„Egy nemzedék lelkivilága sűrűsödik az életművében, egy nemzedéké, amelynek tagjai valaha, még pelyhedző állal ott voltak a közélet legnehezebb csatáiban” – az alig egy évtizeddel fiatalabb Sándor Iván írta ezt a rövidre szabott élete alatt is nagy pályát bejárt írótársról, Sarkadi Imréről. A fiatalemberről, aki Debrecenből érkezett, ott joghallgató volt, de valószínűleg csak az abszolutóriumig jutott el, tanult gyógyszerésznek és nyomdásznak, de legfőképp írt. Riportokat és publicisztikákat, karcolatokat, lelkes és lelkesítő újságcikkeket, novellákat, regényeket, színműveket. Legtöbb nagy témáját így is, úgy is papírra vetette. Hitt a háború után az új világban, hogy aztán neki is, mint annyi kortársának csalódnia kelljen.

Szenvedélyesen, féktelenül, veszélyesen élt. Örökké a mélység fölött egyensúlyozott – metaforikusan meg a szó szoros értelmében is.

Elismerték, díjakat kapott, de támadták is. S miközben ötvenhat megrázkódtatása után segédmunkásnak állt, írta meg legfontosabb műveit az Elveszett paradicsomtól az Oszlopos Simeon drámaváltozatáig, A gyáváig. Látszatéletről és kiútkeresésről éppúgy szólnak ezek a művek, mint gyávaságról és bátorságról, megfutamodásról és szembenézésről, felelősségről és veszélyes játékokról, pusztításról és önpusztításról… Aztán eljött az az este, április tizenkettedike volt, amikor egy Bécsi utcai ház ötödik emeletéről kizuhant… 1961-et írtunk. Sarkadi Imre negyvenéves volt.

Egy régi Sarkadi Imre-portré a filmből

Minden művét kiadták a hatvanas és a hetvenes években, a nem kevés töredékben maradottat is, monográfiák, tanulmányok jelentek meg róla, egy-egy színműve ma is időről időre előkerül, a teátrumok újra és újra felfedezik, de az emlékezet Sarkadival kapcsolatban végesnek látszik, s az írósors fájdalmas iróniája, hogy még azt is kevesen tudják, hogy novellájából forgatta Fábri Zoltán a világhírűvé lett, s manapság is vetített Körhintát, és a Szörényi Levente–Bródy János–Ivánka Csaba jegyezte, rockoperaként sikerre vitt Kőműves Kelemen is Sarkadi Imre drámatorzója nyomán született.

Domokos János filmje a hiányra hívja fel a figyelmet, vagy csak emlékezik és emléket állít, valójában mindegy. A lényeg, hogy a Sarkadi 101 megszületett, nem a centenáriumra vagy évfordulóra, ahogy szokás, de egy évvel később is fontos, értékes alkotásként.

Méltó lenne, ha nemcsak főműsoridőn kívül, s a nyilvánosságot így óhatatlanul is kizárva sugározná a M5 és a Duna csatorna a Magyar Művészeti Akadémia művészportrék sorozatában forgatott filmet. 

A Sarkadi 101 első kockáin a pódiumon, még üres karosszékek sorakoznak, ideérkeznek majd a beszélgetés résztvevői. Mögöttük a vetített képsorok a múltat idézik, Sarkadi Imre portréja, Sarkadi kollégáival, barátaival, régi fotók, megszürkültek, elhomályosultak. Akárcsak az emlékezet. S a kísérőszöveg arról szól, Sarkadi a maga korában, s még azután is jó ideig a magyar irodalom megkerülhetetlen szereplője volt, ezért is különös, hogy az évforduló tavaly szinte „nyomtalanul” múlt el, hogy a „szórványos és szerény publicitású” megemlékezések egyike a Katona József Színház Kantinjában zajlott. A Juhász Anna vezette beszélgetés résztvevője Bán Zoltán András író, Schein Gábor író, közreműködője Pálos Hanna és Vizi Dávid volt. S a kiindulás: Pálos Hanna Sarkadi 1948-ban írt novellájából, a Pokolraszállásból olvasott fel részleteket. Alatta a fotósorok a háborús várost mutatják, a korabeli falragaszokkal, a következő képek viszont már egy televíziós film részletei. Esztergályos Károly 1974-ben rendezte meg a Pokolraszállás televíziós változatát, a főszerepben Kozák Andrással. S miközben hallgatjuk Pálos Hanna előadását, nemcsak a mozijeleneteket látjuk, hanem párhuzamosan a szól a filmszöveg is. Ez a kettősség nem véletlen, sokkal inkább Domokos János következetes rendezői-írói-kérdezői koncepciója, ahogy végigvonul a dokumentumfilm egészén az egymás mellett, egymás után mutatott, egymásra csúsztatott, egymásra hangolt színházi és filmes képsorokkal.

