A pártállami rendszerben sokak mindennapi életét keserítették meg az állambiztonsági megfigyelések, köztük a populáris zenei szcéna szereplői kitüntetett szerepet „élveztek”. Koncz Zsuzsa tíz évig betiltott Jelbeszéd című lemezének néhány Bródy János-szövege kitűnően visszaadja a kor viszonyait. Az „Engem már más nem ért, csak az, ki jól megfigyel / Így aztán érthető, a titkokat nem mondom el” vagy az „Így aztán hallgatok, és ezzel többet mondok el” sorok a címadó számban kifejezetten erre utalnak, természetesen ennél bonyolultabb értelmezési teret engedve a befogadónak. A lemez 1983-ban engedték -újra a boltokba, érdekes módon éppen abban az évben, amikor az East együttes pedig azt énekelte a szólista Tisza Józseffel ez élen: „Rések a falon, lyukak a plafonon, jobb, ha tudod, sosem vagy egyedül”. Mai szemmel szinte felfoghatatlan, hogy a cenzúra hogyan is engedhette át a Rések a falon nagylemez azonos című nyitószámának ezt a szövegét, amely alig leplezetten az állambiztonsági megfigyelésekről szól, még ha persze más kontextusban – nagyvárosi elidegenedés, a szomszédok kíváncsiskodása, a panelrengetegek élhetetlensége – is értelmezhető.
A Kádár-rendszerben az állambiztonsági megfigyelések a pop-rockzenei életben folyamatosan zajlottak, igaz, némi periodicitással. Volt, hogy jobban nekigyürkőztek a titkosszolgák, máskor kicsit lankadt a figyelmük, de mindvégig rajta tartották óvó (?) tekintetüket a zenészeken. Mindez részint attól is függött, éppen milyen új populáris zenei trend jelent meg a láthatáron, mert ezzel együtt újabb bokros teendői akadtak a belügyéreknek. A hatvanas–hetvenes évek fordulóján három „állambiztonsági gigasztár” került a titkosszolgálat homlokterébe, ők szinte mindennapos vendégek voltak a belügyi jelentésekben: a Kex együttes frontembere, Baksa-Soós János, Bródy János, és a „magyar Jimi Hendrix”, a gitárkirály Radics Béla. Ugyanígy a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a három „fekete bárány” banda, a Beatrice, a HBB és a P. Mobil vitte a prímet, közülük a legfeketébb a Beatrice, főként azért, mert a koncertjeiken megjelenő nagyszámú közönség náluk viselkedett a pártállami normáktól leginkább eltérően, legalábbis a rendszer ítélete szerint.

Nagyrét, Beatrice-koncert fotó: Fortepan/Ambrus Tibor
 
Nagy Ferót a nyílt állományú rendőrség is rendszeresen vegzálta azzal, hogy koncert közben (!) elkérte a személyi igazolványát, és ha nem volt nála, akkor félbeszakították a műsort. Különösen a Jerikó című számukat tűrték nehezen a rendőrök, és nem egy esetben a szervezők is, mivel az a „Támadás! Egy, kettő, három!” felkiáltással kezdődött, amire a pártapparatcsikok összerezzentek, mert azt hitték – persze jogosan –, hogy ellenük szól a rockzenei verdikt. A másik Nagy Feró-mondás, amely úgyszintén rendszeresen kiverte a biztosítékot, az „Ideiglenesen ihaj-csuhaj!” felkiáltás, mert itt teljesen egyértelmű volt az utalás „az ideiglenesen Magyarországon állomásozó szovjet Vörös Hadsereg katonái” kommunista lózungra. A titkosügynököknek, az állambiztonsági hálózat tagjainak és tartótisztjeinek részvétele a Beatrice koncertjein mindennaposnak számított. Tanulságos eseteik mára már beépültek a Beatrice legendáriumába, hiszen a dokumentumokból nem mindig lehet kiolvasni a pártállam minden elhibázott lépését, ahhoz az oral history látásmódjához kell folyamodnunk. Nagy Feró előszeretettel meséli például, hogy egyik egri koncertjükön – nyilván ez máshol is előfordult – valaki könnygázt fújt a közönségre (ez a keményrock-koncerteken szinte szokássá vált), s abból a zenészek is kaptak, ám amikor az énekes ezt számon kérte a rendezőktől, meglepetten látta, hogy miután kiemelték a tömegből a renitenskedőt és a kapuban álló rendőrparancsnokhoz vitték, az szalutálva jelentett neki. Egy másik alkalommal pedig a budapesti Láng Művelődési Házban a Térden állva című számot játszották, amelynek során a közönség mindig letérdelt, ám itt öten-hatan állva maradtak, mert nem ismerték a koreográfiát, és amikor nem tudták, mitévők legyenek, hátranéztek valakire, aki térdre intette őket. Vagyis az ügynököknek fogalmuk sem volt arról, hogy le kell térdelni a szám alatt, és utasítást vártak a főnöküktől, aki földre parancsolta őket, nehogy kilógjanak a rajongók sorából.

