Kíváncsi újságíró faggatja Gertler Viktort: „Miért nem láthattunk hosszú idő óta Gertler-filmet?” (Hétfői Hírek, 1962. május 7.) A jó szándékú kérdésre őszintén válaszolt a tapasztalt filmrendező: fiatal író Hadiözvegyek című elbeszéléséből írtak forgatókönyvet – a filmgyár igazgatója írásukat pacifistának ítélte és leállíttatta, nem engedélyezte a forgatást.

Gertler Viktor nem mondta ki az igazgató elvtárs nevét, de minden szakmabeli tudta, hogy 1962-ben a filmgyár első embere a Szabad Nép volt főszerkesztője, a korábban ultrasztálinista, hajdani „békeharcos” Horváth Márton, aki 1956 őszén Nagy Imre hívéül szegődött, s ezért a Kádár-világban kegyvesztettként nyugdíjazásáig hol itt, hol ott volt igazgató.

A kora Kádár-kor silány politikai, hivatali, kulturális labirintusvilágát idéző történet: „Sajnos, valóban gyakori eset – mondja Gertler Viktor –, hogy a rendező elsőszámú témájából, »nagy szerelméből« végül is nem lesz film. Ilyen volt nekem legutóbb a »Hadiözvegy«, amelynek könyvén Solymár Józseffel csaknem egy évig dolgoztunk. A téma: a háború nemcsak testi sebeket ejt az embereken, de lelkieket is, s ezek gyógyítása talán még nehezebb. A gyár igazgatója a könyvet elfogadta, majd később az előkészületeket leállíttatta, azzal az indokolással, hogy a filmnek pacifista tendenciája van. Később a minisztérium film-főigazgatóságán is szóba került a dolog: a pacifizmus vádját ott indokolatlannak találták, viszont az irodalmi színvonalat minősítették gyengének. A két ellentmondó vélemény azóta is tartja magát, anélkül, hogy a kérdést az alkotók bevonásával megvitatták volna, a forgatókönyv a fiókban hever, én pedig elkezdtem az »Aranyember«-t.” (Hétfői Hírek, 1962. május 28.)

Elkezdtem az Aranyembert…

A filmgyár vezérkara döntött: minden évben meg kell filmesíteni egy klasszikus magyar irodalmi művet, 1962-ben Jókai Mór Az aranyember című regényét. Készült már a kalandos történetből némafilm Korda Sándor rendezésében, 1918-ban. A két világháború között, 1936-ban született a Gaál Béla rendezte hangosfilmváltozat. A Kádár-korszakban elkészült az első magyar, színes, szélesvásznú, cinemascope film. Beteljesült Jókai Mór álma, aki 1895. április 13-án ezt írta: „Csodálatos valami ezek a mozgófényképek, amelyek mint a bogár a fehér falon, mászkálnak. Nagy kár, hogy nem színesek, akkor többet tudnának mutatni és mondani…”

Az újságok 1962 nyarán naponta adnak hírt az első magyar, színes, szélesvásznú, cinemascope film forgatásáról. Sokakat izgató kérdés: kik lesznek a film főszereplői, ki lesz Tímea, Noémi, Athalie, ki lesz az aranyember, Tímár Mihály? Gertler Viktor Erdélyben, Marosvásárhelyen keresi a film női főszereplőjét – a férfi főhős Tímár Mihályt, az erdélyi színész Csorba Andrást találja meg. Egy még főiskolás, elbűvölően tehetséges ifjú hölgyben itthon fedezi fel a szíveket rabul ejtő Tímeát, Béres Ilonát.

„Egy kis romantikus szigetért nem kell a szomszédba mennünk” – nyilatkozta a rendező, és Visegráddal szemben, a vadregényes Duna-parton forgatják a Senki szigetén játszódó jeleneteket. Az új, immár harmadik, Jókai regényét mozgóképre álmodó mozidarab: „Történik valahol Magyarországon.” Fontos a történelmi hűség: „A Román Népköztársaságban, az Orsova melletti Kazán-szorosnál készül az »Aranyember« című új magyar film néhány külső felvétele.” (Hétfői Hírek, 1962. július 23.)

Nem kell a szomszédba mennünk… – valaha az Al-Duna Magyarországon kanyargott a Fekete-tenger felé.

