Egy alig közepes méretű helyiségbe, ahol két kis fotel között apró teaasztal állt, a falakon körben egyszerű polcok könyvekkel rakva, a valószínűleg udvarra nyíló ablak mellett kis íróasztal; a filmrendező az egyik fotelra mutatva jelölte ki vendége helyét, nyomban megkérdezte: kávét vagy teát kér-e, a teára szavazott, néhány pillanat múlva gőzölgő csészék mellett ültek, egyelőre kortyolgatni sem merték a forró italt – a vendég kezében szorongatta a színes képes újságot, amit még az előszobában kivett fölöltője belső zsebéből, igyekezett kivárni
a megfelelő pillanatot, hogy átadhassa:
– önnek hoztam, a Ragyogj, ragyogj, csillagom!-ról szól –
– köszönöm, melyik az?
Hamar fölfedezte az oldalt, amelyen jellegzetes kép Oleg Tabakovval, a főszereplővel bizonyította, valóban az ő filmjéről lehet szó; kérte vendégét, nagyjából fordítsa le, sorról sorra bogarászták végig a szöveget; nyomban föltűnt a szerzőnek, milyen empátiával közelít hallgatója a lassan kibontakozó véleményéhez, milyen pontosan és szenvedélyesen reagál a minősítésekre mind dramaturgiailag, mind lélektanilag; fokozatosan tűnt el a kishivatalnoki torzkép, lépett helyébe egy átlagon fölüli intelligencia, az azzal járó érzékenység, egyre több elismerő bólintás jelezte a rendező elégedettségét, sőt, örömét, egyre tágabb közeget célzott meg kíváncsisága, kifejezetten érdekelte, milyen szellemi, politikai körülmények adhatják hátterét egy ilyen írásnak, főleg a közegellenállást firtatta, meglepte, hogy abban a kis országban ennyire jól fogadták alkotását.
– mesélje, mit látott Moszkvában, rábukkant érdemes dologra ebben a szürke városban?
Meglepte a hangnem, az élesen kihallatszó ambivalencia, amely egyszerre akart utalni a kétségtelen kulturális gazdagságra és a mindenütt és mindenkor kibukkanó kedélytelenségre, amely valahogy nem engedi az értékekhez tapadni a közvetlen örömöt;
– jó tíz esztendeje jártam itt, nagy élményem volt a Tretyjakov Galéria, látnom kellet ennyi év után, jogosan tetszettek-e bizonyos dolgok vagy pusztán műveletlen ifjúságom tévedései –
– például –
– mindenekelőtt Vrubel, akinek Démonját a gyöngéd Florenszkij elmarasztalja valamiféle sátánosságérzet miatt, és csak ez az új látogatás ébresztett rá, hogy annak idején Kuindzsi szintén belopta magát a lelkembe.
Beszélgetőtársa szinte gyanakvással reagált: maga tudja, ki az a Florenszkij? – rögtön visszakérdezett, netán nem kéne tudnia? – noha ennek így óhatatlanul érződött valami sznobos stichje, ami nem volt szándékos, mindössze ilyenre sikerült a disszonáns kérdésre; valóban nem lehet föltételezni – fontolgatta magában –, hogy valaki elmélyültebben érdeklődjék egy másik nép kultúrája iránt, esetleg átlépje a hivatalos tájékoztatás mindenkor szűk kereteit, a különböző érdekek mentén rostált anyagok bamba egyértelműségét?
Amikor pedig vendéglátója tapintatosan továbblendítette a beszélgetést azzal, mit látott még, kirukkolt tagankai élményével, lelkendezett Ljubimov letisztult Shakespeare-interpretációján, magasztalta Viszockij játékának intelligenciáját, a hiteles hangulatváltásokat, vendéglátója lakonikusan félbeszakította:
– nemsokára itt lesz –
értetlenkedve nézhetett rá, azután pláne, hogy magyarázni kezdte, egyre többet kell találkozniuk, mivel következő filmjében a címszerepet szeretné ráosztani –
– mi lesz az?
– Nagy Péter szerecsenje; tudja, ki az -
ez nem kérdésként hangzott; hogyne tudta volna, Puskin nagyapjáról van szó, ráébredt, benne vannak az interjúban, hiszen az újabb terveket érintő kérdésnek el kellett volna hangoznia, vette volna elő azonnal kis diktafonját, de vendéglátója visszakanyarította a beszélgetés fonalát a Hamlet-
előadásra, jóformán egy vizsgáztató professzor szigorával kérdezte, miért bűvölte el ennyire az előadás? Ő meg áradozni kezdett a rendezés rafinált egyszerűségéről, amely lehetővé tette, hogy minden zavaró elemet, a minimális jelzésnél több díszletet, kelléket, kosztümöt száműzzön a színpadról, mindent a jól artikulált szövegre, a színészi játékban a rezdülésektől a vulkanikus kitörésekig terjedő érzelmi skála adekvát bevetésére bízzon (megismételt monológ!); az a hatalmas függöny egyszerre ellenfél és fegyvertárs, a lelkület hibáiból és erényeiből szőve, miként Abelardus fogalmazna; Ljubimov ráakadt arra a káprázatos színészre, aki tökéletesen képes volt megfelelni a végtelen gazdag minimalizmusnak, egyszóval – tudja – az volt, annak láttam, amit én gondolok a shakespeare-i műről – foglalta össze szép kódába mondandóját; hallgatója érdeklődve követte, majd szerényen hozzáfűzte: magam is effélét láttam.
