Menny és pokol között. Hieronymus Bosch rejtélyes világa alighanem az év kiállítása, amelyen Bosch tizenegy eredeti festménye és rajzai mellett az életmű előzményeihez kapcsolódó alkotások, valamint műhelyének meg követőinek jellegzetes művei is láthatók majd. A festőművész kiismerhetetlen, minden apró részletében felfedezni valót sejtető csodája, a varázslatos Gyönyörök kertje, amely a Pradóban látható, nem szállítható, viszont Budapestre érkezik a középső tábláról, a Földi gyönyörök kertjéről, II. Fülöp király korában született XVI. századi másolatremek.
A szuggesztív, látomásos, nem könnyen megfejthető, korára és az utókorra egyaránt nagy hatású németalföldi festőművész nemcsak a másolókat ihlette meg, fél évszázada annak, hogy a klasszikus pantomim felől a totális színház felé induló ifjú művész, Köllő Miklós együttesével a Dominóval az Egyetemi Színpadon bemutatta a dráma, a mozgás, a látvány, a hangulatok nyelvére lefordított, összetettségében megkapó vízióját, a színpadra fogalmazott Gyönyörök kertjét.
Különös kort éltünk meg a művészetekben a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek fordulóján – meséli Köllő Miklós –, valamiféle szabadságérzet lengte körül a fiatalok emberi kapcsolatait, mintha levetkőzte volna a világ az álságosságot, az álszemérmet, a hamis erkölcsi megfontolásokat, meg lehetett mutatni a testet a maga természetességében, és ez a gondolkodás felszabadultságának vágyához is vezetett.
Bosch előzmények, előfutárok nélküli alkotása megfogott. Nem tudtam szabadulni látványától, apró részleteitől, azoktól a gondolatoktól, amelyeket a kép részleteibe rejtett. Sejtettem, bármennyire feldolgozhatatlan is az üzenetek sokasága, van egy nagyon szép, egyenes gerince, ahogy a teremtéstől a gyönyörökön, az élvezetek hajszolásán át elvisz a vezeklések földjére.
Úgy éreztem, a képen megjelenő bárgyú, üres tekintetű figurák egyfajta külső erő hatása alatt élnek. A Paradicsomban kifejezéstelen arcú Ádámot és Évát látunk. Nincs az arcukon semmi, se boldogság, se öröm, vannak, léteznek az állatok, a növények szürrealista díszletében. És ez folytatódik a középső tablón, a gyönyört hajszolva sincs mimika, mintha minden egy mechanikus rendszerben történnék. Micsoda pillanat, ahogy egy férfi üvegcsövön figyeli a szeretkezőket, és ott a csőben a patkány, alighanem a féltékenység gyönyörű metaforája. S a képen ezernyi változatban megjelenő látszólagos szabadság már-már szabadosságba csap át, és az arcnélküli ember szorong, kielégületlen, egyre többet és többet akar, s itt következik a harmadik tábla, a bűn után a vezeklés. Ezt láttam én a triptichonban, az aprólékosan megfestett szürreális pillanatokban egy föntről nézett, egyetemes világképet, amelyben a művész felmagasztosítás vagy ítélkezés és indulatok nélkül mindazt elmondja, amiről polgári értelemben nem szoktunk beszélni.
A színpadra hullámpapírcsíkot feszítettünk – idézi fel a az előadás képeit Köllő –, rajta a felirat, Paradicsom, két kar jelent meg, az Úr, aztán kis ujjak furakodtak kifelé, majd egy férfifej, végtagok, női fej, karok, lábak, s a kettéhasított csíkból, hullámpapírba göngyölve, kiforgott két ember, az első emberpár… lebegő, furcsa álomvilág lassú mozgással, még hártyába burkolva, a szemétdombon kakas, de már virágok mindenütt, madarak, testek furcsa felszabadultságban, hogy aztán egy robbanás mindent megváltoztasson, megszűnik a lebegés, durva vad agresszió következik, patkányok, kitörnek a gyilkos ösztönök, torz emberek születnek, végül operettzenére megérkezik egy kispolgári pár, fejkendős nő porszívóval és a hajkötőt viselő férfi, aki lábával beindítja a gépet, hogy az elszívja levegőt, vagy ki tudja, tán inkább gázt ereszt be… mindennek vége.
