A magyar filmtörténet nem bővelkedik nagy zeneszerzőinkről szóló alkotásokban. A romantika két meghatározó komponistájáról Keleti Márton készített kosztümös játékfilmet: a Pécsi Sándor főszereplésével bemutatott Erkel (1952) Karlovy Varyban a legjobb zenés film díját nyerte el; a magyar–orosz koprodukcióban, Sinkovits Imrével a címszerepben forgatott Szerelmi álmok – Liszt (1970) kevésbé bizonyult sikeresnek. Kedvezőbb visszhangja volt a Szinetár Miklós irányításával ugyancsak Liszt életét feldolgozó magyar–német–olasz–francia–angol koprodukciós tizenhat részes sorozatnak (1982), amelyben a fiatal mestert Hegedűs D. Géza, az időset Darvas Iván személyesítette meg.

Bartók és Kodály életével és életművével mindeddig dokumentumfilmek foglalkoztak. A Bartókról szóló alkotások sorából kiemelkedik a Magyar Televízió és a BBC közös vállalkozása, a Bartók Returns Home – Bartók hazatér (1989, rendező: Donald Sturrock), amely Bartók Péter, a zeneszerző kisebbik fia kalauzolásával szól a zeneszerző amerikai éveiről, majd 1988-as budapesti újratemetéséről. Sülyi Péter Mozgóképek Bartókról című izgalmas rövidfilmjében (1988) a világhírű Bartók-kutató, Lendvai Ernő és felesége, Tusa Erzsébet zongoraművésznő egy 1942. szeptember 26-án New Yorkban rögzített néma felvételt „bír szóra”, megállapítva, hogy azon az Allegro barbaro hangzik el a komponista előadásában. 2000-ben Gaál István mutatott be Gyökerek címmel háromrészes, dokumentumokkal és számos zenei bejátszással az életutat végigkövető dokumentumfilmet, amelyet bízvást a hazai filmgyártás eddigi legambiciózusabb Bartók-produkciójának tarthatunk.

Sipos József 2017-es Bartók-filmje eredetileg játékfilmnek indult, Rudolf Péter főszereplésével. Azonban a terv – megfelelő forgatókönyv hiányában – megvalósíthatatlannak látszott. Ekkor a budapesti Bartók-archívum vezetője, Vikárius László azt az ötletet adta a rendezőnek, hogy keresse meg Bartók Pétert. A floridai Homo Sassában élő Bartók-fiú fogadta a rendezőt, aki mintegy négy és fél órányi anyagot forgatott le vele. Az interjú olyan értékesnek bizonyult, hogy a játékfilmből végül dokumentumfilm lett, Bartók Pétert társalkotóként tüntetve fel.

 

A rendező aligha tehetett volna többet Bartókért, minthogy szóra bírta az események legközelebbi szemtanúját. A felvételek idején kilencvenkét esztendős Bartók Péter bámulatos szellemi állapotban, tiszta magyarsággal (bár évek óta nem beszélt anyanyelvén) idézte fel emlékeit. Ezekre a történetekre építette fel filmjét a rendező, eredeti dokumentumok (családi fényképek, levélrészletek) és korabeli filmfelvételek felhasználásával. A zeneszerző írásainak részleteit Rudolf Péter tolmácsolja lelkesedéssel és műgonddal. A háttérzenét természetesen Bartók művei adják, egy részük a mester tolmácsolásában hangzik el.

Sajnos a személyes történetek és a hozzájuk fűzött kommentárok nem mindig illeszkednek hibátlanul. Például a film harmadik percében a következő hangzik el: „Bartók fiatalon a nemzetközi zenei élet központjába került. Mikor hozzákezdett a Mikrokozmosz második kötetének megírásához, már világhírű művész, műveit a leghíresebb zenekarok játsszák. Mindenhol látni és hallani akarják a briliáns technikájú magyar zongoristát. Koncertjeivel bejárja az egész világot. Utazik postakocsival, vonattal, hajóval, sőt, még repülővel is. Mindeközben figyel, tanul, ismerkedik a világgal.” Ezt követően a zeneszerző karcos humorú, a spanyol anyakirálynéval való találkozást leíró levelét tolmácsolja Rudolf Péter.