Sietve érdeklődött, belevághatnak-e a kért interjúba? a válasz – de hisz’ benne vagyunk – nem lepte meg, korábban már észlelte, csupán azt gondolta, még egy próbát ki kell állnia partnere előtt, aki mostanra belátta, jobb, ha működik a diktafon, szintén tartalmas beszélgetésnek tekinti társalgásukat, ment minden szinte mechanikusan, filmlátásról, történelemről, forradalomról, polgárháborúról, nyugtalanító módon a farce kifejezési lehetőségeiről a filmvásznon, egy európai Oroszország eszméjéről Nagy Péter ideavilágában stb., jóval többről, mint amit egyáltalán várt ettől a munkától, főként egy szuverén személyiség megismeréséről, aki ebbe a szuverenitásba képes beemelni másokat; ez már több volt annál, amiért idekérezkedett.
Éppen azon elmélkedett, szívesen hallott volna még valamit az individualizmus kérdéséről ebben a túlterpeszkedő közösségiben, másfelől pedig örömmel visszatért volna Kuindzsi izgalmas tájképeihez, amikor megszólalt a csöngő:
– itt vannak, nyissunk ajtót!
Hirtelen nem tudta, miről van szó, azonban a fölszólításra fölállt, vendéglátója nyomán kilépett az előszobába, a sietve kitáruló ajtóban magasnak tetsző nőalak nyomult be elsőül, nyomában alacsony, zömök férfi (a nő talán amiatt látszott magasnak, mivel a mögötte érkező és az ajtót nyitó alacsony volt), ahogy közeledett az előszoba lámpájának fényébe, egyre ismerősebbnek tetszett a magyar vendégnek, képtelen volt rájönni, hol láthatta (később bárgyú szamárnak titulálta önmagát), a házigazda közölte: vendége magyar, a nő kezét nyújtotta: Vlady; mint akit fejbe csaptak, egyszeriben világos lett minden, ahogy mögötte a férfiban fölismerte a tegnap esti Hamletet szintén, bőséggel voltak információi a házaspár kapcsolatáról, elsőnek azonban az a kép jelent meg képzeletében, amint copfos fruskaként egy szelíd őzet csókol, ez töltötte be az akkor még újdonságnak számító ifjúsági lap első féloldalát, az éppen mozikba kerülő vadregényes filmből, A boszorkányból származott; kedvelt gimnáziumi tanára nyers elemzésben mutatott rá osztályuknak a forradalmat leverő hatalom furfangjára, amivel az erotika felé terelve vezetné le az ifjúság lázongó energiáit (megvolt a jutalma, hamarosan eltávolították az iskolából), de arra szintén emlékezett, hogy villámsebesen ikonná vált a gyorsan fölkapott színésznő, frizurája, a lófarok minden magára adó modern lány fején büszkén libbent, a fiúk pedig… nos, valahogy úgy, miként a tanár úr megelőlegezte; és most csaknem húsz év múltán egy moszkvai lakásban kezet szoríthat vele, hallgathatja akcentusmentes orosz beszédét, mellette pedig közvetlen közelből az esti élmény előidézője, korábban csak vad keserűséget hordozó dalokból ismerős popsztár – botrányos hírével egyetemben, a valóban kispolgárnak látszó városlakó csöndes lakásában.
Valahol a döbbenet és a meghatottság közterületén támolygott – hitetlenkedve; hezitált, rögtön illik-e távoznia vagy korrektebb öt-tíz percet kivárni, ne tűnjék föl elriadásnak, hezitálása alatt pedig sebesen lepergett ez a kis idő: szedelőzködött; a házigazda szerényen marasztalta,
ő azonban úgy érezte, akadályozza a megbeszélést a rendező és leendő színésze között, elhárította a marasztalást, a házigazda még kirukkolt ajánlatával: egy hónapja halt meg Suksin (maga biztosan tudja, ki volt), megemlékezünk róla egy klubban, tartson velünk; elhárította, udvariasan búcsúzkodni kezdett –
(esztendők múltán is neheztelt önmagára, amiért nem fogadta el a hívást, egyfelől mert értékelte Suksin munkásságát, szerette vagabund intellektualizmusát vagy intellektuális vagányságát, másfelől találkozhatott volna azzal a lassan építkező szellemi ellenzékkel, amely ugyan sokat tett a totális rendszer erodálása érdekében, ám magát a tömböt nem volt ereje igazán kikezdeni, az legföllebb arculatán igazított valamennyit: úgy véli, elemzését fontos információktól fosztotta meg).
Nyitókép: Oleg Tabakov a Ragyogj, ragyogj, csillagom! című filmben, amelyet Alekszandr Mitta rendezett