A három „T” korában ez a megjelenésében és mondanivalójában, gondolkodásában új és nem éppen a korabeli kultúrpolitikai – valahogy így nevezték – ízlést és erkölcsi igényt követő, nyilván a tiltás és a tűrés határán létező avantgárd előadás miféle elfogadottságra tarthatott számot?
Pokoli volt. Ezután kaptam meg itthon, hogy pornográf vagyok és klerikális meg nyugatimádó, beteges ideológiát képviselek. Ez a hivatalos álláspont volt – magyarázza.
A közönség persze szerencsére másképp látta. Szerették, értették, amit csináltunk, a nézők részéről voltak viszonzást nem váró gesztusok. Lengyelországban a wrocławi nemzetközi fesztiválon abszolút pozitív volt a fogadtatás, de éppúgy Madridban – bejártuk vele Európát. A hatalom nem szerette, de a nemzetközi siker miatt nem akarta betiltani, inkább tessék-lássék elfogadta. A tűröm kategóriába tartozott, engedték játszani az Egyetemi Színpadon, mert azt afféle „gőzlevezető-szelepnek” tartották, úgymond, oda csak az egyetemisták járnak. Ez persze tudjuk, nem így volt. És a Domino már túl volt a Feketék 1969-es betiltásán. Genet-t nem lehetett színre vinni, ahogy Ionescót sem, ezt Aczél György maga közölte, csak hogy tudjuk, hol a határ. De mai ésszel már tudom, akkor fiatalon, forró fejjel fogalmam sem volt róla, micsoda nagy dolog volt, hogyha csak néhány előadásban is, de megjelent színpadon a Feketék.
Köllő Miklós pályája a klasszikus pantomimből indult, de gyorsan kiderült, mindenekelőtt önmaga számára, hogy valójában a színház teljessége izgatja, ráadásul mindez egy olyan országban, ahol gyakorlatilag nem létezett a mimes világ, nem volt múltja, és jövője sem nagyon látszott a hagyományostól a legkisebb mértékben is eltérő színháznak. S ehhez jött még a kor, amely végképp nem kedvezett az avantgárd művészeteknek, anyagi támogatásra nem számíthattak.
De Köllőt nem olyan fából faragták, akit ilyen csekélységek eltántoríthattak vállalt hivatásától. Megszállott, aki magányosan küzdött a műfajért, elfogadtatásáért és fenntartásáért, együtteséért, azokért az alkotótársakért, akiket maga nevelt, tanított, más kérdés, hogy a saját tudása, felkészültsége, művészi igénye mindig jóval magasabb volt, mint amit néhány kivételtől eltekintve az együttese produkálni tudott.
Mindezzel együtt még fontosabb és elismerésre méltóbb az az érték, amelyet teremtett. Soha nem a pantomimegyüttesek útját járta, hanem nyughatatlanul annak a komplex színháznak a kifejezési formáját, tartalmát, eszközeit kereste, amely egyszerre szól a mozgás, a mime, a jazz-balett, már-már az akrobatika, a képzőművészeti látvány és a zene nyelvén úgy, hogy az összetettségben is önállóan éljenek a társművészetek. Köllő rendezőként és koreográfusként eljutott egy összművészetinek mondható színház eszményéig. Így születtek fontos előadásai, többek között Ghelderodét újrafogalmazva a Bolondok éjszakája, a Gogol-panoptikum három produkciója, amelyhez a zenét Gonda János szerezte: Juhász Ferenc költeménye nyomán A szarvassá változott fiú, Thomas Mann alapján Az elcserélt fejek és Az álmok köntöse Balázs Béla szövegéből.