Még be sem mutatták a filmet, egy jól értesült, izgága firkász már „hangolja” a kritikai visszhangot: Igen, de. A rendező „helyenként találóan teremti meg”, „részint sikerrel”, „az állásfoglalást érzelmek és pénz konfliktusában a film alig aknázza ki”, „a rendezésen bizonyos hevenyészettség érezhető”. (Hétfői Hírek, 1962. december 10.)

A bemutatót (1962. december 13.) követően a filmkritikusok – van, aki okosan, van, aki ostobán – finomkodva fanyalognak: a regény értékeit kérik számon a filmen. Arisztotelész remekművében, a Poétikában már kétezer éve arra figyelmeztetett, hogy ami tökéletes, csodálatos Homérosz eposzában, azt felesleges, sőt ostobaság Euripidész tragédiáiban keresgélni.

Alapigazság: az eposz nem tragédia, a regény nem mozi. Akkor sem, ha egy fafejű tollforgató bocsánatos bűnnek tartja, hogy regényében „Jókai engedményeket tesz is az osztályharc szempontjából”. (Kisalföld, 1962. december 21.)

A legszigorúbban elmarasztaló bírálat 1962. december 24-én a Hajdú-Bihari Naplóban jelent meg a filmről: „Szürke és középszerű, s ha helyenként le is köti az áhítattal Jókaira szomjazó néző figyelmét, egészében véve nem tud magával ragadni, csalódást kelt.”

Az áhítattal Jókaira szomjazó néző – megértően dicsérő vagy lenézően goromba minősítés?

Mi az oka a sikertelenségnek? – teszi föl a költői kérdést a később igazgatói rangra vergődő, gondolkodásában dohos marxizmus béklyózta filmtudós, aki nincs tisztában a magyar szavak jelentésével. Feltehetően sikerületlenségre gondolt, a filmkészítés sikerületlenségére, és nem az elkészült film sikertelenségére! Mert a kritikusok okos vagy ostoba, finnyás fanyalgása ellenére Gertler Viktor filmje sikeres volt, pontosan fogalmazva: roppant sikeres. Már 1963. március 11-én arról számol be az Esti Hírlap, hogy a budapesti Vörös Csillag Filmszínházban köszöntötték a film félmilliomodik nézőjét. Az évek során közel hatmillió magyar filmbarát volt moziban kíváncsi a Gertler Viktor rendezte filmre. Az aranyember – múlnak az évek – újra és újra látható a televízióban, számtalan vetítésen csodálták meg a nézők amerikai nagyvárosokban, DVD-n két kiadásban is megvásárolhatták a régi filmeket karosszékben, otthon élvezni szerető mozinézők.

A Moszkva-lakáj elsőtitkár Kádár Jánosra lassan már csak az aggastyánok emlékeznek, a kutya sem tudja, ki volt a marxizmus zsákutcájában hol határozottan, hol tétován tébláboló Horváth Márton, a korszínű filmkritikusok nevét pedig már kortársaik sem tartották fontosnak megjegyezni.

Moziban, televízióban, otthoni vetítőben pereg a film: minden mai „mozinéző” álmában élő múlt idő a szépségesen hideg, jobb sorsra méltó, boldogtalan Tímea – Béres Ilona; a semmirekellő, mihaszna, ármányos lelkű, csavaros eszű Krisztyán Tódor – Latinovits Zoltán; a minden porcikájában érzékien vonzó, bűvölően bájos, szerelmes Noémi – Pécsi Ildikó; a magabiztosan duhajkodó, mosolyogva aljas Brazovics – Greguss Zoltán; az alázatosságot mímelő, kajánkodva pletykás Brazovicsné – Gobbi Hilda; a gonosz tündérből szomorú tündérré keseredő Athalie – Krencsey Marianne… Jókai Mór hősei, akik életre keltek 1962-ben az első, színes, valóban szélesvásznú, cinemascope magyar filmben.

Élnek ma is Jókai Mór – Krúdy Gyula szerint – „legideálisabb házasságtörő” regényének hősei, mert nem csupán Jókai Mór tett engedményt az osztályharc szempontjából, de Gertler Viktor sem osztályharcos szempontokra figyelt, amikor filmre álmodta a nagy magyar mesemondó szépségesen romantikus regényét.

Az aranyember: regény és film. Olvassuk. Nézzük.

A szerző író, rendező, színháztörténész

Borítókép: Pécsi Ildikó és Csorba András