Nos, a cserebogarak viszonylag lomha lények, a hasonlat eleve sántít. Sztravinszkij szerint bombasztikus, szirupos, sőt hányingerkeltő. Érteni véljük az orosz mester fanyalgását – akár az „ősorosz” zeneábránd, akár a klasszikusok ideája szerint. Pablo Casals elragadtatottan nyilatkozik rendkívüli művészetéről, világos, pedáns fogalmazásáról. Bartók például indulásakor mesterei között tartotta számon. Hát hogyne! Liszt és Wagner közvetítőjét az új, a huszadik századi zene felé. Talán éppen ez a megosztottság jelzi legjobban, hogy nem akárkiről van szó. Richard Strauss rezignált öniróniával, szellemesen foglalta össze az értékeléseket: Meglehet, nem vagyok elsőosztályú zeneszerző, de elsőrangú másodosztályú igen.
A korai pályakezdés idején Strausst a romantika két nagy mestere, Brahms és Schumann nyűgözi le; a Wagner-rajongó hegedűs, Alexander Ritter igyekszik elterelni tőlük, és az ifjú hallgat rá. Talán föltételezhetünk ebben bizonyos Nietzsche-hatást; a filozófia iránt érdeklődő, több irányban is tájékozódó szellem ezt a kalandot aligha hagyhatta ki, bármennyire akarták is lehámozni róla esetleg későbbi méltatói. Nem véletlenül dolgozta föl az Imígyen szóla Zarathustrát szimfonikus költeményben.
A Hegedűverseny, d-moll, op. 8. lehetne egy kamasz zsengéje: 1881-ben, tizenhat évesen írta. Ekkortájt keletkezik az A-dúr vonósnégyes (op. 2.), vagy a Szerenád 13 fúvósra (op. 7.); szakmai képzését Friedrich Wilhelm Meyer, a müncheni kapellmeister irányítja. Egyáltalán nem zsenge; hallgatva egyetlen pillanatra sem érezzük annak, magával ragad elképesztő színességével, szélsőséges hullámzásával, magát fecsérlő gazdagságával. Azt hiszem, Günter Weiss találja el legpontosabban, mi a lényege Richard Strauss muzsikájának, amikor fölforrósított hangzástérről beszél; úgy tetszik, ez már jelen van ebben a korai műben, még ha nem azzal a tudatossággal is, mint – teszem azt – a Hősi életben lesz majd, vagy színpadi remekeiben.
A Hegedűverseny úgy került „hallókörömbe”, hogy Sebestyén Ernő hegedűművész barátom elküldte a Bajor Rádió szimfonikusainak 1983-as fölvételét, amelyen ő játssza a hegedűszólót. Jutalomjáték volt ez, a német zenei élet így köszönte meg Sebestyén Ernőnek, amit hegedűművészként, koncertmesterként, professzorként tett a német zenéért mind berlini, mind müncheni pályafutása alatt. Úgy tetszik, a véletlennek nagy szerepe volt abban, hogy a hegedűművész rálelt Strauss ifjúkori munkájára. Egy berlini antikváriumban a Kantstrassén (magam is gyakorta fölkerestem egy időben) – régi kották között kutatva akadt Richard Strauss kottájára. Nyomban megvásárolta; ettől kezdve a véletlen sorsszerűséggé személyesedett, a Bajor Rádiónak ezt a művet ajánlotta. Strauss munkája nem túl gyakori koncertmű, de eljátszotta a jeles hegedűművészek közül Jascha Heifetz (Auer Lipót tanítványa) szintén. Heifetz 1953-ban botrányt okozott Izraelben, amikor ragaszkodott műsorán Richard Strauss hegedűszonátájához, jóllehet, a közönség tüntetett a „náci” Strauss ellen. Egy merénylő megsebesítette karján a művészt.
A Bajor Rádió szimfonikusait Richard Strauss Hegedűversenyének fölvételén – Sebestyén Ernővel – Neeme Järvi, Amerikában élő észt karmester (éveken át a Skót Királyi Nemzeti Zenekar dirigense, egyúttal Strauss-specialistája) vezényelte. Ez a fölvétel érkezett el hozzám és más barátokhoz a hegedűművésztől; ezt a bravúrt csodálhattuk/csodálhatjuk: egy kongeniális előadást. E sorok írója először hallhatta Strauss művét, amely hasonló meglepetést okozott számára, mint Edward Elgar Enigma-variációi korábban, jóllehet, merőben az élmény fajsúlyára támaszkodva gondolkodott el a párhuzamon. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy Elgar műve vagy három évtizeddel későbbi, semmilyen bizonyíték nincs hatások kimutatására, ám mégis hozott a „véletlen” ideillő mozzanatot. Valamikor a huszadik század legelején Frank Schuster maidenheadi kunyhójában (The Hut) találkozhatott Elgar Strausszal, az utóbbi pedig 1908-ban akár meghallgathatta az angol zeneszerző A kunyhóban című kompozícióját Bécsben vagy Lipcsében.
