Szervezői A holnap reménye címet adták a Gyöngyössy Imre filmjeit és verseit bemutató olaszországi és hazai rendezvénysorozatnak, amellyel egy időben jelent meg a Remény és Mítosz című magyar–olasz–angol nyelvű kötete. Kevés az olyan kettős kötődésű művész, mint Gyöngyössy, aki mágikus realizmus ihlette látomásos költészetével és lírai hangvételű dokumentum- és játékfilmjeivel magányos alkotó maradt egész életében.

Petényi Katalin: Imre életművében költészet és film elválaszthatatlan szimbiózisban olvad össze. Sajátos stílusát életében sokan nem értették meg. Ezért nagy öröm számomra, hogy most áttöri a hallgatás falát, és talán mégsem igazolódik be a Biblia jóslata, hogy „senki sem próféta a saját hazájában”. Rómában filmjét vetítették nagy sikerrel, és a Collegium Hungaricum a Nap Kiadónál megjelent Stigma című verseskötetét is bemutatta. Filmjeiben és verseiben szenvedélyes elkötelezettséggel, személyes felelősséggel tiltakozott minden jogtalanság, igazságtalanság ellen. Ritka, hogy valaki két ilyen különböző műfajban közvetítse üzenetét.

Gyöngyössy Imrét szokták magyar Pasoliniként is emlegetni…

Nem véletlenül, Pasolini filmjeit, verseit hasonló költői látásmód jellemzi, ahogyan a balladai hangvétel, a spiritualitás Imre műveiben is rendkívül erőteljes, s emberszemlélete és hite is hasonló Pasoliniéhoz. Találkozott vele Velencében, amikor a Meztelen vagy című filmjét mutatták be. Pasolini azt mondta, ilyen szép filmet a harmadik világról még nem látott…

Petényi Katalin, Gyöngyössy Imre és Kabay Barna
 

Különleges verseket tartalmaz a Stigma.

Imre már pannonhalmi diákként is írt verseket. Olasz szakos egyetemi hallgató volt, amikor 1951 és 1954 között egy koncepciós perben letartóztatták és börtönbe került. A magánzárkában papír és ceruza nélkül, fejben olaszul írt verseket. Aztán évekkel később ezeket a verseket lejegyezte. Furcsa titok volt számomra is, hogy miért olaszul? Anyanyelvi szinten beszélt olaszul, mégis a vers, mint önkifejezési forma természetes, hogy az anyanyelven szülessék meg. Halála után találtam egy verstöredéket, amely választ ad erre a titokra:

Ha megkérditek egyszer, / miért írtam olaszul ezeket a verseket: / mert elűztek anyanyelvemből / mert nem akarok csalódni / az édes magyar nyelv visszhangjában / mert ezek a szavak már / az utolsó bölcsődalok szarkofágunkon. // Ezek a szavak nem szólhattak / drága, meggyötört anyám szájából, / aki őrt állt a kínzókamrákkal szemben / a piszkos kocsmák ajtajában / állt / türelmesen / fegyelmezetten / mint a pompeji katona. / Az anyám megnémult.

A börtön kegyetlen világában, ahol megkínozták, a börtönőrök meggyalázták anyanyelvét, mindent elvettek tőle, még a nevét is, teljesen kiszolgáltatottá válva szeretett Itáliája nagy költőihez menekült, Dante és Petrarca nyelvén szólalt meg. Csodálatos volt a hite, amit a börtönben megőrzött, ami erőt adott neki. Ahogy írta:

„A magánzárkában jöttem rá, mielőtt még Thomas Mann Józsefét olvastam volna, hogy minden embernek megvan az az adottsága, hogy a legnyomorúságosabb ’kútban̛̛̛’ is kitermelje magából saját létfenntartó energiáit, a túlélés energiáját, a reményt.”

A remény volt számára a legfontosabb, hogy az ember mindenütt megteremtheti saját belső világát. Visszatérő gondolata, hogy az áldozat morális erejével a gyilkos fölé kerülhet.

Ezek az erkölcsi kérdések és az életművét meghatározó hívószavak – szeretet, szabadság, egyén és a közösség viszonya, együttérzés a szenvedőkkel – éppoly aktuálisak, ha nem aktuálisabbak századunkban!

Kabay Barna: A börtön számára kincsestár volt, amely egész művészetét meghatározta, ezt mindig hangsúlyozta. Optimizmusa, robbanékony szeretete, odafigyelése a másik emberre a börtön előtt és utána is megmaradt. Hihetetlen belső energiákkal rendelkezett, erős kisugárzással. Például a filmes tömegjelenetek forgatásakor nem volt hajlandó a hangosbeszélőbe beszélni, hanem a több száz fős statisztasereg közé szaladva, testjátékkal, hangerővel adta át mindazt, amit kérni akart tőlük. Olaszos embertípus volt, s közben nagyon törékeny, érzékeny ember.

