Budapest-központú gondolkodásunk gyakran szem elől téveszt olyan teljesítményeket, közösségi értékeket és eseményeket, amelyek az egységes és oszthatatlan magyar kultúra elvitathatatlan részei, s amelyek negligálásával szellemi-közösségi szempontból magunkat szegényítjük. Vajon hányan hallottunk arról, mi, öntudatos, nemzetben gondolkodó magyar polgárok, hogy az egyetemes magyar kultúra egyik fellegvárában a helyi értelmiség színe-java a közelmúltban tíznapos rendezvénysorozattal emlékezett meg a magyar nyelvterület első kőszínháza megnyitásának bicentenáriumáról?

Tudjuk-e egyáltalán, hol találtak először igazi otthonra Thália hányatott sorsú magyar napszámosai? Ha nem tudnánk vagy elfeledtük volna, milyen remek alkalom lett volna, a közéleti napilapoktól a sportközvetítések szünetében leadott egyperces hírekig, széltében-hosszában tudósítani a kolozsvári Farkas utcai kőszínház kétszáz évvel ezelőtti megnyitása előtt tisztelgő – sajnálatos módon persze csak online – megemlékezésekről.

Az ötletgazda, Egyed Emese irodalomtörténésznek, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem professzor asszonyának kezdeményezésére több kar oktatói és hallgatói, színészek, film- és zeneművészek, bölcsészek fogtak össze A színház közös tere – a közös tér színháza című tudományos-kulturális program szervezésére és lebonyolítására, szándékuk szerint „igyekezve e fontos jubileumot a román és a nemzetközi köztudatba is beemelni”. Nem tudjuk, e téren milyen sikerrel jártak, a hazai recepcióval – hogy úgy mondjuk – akadtak kisebb problémák…

De soha nem késő, ilyen jeles évforduló ünneplése egész éven át eltarthat, s van mire emlékeznünk. Például arra, hogy kétszáz esztendeje olyan közéleti és gazdasági elitünk volt, amely a nemzeti kultúra pártolása érdekében hajlandónak mutatkozott mélyen a bukszájába nyúlni. Mi több, a korabeli erdélyi arisztokraták nem csupán építtették a színházat, de műkedvelőként, a szó eredeti és nemes értelmében, az előadandó mű kedvelőiként, maguk is játszottak a nyitó előadáson. Képzeljük magunk elé, ahogyan korunk nagytőkései, pénzmoguljai önerős ingatlanfejlesztési aktivitásuk gyújtópontjába a színházat helyezik, s amikor ez irányú buzgólkodásuk eredménnyel jár, előadóművészi tehetségük felvillantásával emelik az ünnepi pillanat fényét. Nem feltétlenül fantáziánk fogyatékossága, ha ez nem sikerül egykönnyen…

Erdély fővárosában ellenben 1821 márciusában Csáky, Bethlen, Bornemisza, Rhédey, Teleki grófok, Bánffy és Inczédy bárók léptek a világot jelentő szűzi deszkákra, hogy azután átadják azt a lelkes hivatásosoknak, akik immár két évtizede bírtak engedéllyel a magas királyi főkormányszéktől és a tekintetes országgyűléstől arra, hogy Kolozsvárt s Erdély-szerte magyar nyelvű darabokat adhassanak elő, a magyar nyelv gyarapítása és pallérozása céljából. A nemzeti nyelvművelést pártoló arisztokrácia a kezdetektől pártfogásába vette a Nemzeti Játszó Társaságot. Az idősebb Wesselényi Miklós lovardájából alakíttatott ki számukra ideiglenes színházat, gróf Rhédey Mihályné sz. báró Bánffy Terézia a báltermét ajánlotta fel ingyenesen egy esztendőre színielőadások tartására. Az erdélyi karok és rendek azonban együttesen is a magyar színjátszás pártolóivá váltak; az országgyűlés által felállított bizottság nemcsak gyűjtést indított nemzeti játszószín létesítése céljából, de a napi működést is támogatta kellékekkel, színdarabok fordításával és nem utolsósorban a színészek javadalmazásával.