Az élményt is, a filológiai továbbgondolást is azonban mindenekelőtt Sebestyén Ernő mágikus játékának köszönhetem, amelyben érzelem és értés, emóció és szellem szerves egysége, szuggesztivitása megigézi a hallgatót, valóságos fölfedezést kínálva ösztönöz a többirányú elmélyülésre.
Egyfelől magában a zeneműben, és legalább annyira a hegedűjátékban. Aki valaha látta-hallotta Sebestyén Ernőt játszani – akár Bachot, akár Haydnt, Schumannt, másokat –, meggyőződhetett játékának tökéletes pontosságáról, precíz hűségéről a darabhoz, amit ugyan fellengzősen tekinthetünk alapkövetelménynek, noha tapasztaljuk, tudjuk jól, mennyire labilissá vált napjainkra ez a norma. Az előadói bravúr ezután kezdődik. Hogyan valósítja meg azokat a sűrű váltásokat, amelyek ezt az – ismétlem – szertelennek tetsző, romantikus darabot hatalmas ugrásaival, sebesen lefuttatott futamaival, apró motívumforgácsaival egyetemben jellemzik. Meggyőződésem, Sebestyén Ernő választásába belejátszott jogos, nagyra értékelendő vágya: mire képes magasrendű technikájával az ő hegedűje. Ha – a fáma szerint – Heifetz ridegebb, mértanibb előadásától fanyalogtak hallgatói, netán Strauss ifjúkori lendületét sem érezték át, azt most egyszeriben egészen más megvilágításba helyezi a magyar művész mély átlényegítése, azonosulása: akár az ifjúkori lendület hiteles megidézése, noha hegedűművészünk már negyvenes éveiben járt a fölvétel idején. Pályája delén, játékának érzékeny frissessége, üde elragadtatottsága ebben az esetben tökéletes azonosulását tanúsítja. Tudom, hogy a kérdés ilyen közelítése fölveti az előadó-művészet örök (és alighanem hamis) alapproblémáját: interpretáció vagy önkifejezés? Éppen az ilyen kidolgozott és mélyen átélt előadások kínálják a választ: semmi értelme a merev, elavult didaxissal fertőzött kétpólusú gondolkodásnak, a kettő egymásra utalt, és folyvást egybefonódik. Az eredmény pedig a varázslat, ami Sebestyén Ernő hegedűjátékából árad.
Sebestyén Ernő csodagyerekként indul, négyesztendős kora óta hegedül. Kilencévesen veszik föl a Zeneakadémiára. Nagyszerű karrier várományosa a szakma legjobbjai szerint, ám hamar megmutatkoznak a hatvanas évek magyar politikai korlátai, a bizalmatlanság a nyugati meghívásokkal szemben, márpedig ez a pálya egyenesen megköveteli a teljes mozgásszabadságot. A hetvenes évek már Berlinben találják, nagyzenekarok koncertmestere (itthon diplomája megszerzése után a Magyar Állami Operaháznál tölti be ugyanezt a szerepet), és – persze – előadóművészként is jeleskedik. Azaz: művészi pályája Németországban teljesedik ki: Berlin, majd 1980 után München kínálja számára a méltó föladatokat. Nyugdíjazása után tér haza, Kőszegen települ le, amiben szerepet játszik az osztrák és a német kapcsolatok éltetése, bár Japánban is szívesen fogadták volna, a hamarosan megalakított Esterházy Trió szellemében. Ugyanis nem teszi le a hegedűt, mindmáig örömest koncertezik, sajátos technikát dolgozott ki a maga számára – talán egykori mestere, Kovács Dénes instrukciói alapján –, amely védelmezi a kezeket az idő előtti kifáradástól. Pedagógiai hajlamainak megfelelően (a Müncheni Zeneművészeti Főiskola nyugalmazott tanszékvezető professzora) technikáját előadásai és videója adja tovább az újabb nemzedékeknek. A Strauss-hegedűverseny videója a Bajor Rádió tisztelgése volt a nyolcvanéves mester előtt, számunkra viszont impozáns beavatás egy titokba a komponista és interpretálója között.
Nem mellesleg bizonyíték, hogy Richard Strauss „elsőrangú elsőosztályú zeneszerző”, és kérem az aggályoskodókat, tessenek kimutatni – ahogy annak idején drága emlékezetű kolléganőm, Gách Marianne kérte Wagner Parsifalja kapcsán –, melyek a „náci” hangjegyek kompozícióiban…
A szerző író, költő, esztéta