Évtizedekkel kortársai előtt járt gondolkodásban, filmes látásmódban, érződik ez versei és filmjei témaválasztásában is. Megérezte, többször mondta is, hogy századunk az üldözöttek százada. Az 1980-as évekről beszélek. Foglalkoztatta a migráció/emigráció problémája, a kettéválasztott magyar és német családok tragédiája, a száműzöttek kérdése, a menekülők, a névtelenek, a haláltáborok. Számára nagyon fontos volt, hogy eredeti helyszíneken forgathasson. Hogy a Száműzötteket tényleg azokban a gulág-börtönökben és egykori átnevelő táborokban filmezhessük, ahol annak idején nemcsak a németek, hanem az orosz ellenzéki értelmiség, a baltikumi népek, a tatárok és a magyarok együtt szenvedtek.

Forgatott veszélyes körülmények között Ceauşescu Romániájában is.

Bemutatta a kisebbség sorsát Erdélyben, Ukrajnában, de jártunk a csodarabbik földjén, a Tisza mentén is az ősi haszid kultúra nyomában. Zsigereiben hordozta mindezt, ami nagyon erős természetféltéssel párosult. A kipusztuló erdőkről, a szennyezett tengerekről kész forgatókönyvei voltak, sajnos, megvalósulatlanok. Ugyanilyen érzékenyen reagált egy újabb világháború veszélyére is.

Jób lázadása. Zenthe Ferenc és Temessy Hédi.  Fotó: Magyar Kurír
 

Gyöngyössy Imre minden filmjét és verseit is mérhetetlen, az üldözöttek, a kiszolgáltatottak, a szenvedők iránti szeretet hatja át, amely erős keresztény hitében gyökeredzett. A remény üzenetét egyedi formanyelven fogalmazta meg.

A mágikus realizmus jelen van lírai játékfilmjeiben és dokumentumfilmjeiben egyaránt. Ezt érdekes módon nemcsak a mitikus látásmód határozta meg – halál, feltámadás, újra halál –, ahogyan például ez A szarvassá vált fiúban megjelenik, hanem a Két elhatározás című dokumentumfilmben is, ahol a rimóci parasztasszony hétköznapi cselekedetei, a korán elhalt gyermekeinek sütött cipók, a mezítlábas asszonyok kendermelegítő éneke és tánca cselekvésköltészetté lényegülnek át.

Petényi Katalin: Nagyon erős víziórendszere volt, szinte látomásos. Rendkívül expresszív képeken keresztül közvetítette üzenetét a megalázottakról, a megszomorítottakról, a történelem áldozatairól, akikkel valóban testvéri sorsot vállalt.

Üzenete egyszerre magyar és egyetemes, hiszen forgatott filmet vietnámi menekültekről, brazil utcagyerekekről és a dél-amerikai favellák világáról éppúgy, mint a kihaló, archaikus magyar paraszti kultúráról vagy a honi cigánytelepeken élők sorsáról.

Kabay Barna: Ezek a témák mélyen magyarok és egyben európaiak. Ezért sikerült mindig nemcsak a német televíziókat, hanem más európai filmstúdiókat is koprodukciós partnerként bevonni, mert mindenki érezte, hogy témái őket is érintik.

A legösszetettebben a Jób lázadása című filmjében érhetjük mindezt tetten, nem véletlenül ez az Oscar-díjra is jelölt rendezése tette ismertté őt itthon.

A Halál a sekély vízben forgatásán Kabay Barna, Gyöngyössy Imre, mögöttük Petényi Katalin, a kamerával Gyöngyössy Bence, 1994.
 
A Jób lázadása meglepte a magyar kritikusok és a szakma egy részét, hiszen amikor egy évvel előtte Németországba költöztünk, ezt sokan úgy értékelték, hogy az egykori fasizmus központjába mentünk. Majd visszaérkeztünk egy mélyen vallásos keresztény-zsidó történettel, egy Németországban született magyar forgatókönyvvel, melyet elsőként a ZDF német televízió finanszírozott. Ez váratlan volt, felkavarta a vizeket. A filmmel sok barátot szereztünk Magyarországon és külföldön is. De említsük meg azokat is, akik mindig is mellettünk álltak. Keresztury Dezső egy életen át támogatta Imre művészetét, és bennünket is fogadott gyermekének tekintett. Vagy a Sinkovits család, de beszélhetek Maár Gyuláról és Scheiber professzorról, aki a Jób lázadását ajánlólevelével elindította.

Petényi Katalin: Ő az elnyomás, a destrukció, a szkepticizmus ellen emelt szót a szeretet és a remény nevében, mert Dantét idézve: „A szeretet mozgat napot s minden csillagot…” Imre néhány sorával zárjuk a beszélgetést:

„Meggyőződtem róla, hogy szerelemmel, szeretettel, legszemélyesebb emberi kapcsolatainkban képesek vagyunk egymás teljes felszabadítására, ősi terminológiával szólva: megváltására. Hiszek benne, hogy az ember szét tudja törni, meg tudja növelni saját személyes dimenzióit. Aki túllát önmagán, személyes létén túlra sugárzik, tovább sugárzik önmagánál.”