Balatonakaliba leginkább véletlenül talál el az ember. A nevét persze minden északi parti utas ismeri, Balatonalaki–Dörgicse összetételben, mint vasúti megállóét, de ebből a párosból, legalábbis a messze székesfővárosból nézve, a Dörgicse az ismerősebb név, három Árpád-kori templomromjával, meg persze a hírneves dörgicsei olaszrizling miatt is. A nevezetes ital a falu feletti domb számos újraéledő pincéjében forr, de már az ántivilágban is azon kevés bor közé tartozott, amelyről a szocialista kereskedelem is hajlandó volt név szerint tudomást venni.
Balatonakali tehát az a falu, amelyik a dörgicsei dombról a tóra nézve a szemünkbe ötlik. Csinos falu persze, szó se róla, a ráérő, kíváncsi vándor előbb-utóbb azért csak felkeresi, és örömét is leli benne. Volt néhány szerencsés év, amikor Akaliba hajón is el lehetett jutni a túlparti Szemesről, s akkor már csak egy rövid séta a falu szíve, a két hófehér falú templom által uralt tüneményes apró tér.
Az Árpád-kori alapokra épült barokk katolikus és a klasszicizáló evangélikus templom egymás tőszomszédságában, de egymással nem szemben állva, hanem kilencven fokban barátságosan egymás felé fordulva várja a híveket, az evangélikus havonta egyszer nagylelkűen a saját imaházzal itt nem bíró reformátusokat is.
Mint minden balatoni község, Akali társadalma is tősgyökeresekre és gyüttmentekre oszlik, ezzel nincs mit tenni, az élet így hozza magával. Van azonban egy hely, pontosabban Akaliban kettő is, a templomok, ahol e két társadalom elkerülhetetlenül összetalálkozik, s bölcs pásztorok sokat segíthetnek, hogy a természetes elkülönülés oldódjék, a falusiak és a nyaralótulajdonosok egymás életmódját tisztelő polgárokként tekintsenek egymásra.
A két közösség egymásra találásáért sokat tett idősebb Paulikovics Pál, az üvegplasztikák művésze, egykor az Iparművészeti Főiskolán az Üvegipari Tanszék létrehozója is, aki nyugdíjba vonulása után le is telepedett kedves nyári otthonában, s helyi munkássága révén elsőként érdemelte ki a község által alapított „Balatonakali Tiszteleti Polgára” címet. Barátai segítő közreműködésével önerőből létrehozta saját kis galériáját, ahol állandó kiállítása mellett kortárs művészek alkotásaiból alkalmi és időszaki bemutatókat rendezett.
Halála után fiai – Paulikovics Iván szobrászművész és Paulikovics Pál gitárművész – megőrizték édesapjuk művét; a koncert közönségét ifjabb Pál ezúttal is meghívta másnapra a Kossuth utca 48-as számú házukba, ahol alkalmi szabadtéri kiállítást szerveztek édesapja üvegszobraiból.
Ezen az estén azonban a zenének jutott a főszerep. Ifjabb Paulikovics Pál jó évtizede szervez bárki számára nyitott gitártalálkozót Akaliban, s a résztvevők nyilvános koncerteket is szoktak adni a kultúrakedvelő üdülőközönségnek. Mint a művész az Országútnak elmondta, az idén a találkozó a járvány okozta bizonytalan helyzetben sajnos elmaradt, a legkisebb gitárfesztivált így ez a hangverseny képviselte. Az előadók ezúttal (is) Bachtól a hangszer klasszikus XIX. századi komponistáin át, mint Francisco Tárrega, egészen a XX. századig a gitárirodalom széles spektrumának szerzőit szólaltatták meg.
A „világ legkisebb gitárfesztiválja”; elsősorban nem a résztvevők számára utal, inkább a „small is beautiful” filozófia szellemében „vissza a gyökerekhez, az emberi kapcsolatokhoz, baráti, emberi, kollegiális hangulatban, a Balaton és borai mellett beszélgetünk, gondolkodunk a zene, tehát a művészet és az élet kicsi és nagy kérdéseiről” – vallotta korábban Paulikovics Pál az összejövetelek céljáról, és (a bort most éppen leszámítva) ez így is történt idei koncertjükön is.
„Ehhez ideális kulissza Balatonakali két temploma és a közöttük elterülő tér” – tette hozzá a szervező, és tanúsíthatjuk, hogy ez is pontosan így van. Az apró templom remek akusztikájának (s persze a kiváló hangszereknek és művészeknek) köszönhetően a téren is élvezhető volt a muzsika azoknak, akik nem fértek be, vagy csak éppen megálltak hazafelé jövet, kerékpárokkal, pecabottal, gyerekek, szülők és nagyszülők vegyesen, sokan közülük láthatóan egymás jó ismerősei.
Illedelmesen suttogóra fogva, mások áhítatát nem zavarva, fél füllel követve a melódiákat, a kintiek kötetlenül folytatták a csevegést egymással, ami itt egyáltalán nem hatott ünneprontásnak. Kicsit azokat az időket idézte, amikor a színházi szünetekben ma halhatatlannak tekintett komponisták intermezzói szolgáltatták az aláfestő zenét a polgárok csevegéséhez.
A templomlépcsőn ülve, a benti és kinti élményeket testi adottságaimnak köszönhetően élhettem át, mivelhogy takarékos, puritán őseink a templomi padokat nem magamfajta két métert közelítő atyafiak számára szerkesztették. Így találkozhattam egykori önmagammal egy tíz év körüli kedves fiúcska képében, aki illedelmesen várva zenekedvelő nagymamájára, ma csodabogár számba menően egy valódi könyv olvasásába merült, miként magam is oly gyakran tettem hasonló koromban, nemegyszer környezetem gúnyos megjegyzéseit kiváltva.
Egy másik tündéri kisleány, lassan már hazafelé vágyódva alkudozott az inkább maradni próbáló apukával, hogy „na ezt még megvárjuk, milyen lesz”, a papa pechjére éppen a XX. század került műsorra… Felhúzták hát a láthatósági mellényt, fölpattantak a biciklikre, s tovagurultak a vacsora irányába.
Szegény apa bánhatja, mert a végére maradt egy magával ragadó, lendületes, majd andalító gitárduó, amelyben végre maga Paulikovics Pál is hangszert ragadott, hogy Pénzes Csilla tanárnővel eljátssza Ferdinando Carulli Szerenádját. Mintha a négy kéz egy akarat szerint mozdult volna, olyan összehangban, bravúrosan szólt a bravúrdarab.
A koncert nemcsak ingyenes volt, de a művészek még meg is köszönték a hallgatóknak a részvételt. S ennek pózmentes őszinteségét mutatja az egyik művésznő, aki a végén a templomtéren elárulta öröme – kézenfekvő – okát: a járvány okozta nehéz idők után végre újra nyilvánosan játszhatott kedves hangszerén. Köszönjük mindnyájuknak!