/Részlet Sípos Imre filmjéből/

A szöveg félreérthetően összemossa a különböző idősíkokat: a Mikrokozmosz komponálása 1932 és 1939 közé esik, az 1881-ben született Bartók ekkor már az ötvenes éveiben járt – régen túl azon a fázison, hogy „figyeljen, tanuljon és ismerkedjen a világgal”. Hasonló „időugrást” teremt, hogy a levél dátuma 1906. március 26., vagyis jó negyedszázaddal korábbi a Mikrokozmosz keletkezési idejénél. A film szerint „Kedves Mama!” a megszólítás, de címzettje Bartók testvére, Elza volt. 

A film egyharmadánál elhangzó történet ennél is problematikusabb. A narrátor ezúttal Bartók Péter: „Amikor én nagyon beteg voltam egyszer, az ebédlőszobában volt egy dívány, és ott feküdtem magas lázzal. Édesapám és édesanyám a lakás földszinti, egyik földszinti szobájában gyakoroltak. Magas lázzal ez a muzsika úgy hangzott, mintha a mennyekből már jönne hozzám. Nem voltam teljesen magamnál. Így ismerkedtem meg bizonyos másik Mikrokozmosz-darabokkal, amiket átírt két zongorára.” Bartók Péter 2002-ben angolul, 2004-ben magyarul megjelent Apám című könyvében viszont ez áll: „Az otthonunk abban az időben szó szerint visszhangzott a zenétől, mivel a szüleim ugyanannak a műsornak két szólamát gyakorolták a ház két különböző emeletén. Próbák is voltak; a kétzongorás-ütős szonáta, illetve Mozart Esz-dúr kétzongorás versenye különösen nagy élmény volt. […] A Mozart-verseny próbái felejthetetlen személyes élményt jelentettek számomra. Ebben az időszakban egyszer nagyon beteg voltam, s a magas láz miatt csaknem önkívületi állapotba kerültem. Hogy elérhető helyen legyek, egy díványon vetettek nekem ágyat a nappaliban, amit csak egy széles, narancssárga függönyökkel takart üvegajtó választott el attól a szobától, ahol a két zongora állt, és ahol a szüleim próbáltak. Amint ott feküdtem magas lázzal, félig öntudatlanul, úgy tűnt, mintha Mozart zenéje egyenesen a mennyországból szólt volna. A műnek egyetlen más előadása sem vetekedhet azzal a természetfeletti hatással, s mindegyik csak arra jó, hogy felidézze bennem azt az interpretációt, amit már soha többé nem hallhatok.” A két Bartók Pétertől eredő elbeszélés tehát nem egyezik: persze elképzelhető, hogy a forgatáson a Mozart-mű helyett már a Mikrokozmosz-darabokat említette. Ettől azonban az ellentmondás még fennáll. A homályt csak növeli, hogy a film 2019-ben a YouTube-ra feltett változatából ez a két részlet, a levél és a történet hiányzik.

Azt gyanítom, a felsoroltak s még néhány kisebb tévedés abból a koncepcióváltásból fakad, amelynek során a nagyobb mozgásteret engedő, akár fikciós elemeket is tartalmazó játékfilmből Bartók Péter visszaemlékezéseire összpontosító dokumentumfilm lett. Mivel a váltás megtörtént, az események bemutatásában elvárható a szikár tényszerűség – főleg annak fényében, hogy a közismerten végletekig precíz Bartók számára a „majdnem úgy volt” és a „pontosan úgy volt” közötti különbség jelentette a valódi minőség zálogát. 

A film értékét mégsem ezek határozzák meg, hiszen a hangsúly Bartók Béla varázslatos személyiségének felidézésére és fia, Péter édesapjához fűződő személyes viszonyára helyeződik. Ebből a szempontból nem lehet hiányérzetünk: Bartók Péter minden szava pótolhatatlan, az elbeszélés természetes egyszerűsége pedig tovább erősíti hitelességüket. S még többet kapunk, amikor a szelíd hang átmelegedik, a szemek könnyel telnek meg: ezekben a pillanatokban a néző a történet részesévé válik, szinte megelevenedni látja a Bartók-család mindennapjainak hol mosolyogtató, hol megható pillanatait. Az utolsó percekről szóló beszámoló megrendítő, az összhatás teljes: a záró képkockák lepergése után meggyőződéssel mondhatjuk el mi is Bartók Péterrel: „Ő tulajdonképpen nem ment el. Velünk van állandóan, mert a művei élnek tovább. És az egész emléke, az ő emléke, mint ember, az is él tovább. Ő nem mindennapi ember volt.”