1944 nyarának végén Vujicsics Dusán esperes családja a bombázások elől Budapestről a déli magyar határhoz közeli bácskai faluba, Hercegszántóra menekült. Vujicsics Dusánné Budimlics Nevenka ugyanis a bácskai Hercegszántón született, ahol gazdálkodó szülei még egy ideig segíthettek a háború utáni szűkös időkben a család ellátásában. A családfő, Dusán atya azonban a helyén maradt hivatalában, dr. Zubkovics György püspök mellett, kitartóan gondját viselvén a budai parókiának, a híveknek, és krónikásaként mindannak, ami történt a háború, a bombázások alatt, majd a háború után, s ami a tabáni Szent Demeter-székesegyház végzetes, erőszakos lerombolásához vezetett.

Nevenka a két gyerekkel – Tihamér akkor tizenöt, Sztoján tizenegy éves volt, valamint anyósával átmenetileg a szülei házában talált menedékre és várta ki a háború végét.

A Budán maradt családfővel való kapcsolattartás nem volt könnyű, hiszen a posta nem működött, a levelek és az esetleges csomag küldése az idő tájt csak megbízható ismerősök segítségével, esetenként jó szándékú idegenek által történhetett. Ritkaság, de megtörtént – amint erről a családi levelezés tanúskodik –, hogy egy alkalommal épp egy szovjet katona vállalta a postás szerepét, és juttatta el Hercegszántóról Nevenka levelét a már félig lerombolt Budára, az Attila útra…

A háborús esztendőkben Hercegszántó szinte férfilakosság nélkül maradt, ugyanis mindenkit besoroztak katonának.

Tihamér már gimnazistaként foglalkozott népdalgyűjtéssel, magánúton pedig régóta tanult zenét, kiválóan zongorázott, első opusait nagyon fiatalon vetette kottapapírra. Iskolai füzetekbe jegyezte fel gondolatait a háborúról, olvasmányélményeiről, a rádióban hallottakról, rajzolt, mindeközben már a kortárs zenéről is kiforrott véleménye volt.

Hercegszántón a gyerekek, a fiatalok összetartottak, barátkoztak, és a helyi orvos, Gracza doktor, akinél zongora is volt, és akivel a család szívélyes barátságot ápolt, mindig lehetőséget nyújtott Tihamérnak a gyakorlásra és komponálásra is. A fiú sokoldalú tehetségével és műveltségével korán kiemelkedett kortársai közül, s elhatározta: kicsit kézbe veszi a falu zenei művelődését. Egyfelől a templomban, másfelől az ünnepi összejöveteleken hallotta és megfigyelte a jó énekhangokat.

És hamarosan jött az ötlet: leánykórust kell szervezni!

Meghallgatást tartott, és jegyzetelte a hangokat – alt, szoprán, mezzoszoprán –, így nemsokára össze is állt a kórus. Erről tanúskodnak azok a megmaradt jegyzetlapok, amelyeken a kórustagok névsora látható. E fontos dokumentumok megléte az édesanya, Nevenka érdeme, bölcs előrelátással megmentette fia füzeteit, jegyzeteit, és haláláig gondosan őrizte azokat. Ez a mi szerencsénk, hiszen mindebből rekonstruálható az ifjú Tihamér avantgárd személyisége is. A kórustagok névsorában a nevek latin és cirill írással szerepelnek, attól függően, ki hogyan írta a nevét, illetve szerb vagy sokác nemzetiséghez tartozott.

A kórus próbáit az iskolában tartották. Tihamér megtanított néhány saját gyűjtéséből származó helyi népdalt a kórusnak, valamint az ismert városi dalok közül is jó néhányat.

Ám az ifjú karnagy a munkában nem ismerte a tréfát – professzionálisan határozott volt, és a nemes cél érdekében felelősen szigorú. Megőrződött ugyanis, ha nem is a wittenbergi várkapura, hanem a hercegszántói iskola ajtajára rajzszöggel kitűzött (a papírlap közepén ott a kis lyuk!) idevonatkozó dokumentum, amelyen a karnagy meglehetős szigorral adta tudtára elégedetlenségét a kórusnak.

Kéretik a műsor idején (ráadásul nemzeti ünnepen) nem zavarogni, felesleges fecsegéssel nem nehezíteni a munkát, mert ez kockáztatja a fellépés sikerét és mindannyiuk rossz hírét kelti!