Jól érzékeltetve ezzel, hogy Sarkadi Imre írásai nemcsak korrajzok, hanem máig érvényes morális, emberi kérdéseket boncoló alkotások.

Ugyanannak a műnek korábbi és későbbi előadásai: a Kőműves Kelemen, az Oszlopos Simeon, az Elveszett paradicsom jelenetei. Domokos János pontosan ráérzett arra a finom distanciára, ahogy ugyanaz a mondat, ugyanaz a párbeszéd másképp hangzott el, másképp szólt akár csak néhány év távolából, a rendezői értelmezés, a színészi megfogalmazás szerint. „Mi a maga foglalkozása” – kérdezi Zsuzsi az önsorsrontó Kis Jánost az 1961-ben írt Oszlopos Simeonban. A válasz gyorsan érkezik: „Az, hogy szabad vagyok…” Másként szólt ez a mondat a tévéadaptációban 1973-ban Kozák András Kis Jánosától, s másként a Pesti Színházban 1987-ben Tahi Tóth Lászlóétól. S tegyük hozzá, mennyire mást jelenthetett, amikor Gábor Miklós játszotta a Madách Színházban 1967-ben és mást 2015-ben a Katona József Színházban Ötvös András megformálásában.

Pálos Hanna a Pokolraszállásból olvas fel részletet

Éppígy párhuzamosan pergeti a film az Elveszett paradicsom képsorait: a két Sebők Zoltán: Pálos György 1962-ben, Makk Károly filmjében és Cserhalmi György Mihályfi Imre tévéjátékában 1974-ben, s a fia drámájával szembesülni kényszerülő apa szerepét mindkét filmben Páger Antal játszotta megrendítő bölcsességgel. Utóbbi volt Páger utolsó szerepe. A színháztörténet ismeretében azt is hozzáképzeljük, milyen lehetett Gábor Miklós, aki a Madách Színházban nem sokkal azután játszotta el az agysebész szerepét, hogy eltemették Sarkadit.

A képeket, a színészi játékot nézve hatvan év után is érzékelhető, mennyire mást jelenthetett a szembenézés, az élettől megfutamodás kérdése alig egy évvel az író csak bizonytalanul kimondható öngyilkossága, vagy inkább ostoba véletlen halála után, mint egy évtizedre rá.

Persze érdemes beszélni arról is, ahogy a film a Kőműves Kelemen útját mutatja. Sarkadi novellát írt a ballada nyomán, a filmben Básti Lajos olvassa fel, s alatta a képsorok archív filmfelvételek az ország építéséről, építkezések, munkások, munkásarcokok, figyelő tekintetek, politikusok, szónoklatok, a felépült város… Vajon ezt jelenthette Sarkadinak 1947-ben a történet? Vagy ezt jelenthette a csalódások, megtorpanások, visszatérések után az ötvenes évek végén? S mit jelenthetett volna, ha megéri a nyolcvanas–kilencvenes esztendőket?

Hubay Miklós szavait idézi a dokumentumfilm

Egy Hubay Miklós-idézettel felelhet a film a kérdésre, és erről beszél a megszólaltatott Fráter Zoltán író is. Sarkadi a novellából drámát készült írni, sohasem fejezte be, a torzóból először Kőműves Kelemenné címmel Paál István rendezett előadást a Szegedi Egyetem Színpadon a hetvenes évek elején. Képsorai ma is élnek, ahogy a Siklós Olga, majd Osztovits Levente dramaturgi munkája nyomán született veszprémi, s későbbi rockopera-változatai is, amelyeket a dokumentumfilm jó érzékkel mutat meg. És nem marad ki a filmből az emlékezés A gyáva című kisregényre sem.
 

Hegedűs D. Géza a Pesti Színház Kőműves Kelemen rockopera feldolgozásában

Márkus Béla irodalomtörténész, Bán Zoltán András író, Fráter Zoltán író, Schein Gábor író, Kalmár Balázs irodalmár mai látásmóddal szól Sarkadiról, ahogy visszatekintve Ágh István költő és Lengyel György rendező ia. A jól válogatott archív felvételeken Illyés Gyula, Karinthy Ferenc, Szeberényi Lehel, Kuczka Péter, a rendező Horvai István, a még fiatal Zsámbéki Gábor rendező emlékezik az íróra, a pályatársra, a barátra, aki számukra Sarkadi Imre volt.

Sarkadi Imre ma lenne százegy éves. Domokos János filmje az írónak, az embernek állít emléket.

Nyitókép: Egy kocka a Sarkadi 100 filmindító jelenetsorából Fotók: Sarkadi 101 című filmből