Seigner alakítja.

Ahogyan a történet, úgy a film fogadtatása sem mentes a viszályoktól. A Velencei Fesztiválon a közönség nagy tapssal díjazta, a legnevesebb francia átadón, a César-díjon viszont több szakmabeli is ellenezte Polanski legjobb rendezői jelölését.

A kosztümök és a látvány pazar, de a filmet kissé merev, katonás rend uralja. A színészi játék viszont kifogástalan, emlékezetesen gazdag apró gesztusokban, finom megoldásokban. Ugyanez elmondható a zenéről is. A film jelentős részében nincs zene, csak a kulcspillanatokban, a legerősebb jelenetekben szólalnak meg Alexandre Desplat dallamai. Ilyenkor érezhető leginkább Roman Polanski rendezői nagysága.