Az állandó színház számára is öt főrend, gróf Teleki Ferenc, báró Wesselényi Miklós, báró Thoroczkay József, gróf Teleki Lajos és báró Bánffy József vásárolta a Farkas utcai telket, ahol azután 1803 szeptemberében le is tették az épület alapkövét. És ami igazán történelmi jelentőségűnek számít, az ősi adómentesség kiváltságát amúgy elvi alapon, féltékenyen őrző nemesség is megfizette azt a különadót, amelyet az építkezés elakadását orvoslandó az országgyűlés 1811-ben kivetett. S amikor ebből sem gyűlt össze elegendő pénz, az arisztokrácia a reménybeli páholyok bérlésével is hozzájárult az építkezés befejezéséhez.

A megnyitásig eltelt 18 év jelzi a megvalósítás rögös útját, a nagylelkű adakozóknak és az ingyenes munkájukat felajánló helyi iparosoknak köszönhetően azonban végül felépült a kőszínház, amely azután 85 éven át szolgálta a város kulturális és társasági életét. Az időközben felépült Pesti Magyar Színház mellett egyben az ország egyik Nemzeti Színháza is volt, ahol olyan színész-legendák pályája bontakozott ki, mint Déryné Széppataki Róza és Jászai Mari.

Az „érzékeny, ábrándos és egyenes, szívélyes, kedves, mézesbeszédű” helyi közönség szeretetétől elbűvölt Déryné négy éven keresztül szinte ki sem mozdult Kolozsvárról. Az ő erőfeszítéseinek köszönhető, hogy az operajátszás is Kolozsvárról indult hazai hódító útjára. Énekes színészeket szerződtetett és nevelt ki a helyi zeneiskola növendékei közül, zenekart toborzott a műkedvelő intelligencia soraiból, hangszertudásuk folyamatos fejlesztésére ösztönözve őket. Ábrányi Kornél visszaemlékezései szerint szerepet vállalt az opera munkájában az akkoriban a kolozsvári hangversenyzenakart vezető Erkel Ferenc is, akinek operáit később itt is rendszeresen játszották.

A pályakezdő Jászai Mari Kolozsvárt kapta első komolyabb szerepeit, s ezekben kitűnve lett utóbb a Pesti Nemzeti Színház ünnepelt, országos hírű művésze. Ditrói Mór kilenc éven át tartó igazgatása idején élte a kolozsvári társulat második virágkorát. A színigazgató nevét ciklusai tették emlékezetessé: a negyvennyolc napig tartó Magyar-ciklus 1891-ben negyvenkét magyar író és zeneszerző ötvenhat darabjának színrevitelével, s a Shakespeare-ciklus 1894–1895-ben tizenhét bemutatóval. A század vége felé Ditrói a kolozsvári színtársulat tagjainak jelentős részét magával csábítva hozta létre a budapesti Vígszínházat.  

A kiszolgált épületek iránti kegyeletes emlékezet nem lévén még divatban, a történelmi nevezetességű színházat kiürítését követően előbb az egyetem használta növénytani múzeumának raktáraként, míg végül a harmincas években lebontották. Helyén a ma Egyetemiek Háza néven ismert diákház épült, román kormányzati pénzből, Bauhaus stílusban. Gheorghe Funar városvezetése idején még emléktábla sem emlékeztethetett a jeles elődépületre; 2012 óta legalább már háromnyelvű emléktábla hirdeti „a magyar színjátszás első állandó erdélyi otthonának” helyét.

A Kolozsvári Állami Magyar Színház a legrégebbi – és jogfolytonos – hivatásos magyar színház a Kárpát-medencében, egyike Kolozsvár két állami színházának, illetve Románia összesen négy magyar nyelvű vagy magyar tagozattal is rendelkező állami vagy nemzeti színházának. Jelenlegi játszóhelye a Sétatéren álló, 1909 és 1910 között készült főépület, amelyet kezdettől fogva folyamatosan a színház használ – 1919-ig a Hunyadi téri mellett, azóta pedig, mivel az a román nyelvű társulat használatába került, egyedüli épületként.