Rendezőként a Hunyadi László című nagyoperával debütált. Dúlt-e a rút viszály, amikor bejelentette, hogy az első produkciót Ön állítja színpadra?
Házon belül nem akadt senki, aki ne gondolta volna, hogy az első bemutató rendezője lehet, hogy dicsőséget szerez, ám igen nagyot kockáztat. Hogy mondhattam volna bármelyik rendezőnek, hogy bár két hónap próbaidőszakról volt szó, de a gépleállások, a befejező munkálatok, a por, a hideg, a zaj miatt csupán két hetünk marad színpadi próbára? Sokkal többre tartom a kollégáimat annál, semhogy kitegyek bárkit ennek a rizikónak. Egyébként nem is az én rendezésemmel nyitotta meg kapuit az Operaház, március 12-én elsőként gálakoncerttel fogadtuk a közönséget, és csak másnap mutattuk be az Erkel-operát, amelyet rögtön egy balettbemutató, a Mayerling követett. Mindemellett a Hunyadi Lászlóval klasszikus előadást akartam színpadra állítani, amelyben nagyot szólhatnak az Operaház új műszaki lehetőségei is. Hadd lássa a néző, mire várt ennyit, és miért került mindez ilyen sokba. És hát mégiscsak énekes vagyok, éveken át szerepeltem színpadon, rendeztek engem, rendeztem én is kisebb kamara-előadásokat. Több darabhoz adtam librettót, ötletet, rengeteg kritikát is írtam. Ötvenkét évesen a tesztpályáról most a forgalomba is kimehetek talán. És nem bántam meg.
A ház Ybl Miklós szellemében újult meg, a Hunyadi Lászlót is Erkel-közeli formájában mutatták be. Miért tartotta fontosnak az ősváltozat színpadra vitelét?
A Hunyadi ősváltozatának bemutatása Kocsár Balázzsal régi közös tervünk. Hadd idézzem fel Karinthy Frigyes remek szövegét, amelyben valahogy így „udvarol”: a világ leggyönyörűbb lába az Öné, ha a keze helyére varrnák, mily rút kéz lenne az!
Ha Erkel Ferencet a nemzeti zeneszerzőnknek tekintjük, aki a semmiből hozta létre a magyar nemzeti romantikus operát, miért ne játsszuk el, amit leírt?
Az Operaház legjobb triásza, a Nádasdy Kálmán – Oláh Gusztáv – Radnai Miklós-féle vezetés a legjobb szándékkal szabta-varrta Erkel Ferencet és a librettista Egressy Bénit is az 1930-as években. Létrehoztak valamit, ami a zseniális Erkel-zenének köszönhetően továbbra is valahogy működött. Mégis, hogyan lehetett megtenni azt, hogy az első felvonást nyitó Mátyás-ária a második felvonásba kerüljön, s nem Mátyásé lesz, hanem Gara Máriáé, nem Nándorfehérváron, hanem Temesváron játszódik, nem az eredeti hangnemben és nem azzal a szöveggel. Mindennek tetejébe az ária második részéből duettet preparáltak. László király pedig igazából nem is halni vágyik, hanem szerelmes asszonyra – ami azért nagyon nem ugyanaz. Ahogyan Fodor Géza írta, amputálták a művet. Próbáljon meg hasonlót tenni valaki Mozarttal vagy Wagnerrel!
Az épület átesett a revitalizáción, amit a közönség operatúrákon is megcsodálhat. A művészi koncepcióban a továbbiakban hogyan nyilvánul majd meg a frissítés?
Leginkább abban, hogy újra két komplementer helyszínen játszhatunk. Az egyik az Operaház, ahol Magyarország legnagyobb és legjobban felszerelt kőszínházi színpada áll rendelkezésre: légköbméter alapján a Vígszínház egész épülete elférne rajta. Olyan darabokat kell játszani, amelyek az OPERA törzsrepertoárjának részei, a nagyközönség igényeivel találkozhatnak, és nem utolsósorban illenek ehhez az épülethez. Csak néhány példa a jövő évi bemutatóink közül: az Idomeneót, a felnőtt Mozartra korántsem jellemző, ifjúkori, olasz műfajú opera seriát nagyszabású karakterekkel, hatalmas énekkarral, viharzenékkel, nagyzenekari kísérettel visszük színre – Almási-Tóth András művészeti igazgatónk modern rendezésre készül.
Még idén júniusban mutatjuk be M. Tóth Géza színrevitelében Az istenek alkonyát, amely azért is fontos, mert így jövőre teljességében tudjuk játszani Wagner Ring-tetralógiáját.
