Vajon mire elég három nap?

Ó, sok mindenre! Egy rövid mesterkurzuson, amilyen a tatai is, az a legfontosabb, hogy a növendékek megtanulják, sosem szabad érzéketlenül, rezzenéstelen arccal, csak a technikára, a szép hangra koncentrálni, mert annak semmi értelme sincs. Minden előadásnál arra kell törekedniük, hogy közvetítsék az adott mű üzenetét, az erről vallott mondandójuk süssön még a tekintetükből is. A barokk énekkurzusra már több éve rendszeresen várom a fiatalokat. Úgy veszem észre, még passzív hallgatókat is vonz, ők nem énekelnek, csak hallgatják, figyelik a többieket, a napi munkát, hiszen abból is rengeteget lehet tanulni. Sok tehetséges énekes érkezik évről évre, van, aki a Zeneakadémiára felvételizik, akad, aki már egyetemi hallgatóként jelentkezik. Dezső Marianna, a helyi zeneiskola igazgatója a szervezője a sorozatnak, amely a Tatai Barokk Fesztivál része, idén augusztus 13-tól 25-ig tart, az énekkurzusomra pedig 18. és 20. között kerül sor.

Mindig kitűnő a hangulat, azt is szeretem, hogy a növendékekkel esténként az Öreg-tó partján sétálunk, fagylaltozunk, meghallgatunk más, akár könnyűzenei koncertet is. Én ugyanis azt gondolom, csak jó és rossz zene létezik, ezért örömmel megyek el egy jazz- vagy rock and roll-előadásra.

Tatán is élvezem ezeknek az estéknek különleges, tóparti miliőjét, s azt, hogy másfajta publikum is megjelenik, mint a megszokott koncerthelyszíneken. Szívesen énekelek a kastély parkjában, bár az elmúlt években olyan erősen sütött a nap, hogy idén talán egy benti terem ad majd otthont a délutáni hangversenynek augusztus 20-án. Akkor fellépnek velem a kurzus hallgatói is.

Kertesi Ingrid dalesten lép fel és mesterkurzust tart Tatán  Fotó: Berecz Valter/Magyar Állami Operaház

Milyen nehézségeket rejt még egy szabadtéri előadás?

Kevés az olyan helyszín, amely nem igényel hangosítást, ennek során pedig nagyon kell ügyelni arra, hogy megmaradjon a dinamika, megkülönböztethető legyen a publikum számára is, hogy fortét énekelünk épp vagy pianót, hiszen a kifejezésben lényegesek a színek. S persze mindig drukkolni kell, hogy esőnapból is legyen elég, hogy az előadás estéjén ne fújjon nagyon a szél, mert az a mikrofonokba is belesusog, és szétkergeti a kottákat, hogy ne legyen ezernyi bogár és olyan hideg se, hogy megfagyjon a közönség. Ennek ellenére mindig különlegesnek érzem a szabadtéri fellépéseket, nagyon élveztem idén is, hogy a Balaton partján, a Klassz a parton-sorozatában ismét szerepelhettem a Gulyás Dénes rendezte Varázsfuvola-keresztmetszetben Paminaként, és az Era Nova Kamarazenekarral is koncertezhettem. Örömmel emlékszem Tiberias amfiteátrumára Izraelben, ahol fantasztikus az akusztika, hangosítás nélkül is olyan pianókat énekelhettem a Rigoletto Gildájaként, akár egy lemezfelvételen.

Immár huszonkét éve mindig szívesen utazom fellépésre az Északi-tengerhez – s remélem, lesz még jövőre is folytatás –, ahol Sylt városának van egy különleges kagylószínpada. Évente egyetlen alkalommal rendeznek operagálát, akkor a kőkagylóban játszik a zenekar, s énekelnek a szólisták.

A tengerparton három-négyezres közönség foglal helyet, öngyújtókkal, csillagszórókkal világítanak, ott valóban csak a sirályok konkurálnak velem a csillagok alatt…

Nemcsak kurzusokon adja át a tapasztalatait, már egy évtizede tanít a Zeneakadémián, korábban pedig Pécsett foglalkozott fiatal művészekkel. Változott az eltelt évek alatt?