A „megrovás” szövegét szerzője olvashatóan, következetesen cirill és latin írásmóddal tette közzé, hogy mindenki számára világos legyen.

A kórusszervező ifjú karnagy erőfeszítései sikeresnek bizonyultak: a hercegszántói leánykórus megmaradt, mi több, híres lett a régióban: felléptek a környéken, majd más megyékben is, ápolva a szép hangokat. A kórustagok közül később néhányan szólistaként szerepeltek különböző programokon, míg egyesek szépen művelték a templomi éneklést is. Mindeközben az is bizonyossá vált, hogy a kórustagok egy életre megszerették a zenét és az éneklést.

Fél esztendő múltán, már Budapesten, Vujicsics Tihamér, a Werbőczy Gimnáziumban tett kitűnő érettségi után felvételt nyert a Zeneakadémiára, ahol kivívta tanárai elismerését nemcsak sokoldalú tehetségével, de szilárd elkötelezettségével és ritka szorgalmával, így csakhamar kiemelkedett kortársai közül.

Közhely már az a történet, mely szerint Tihamér, aki még fiatal éveiben Bartók szellemiségében és módszere szerint kezdte meg népdalgyűjtő munkáját, mire Kodály tanár úr keze alá került, ő felmentette diákját e tárgy óráinak látogatása alól, ezzel az indoklással: „Ön már nélkülem is mindent tud, folytassa szépen csak így tovább…”

Tihamér buzgón folytatta a népdalgyűjtőmunkát Magyarország területén – a szerbek, horvátok, bunyevácok, sokácok, szlovének lakta településeken.

Közvetlensége és kedvessége megnyitotta az emberek szívét és lelkét. Szívesen és őszintén énekelték neki a különböző helyi dalokat és adták át ismereteiket, s az országot járó népdalgyűjtő még súlyos, ormótlan magnetofonnal és mikrofonnal – amilyenek a korabeli technikai eszközök voltak – különböző helyszíneken rögzítette mindezt. Adatközlői, nótafái közül nagyon sokan maradtak vele őszinte baráti kapcsolatban,
s amerre csak megfordult, szívélyesen, szinte családtagként fogadták.

1949-ben azonban a kommunista politikai fordulat nehéz és szomorú változásokat hozott.

A felsőoktatás intézményeiben is megkezdték az ideológiai „tisztogatásokat”, s ez alól nem volt kivétel a Zeneakadémia sem. Tihamér „klerikális származása” miatt egyszeriben „nemkívánatos személy” lett, s mivel az intézményi adminisztrációnak a statisztikát teljesítenie kellett, megbélyegzettként el kellett hagynia a szeretett Zeneakadémiát, tanulmányait ott nem folytathatta tovább.

Akkoriban a Konzervatóriumban, illetve Nemzeti Zenedében szerencsére valahogy elnézték a származását, és sikerült diplomát szereznie. Sokoldalú zeneszerző lett, de nem hagyott fel a népdalgyűjtői munkával. Missziónak tekintette. Nemcsak népdalokat, hanem táncokat is lejegyzett, sőt maradtak a hagyatékban lejegyzett szövegek is, dallam nélkül. Tudta, hogy ez a munka koránt sincs befejezve – miként erről jegyzetei is tanúskodnak.

Csakhogy a gyűjteményes munkát, illetve amennyit ebből el tudott készíteni – és ami a szerződés miatt határidős volt – a Tankönyvkiadónak le kellett adnia 1975 nyarán, még mielőtt elrepült végzetes útjára Iránba… Úti célja Siráz volt, egy nagyszabású nemzetközi folklórkongresszus színhelye, ám augusztus 19-én a Prágából induló cseh gép lezuhant Damaszkusznál – műszaki meghibásodás miatt. Így ő maga már nem gondozhatta, nem kísérhette kéziratának nyomdai és szerkesztési munkálatait.

Mivel karnagyként is jeleskedett, amikor erre kérték, a pomázi kórus munkáját is szívesen segítette, sőt olykor néhány közös fellépést is vállalt. Ám a híressé vált hercegszántói leánykórus ifjú alapítója – az egykori kórussal együtt – ma is élő legenda…

A Vujicsics Gyűjtemény honlapja: vujicsics.zti.hu/hu/