A hatalomnak már eleve az együttes jelképe, a babos kendő sem tetszett, amely piros alapon fehér pöttyeivel egyes megállapítások szerint azt jelképezte, hogy Magyarországon foltok estek a kommunizmus becsületén. Azt, hogy az együttes és személy szerint Nagy Feró a hatalom berkeiben sokak szemét szúrta, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a hajnali órákban rendszeressé váltak a csöngetések lakása ajtaján, ami állambiztonsági intenciók alapján történt. Ilyenkor mindig igazoltatták, és az is előfordult, hogy előállították a lakhelye szerinti XIV. kerületi rendőrkapitányságra. Más alkalommal. szintén hajnalban a rendőrök közlekedési bírságot akartak behajtani rajta a lakásán, megint máskor pedig „véletlenül” összetévesztették egy kamionsofőr Nagy Ferenccel, akit állítólag kerestek. Egyszer az is megtörtént, hogy elvették az útlevelét, amelyet évekig nem kapott vissza, csak akkor, amikor az István, a király című rockopera bemutatója után rendezett fogadáson a belügyminiszter Horváth Istvánnál érdeklődött ez iránt.
Nagy Feró és az állambiztonság kapcsolata azonban nem maradt meg az efféle vegzálások szintjén. Történt ugyanis, hogy egyszer behívatták a Tolnai Lajos utcai központjukba tanúként a Diener Tamás fotóművész ellen államellenes izgatás címén folytatott vizsgálat ügyében. Az énekesről ekkorra már szinte mindent tudott a hatalom. A szokásos procedúrának megfelelően már a bejáratnál elvették tőle a személyi igazolványát, majd egy párnázott ajtajú kihallgatóhelyiségbe vitték, ahol először egy verőlegény vette kezelésbe, utána pedig egy másik tiszt az avantgárd művészekkel való kapcsolata felől érdeklődött, természetesen ügynöki jelentések alapján. Hiába tagadta azonban Nagy Feró az undergrounddal való kapcsolatait, a tiszt egyértelművé tette, hogy tudnak azokról.Ennek ellenére a hozzávetőleg hét órán keresztül tartó rendőrségi akció után szabadon engedték.

fotó: Fortepan/ Urbán Tamás
 

Az akkori történésekre Nagy Feró így emlékszik vissza: „Nem volt célja az életemnek. Egzisztenciám sem volt. Állami vállalatnál nem kaptam a végzettségemnek megfelelő állást. (Az énekes a Kandó Kálmán Műszaki Főiskola Villamosmérnöki Karán végezte tanulmányait, államvizsgáját azonban nem tette le. Ezzel kapcsolatban is megkereste a politikai rendőrség, és felajánlották, hogyha együttműködik velük, ellentételezésképpen segítenek neki abszolválni a diplomáját. A rocksztár ebbe nem egyezett bele, saját elmondása szerint nem lett ügynök, de a diplomáját sem kaphatta soha kézhez.) „A börtön és a szabad élet között libikókáztam. A zenekarom politikailag üldözött csapat volt. Megfigyeltek, lehallgattak, feljelentettek, bevittek, megvertek, megaláztak – nap mint nap […] és akkor sírtam […] Idegileg teljesen kikészültem. Nem bírtam tovább. Minden pillanatban éreztem, hogy valakik állandóan figyelnek és követnek.”
Az együttes 1981 tavaszán már az állambiztonsági hálózat, a könnyűzenei intézményrendszer, a közigazgatási szféra és a pártapparátus alapszervei összehangolt munkájának következtében végnapjait élte. Nagy Feróék vesszőfutása viszont még nem ért véget, a könnyűzenész szakszervezet 1981. augusztusi rockfesztiváljára az Óbudai/Hajógyári-szigetre meg sem hívták őket, s az együttes még ebben a hónapban feloszlott. Nagy Feró több mint 30 év távlatából is úgy értékeli, cserbenhagyta őt az akkori popzenész-társadalom, mert senki nem mondta meg neki őszintén, hogy miért nem léphettek fel, egyedül Presser Gábor, aki elárulta, hogy a rendőrség tette egyértelművé a szervezők számára: csak a Beatrice nélkül lehet megrendezni 1981 legnagyobb magyarországi rockkoncertjét.

2021-ben Nagy Feró Kossuth-díjat kapott, amihez ezúton is gratulálunk (a szerk.)!