Tanárként is fejlődik az ember, most már megtanultam, hogy melyek azok a jelentéktelenebb problémák, amelyek a közös munka során úgyis megoldódnak, ezért nem kell velük az elején túl sokat foglalkoznom. Mindenkihez más út vezet, de a legfontosabb az, hogy „szabad legyen az énekes torka” – minél természetesebben énekeljen. Az allűrök, a grimaszok elviszik a hang fényét, csengését. Arra is hamar rájöttem, milyen fontos a jó hangulat, és szerencsére nekem a magánéletben is lényeges a humor. Az óráimon sokat nevetünk a hallgatókkal, ebben két csodás zongorakísérőm: Virág Emese és Kéry Tamás is partner. Mindig oldott a hangulat, nem görcsölnek a gyerekek, s ez elengedhetetlen a jó énekléshez. Vannak szabályok, de nem vagyok merev „tanárnő”, sok mindent meg lehet velem beszélni.

S a hosszú pálya is tanítható? Hiszen Ön még most is rendszeresen színpadra lép, miközben a tavalyi év végén már az Operaház örökös tagjainak sorába is beválasztották…

Az Operaház örökös tagsága volt a legnagyobb elismerés! Vágytam rá, s hihetetlenül boldoggá tett, hogy a már legendának számító kollégáim titkos szavazással a soraikba választottak. Öröm, hogy közéjük tartozhatom. Az pedig, hogy még mindig énekelhetek, úgy vélem, a genetika mellett a választásaim és a rendhagyó pályakezdésem eredménye.

Fiatal énekesként ugyanis nagyon súlyos autóbalesetet szenvedtem, annyira összetörtem magam, hogy bár az operai felvételkor már nagy szerepekről tárgyaltunk a vezetőséggel, három esztendőn keresztül az Álarcosbálban „csak” Oscart, a Rigolettóban „csak” Ceprano grófnőt, a Carmenben „csak” Frasquita szerepét énekeltem. Így viszont kellő technikai tudást és színpadi rutint szereztem, s amikor eljöttek a főszerepek, már könnyebben boldogultam. Ez a lassú kezdés hosszabbította meg a pályámat. Később sem mentem túl soha a saját határaimon, hangfajomon, pedig vonzottak a drámai feladatok, jó lett volna Toscaként leszúrni Scarpiát… De igyekeztem okosan válogatni, Luciát a Lammermoori Luciában vagy a Rigoletto Gildáját is a saját hangfajom szerint szólaltattam meg.

S eldöntöttem, addig énekelek, amíg nem lebeg a hangom, amíg nem kapok negatív kritikát azoktól a kollégáktól, akiknek a véleményében megbízom. Hiszen emlékszem, Melis György is mondogatta nekem, hogy ő még a pályája utolsó szakaszában is rendszeresen eljárt egy-egy kollégájához, mert szükségét érezte a külső fülnek.

Egy énekes másképp hallja magát, hiszen mi magunk vagyunk a hangszer! S persze, már nem szerepelek annyit, mint korábban, de időről időre akadnak opera-előadásaim, koncertjeim. Idén izgalmas dalestet adtunk Vigh Andreával, de élveztem azt a hangversenyt is, amelyet egyik tehetséges növendékemmel osztottam meg – szigorú közönség, V4-es zenetudósok előtt hangzott fel.

Van olyan tanítványa, aki az Ön által képviselt hangot, zenei, színpadi hozzáállást viszi tovább?

Nagy öröm, hogy többen is. Említhetem Zemlényi Esztert, aki szép feladatokat kap már az Operaházban, Subedi Annát, aki sok versenygyőzelmet aratott, vele már mester és tanítványa koncerten is szerepeltünk együtt, vagy Brindás Boglárkát, akit most négyszáz jelentkező közül vettek fel a párizsi Opéra Bastille stúdiójába. S mindannyiuknak fontosak az oratóriumok, a dalok is, akárcsak nekem. Sokakat említhetnék még, annak is örülök, hogy a végzett tanítványaim is rendszeresen visszatérnek tanácsért, nagyobb feladatok előtti segítségért. Az is jó érzés, hogy szívesen jönnek el a koncertjeimre, mert azt érzik, közönségként is tanulhatnak tőlem, én pedig örömmel lépek velük pódiumra, vagy ajánlom őket magam helyett egy-egy fellépésre. Szerencsés vagyok, hiszen amennyire szeretek énekelni, annyira imádok tanítani is!

Nyitókép: A Tatai Barokk Fesztivál egyes eseményeinek az Esterházy-kastély lesz a színhelye  Fotó: Kovács Zoltán/NÖF Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nonprofit Kft.