Törvényszerű? Ez nagyon keserűen hangzik, pedig tudom, a panaszkodás mindig idegen volt Köllő Miklóstól.
Az első színházunkat egy nagy szenespincéből alakítottuk ki a Szerb utcában, ez volt a C33, még próbatermünk is volt. A nézők farönkökön ültek. Ott mutattuk be a Feketéket. Az egyik előadáson megjelent három nő: erkölcsrendészet, tanács, tűzrendészet. A végére megkaptuk a halálos ítéletet, tűzrendészeti okokból leállították a további előadásokat, úgy mondták, nincs menekülési útvonal…
Értsd jól, Genet drámája Magyarországon azokban az esztendőkben még egy pincáben sem kerülhetett színre…
Jó ideig csak előadásrendezési lehetőséget kaptunk a TIT-től, a Cooptouristtól, mert a Domino nem volt jogi személy. Aztán egyesületté alakultunk, és megint saját erőből, soha állami támogatás nem volt, létrehoztuk a Centi Színpadot, nemcsak színházként, felállítottam egy teljes, egymásra épülő szerkezeti formát: a Dominó Stúdiónak volt professzionális képzése, jeles tanárokkal, mozgás szalonja, megterveztük, kiviteleztük, működtettük a Budavári Labirintust. És akkor meghívtak művészeti vezetőnek Görögországba a Kortárs Színházhoz. A társigazgató Michel Julien, a görög vezető Jorgosz Kimulisz volt. Komoly kihívás. A Centi Színház állt, kész volt a teljes repertoár nagyrészt etűdökből, úgy érezhettem, egy időre itt hagyhatom. Talán tévedtem, mindenesetre mire visszajöttem, minden megváltozott, elfogyott körülöttem a levegő, 1990. március tizenötödikét írtunk, amikor a Vigadóban a Közép-kelet-európai Macbeth bemutatójának szünetében a takarítónő adta át felmondólevelet, amit az ügyvezető jegyzett.
Mindig nagy lendülettel belekezdtem valamibe, belelkesítettem a mellettem lévő csapatot, és fillérekből, összeadva a pénzt létrehoztunk, fölépítettünk valamit, aztán … jöttek „az új idők, új emberek”, mondom ezt idézve azt a kifejezést, ahogy az utolsótól, a Csontváry Művészeti Udvarháztól és a Kulti Szalontól megfosztott bennünket a 2010-es évek második felében akkori újbudai polgármester…
Szavaiból mintha azt sejteném, úgy érezte, útban van a hivatalos színháznak…
Sokszor gondoltam erre, így volt ez a Nemzetiben, még a Hevesi Sándor téren és a Várban, amikor arról volt szó, hogy a Közép-Európai Táncszínház esetleg tagozatként fog működni, hiába volt az általam rendezett A Mester és Margarita nyomán született Sátán bálja és a Liszt Ferenc úr boldogságos pokoljárása közönségsiker, a „köllőizmus” nem való oda, írta egy levelében az akkori direktor.
A magánszínház ütközött az államiak érdekeivel, vagy féltékenység, legutóbb Zelei Miklós Situs inversus – Az Isten balján című drámáját, amely békéscsabai Jókai Színház pályázatán nyert díjat, rendeztem Katkó Ferenccel a főszerepben Újbudán a Csontváryban és Békéscsabán, vendégszerepeltünk vele a Nemzeti Színházban és Bécsben is, mégis csak néhány előadást ért meg. Pedig az Ady-parafrázis filozófiai játékokból, életérzésekből szőtt finom szövevény. Abszurd játék, „katasztrófa akrobatika”, az egész XX. századot átívelő gondolati flik-flakokkal egy kétségbeesett világról. Siker volt, mégiscsak néhányszor tűzték műsorra. Így visszanézve, lehet, hogy baj a siker?!
Nyitókép: Jelenet a Domino együttes Gyönyörök kertje produkciójából, 1971. Fotók: Köllő Miklós archívuma