A nagyszerű szentpétervári alkotó-koreográfus, Boris Eifman Pygmalion-hatás című egész estés darabját pedig a balett kedvelőinek ajánlom. Készülünk Prokofjev Háború és békéjének bemutatójára, ez olyan nagy formátumú és méretű alkotás, amelyet még a koprodukciós partner, a Genfi Nagyszínház is nagyszínpadán játszott el. De a többi más, újító szándékú alkotást – kamaraelőadás, kortárs balett, kortárs opera vagy épp barokk opera fúziós megoldással – elvisszük az Eiffel Műhelyházba, ahogy tesszük ezt Madarász Iván Az ötödik pecsét, valamint Selmeczi György Artaban című kísérőzenéjének ősbemutatójával.
Mi lesz a sorsa az Erkel Színháznak a következő évadtól?
A remélt átépítésig az Erkel Színházban nem játszunk operát és balettet, utána viszont koncentráltan szeretnénk majd, miközben az épületet megnyitjuk a szimfonikus zene, a minőségi musical, a néptánc számára is. Összevetve a másik két, világszínvonalú helyszínünkkel, jelenlegi állapotában az Erkel már nehezen rúg labdába. Munkatárssal, műsorral sem vagyunk felkészülve rá, hogy három színházat megtöltsünk. De nézőkkel sem! Úgy látom, a Covid utóhatásaként Budapesten korábban nem ismert mértékű a nézőhiány, amelyet a turizmus többéves kiesése és a háború is tovább ront. Előfordul, hogy fél házzal mennek komoly, korábban nézőgondokkal egyáltalán nem szembesülő színházak is.
Az Operaházban a megszokotthoz képest magas jegyárak nem fognak ezen segíteni.
Tízszer annyi közreműködővel hozunk létre minden estét, mint egy átlagos színház, súlyosan leértékeli ezt a teljesítményt a mesterségesen alacsonyan tartott jegyár. Az Operaházban európai árakat kell bevezetni, mert ebből a bevételből fizetjük az énekeseket és gyártjuk a produkcióinkat, de közben lehetővé kell tenni a hazai nézők számára a különböző, észszerű mértékű kedvezményeket. Nyilván kapunk emiatt hideget-meleget, de aki tényleg akar és előre gondolkodik, el fog jutni bármelyik produkciónkra.
Az új évad mottója: Mítosz & történelem. Mit takar e két fogalom az Ön értelmezésében?
A történelem jelenthet adatokat, időtáblát, ténygyűjteményt, de amint az órán egy jó történelemtanár minderről mesél, mitikussá emelkedhet. Az eseményekhez és az alakokhoz jelzőket rendel, lefesti a helyszínt, s az egész történetet élettel telíti meg. Így állnak össze a mítoszok is a művészetben, hovatovább a mítosz elmesélt történelem.
Számos, történelmi tényre épülő, népszerű opera született, amelyet azután a librettó, abból pedig a partitúra olyan módon emelt föl, hogy azt már mitizált történetként kell szemlélnünk.
Az, ahogyan Erkel és Egressy megírta a Hunyadi Lászlót, számunkra már mítosz: több mint történelem. Viszont visszafelé is vezet út, még ha az kevésbé széles is. Heinrich Schliemann Trója mítoszából ásta vissza a történelmet: el is táncoljuk a Trójai játékok című balettet.
Nem tart attól, hogy a konzervatívabb szellemben színpadra állított, historizáló előadások csapdájába esik az Operaház, elriasztva sok nézőt?
Hipokrita vélekedés. Egyrészt sokféle ember van, s nem tudunk mindenkinek az ízlése szerint megjeleníteni egy előadást. Másrészt hatalmas repertoárral rendelkezünk, a világon alig néhány operaház mutathat fel a miénkhez hasonló műsorkínálatot. Épp ezért mondjuk: kedves látogató, nézd meg az ajánlatainkat, döntsd el, milyen típusú előadást szeretnél. Ha eleged van abból, hogy ragasztott szakállban rohangálnak egy színpadon, akkor ne A denevérre vagy a Simon Boccanegrára gyere. Sokan viszont ezt szeretik és keresik, a történetmesélős, klasszikus színrevitelt. Az emberek ki vannak éhezve a látványra, és ha már rendelkezünk egy nagy színpaddal, s az előadásokért komoly helyárakat kérünk, jár a látvány is! Lehet persze modern színpadképpel, absztrahált felfogással is színre vinni operát, a Kovalik Balázs-féle Mefistofele például erre képes. Az arányokat kell jól megtalálni.
Nyitókép: Jelenet a Hunyadi László előadásából Fotó: Nagy Attila/Magyar Állami Operaház
