Kölyökkoromban minden tiszta volt és világos. A tizenötmillió: az erdélyi három és a felvidéki egy, meg a jugoszláviaiak és a kárpátaljaiak. Hogy a matek és a fizika igaz úgy, ahogy tanítják az iskolában, a történelem nem. Hogy Puskint és Bulgakovot imádjuk, de rühelljük a Szovjet­uniót. Hogy a Duna barna vagy zöld, de biztosan nem kék, a munkásőr megvetendő bitang, a könyvtárban gubbasztó Bibó hős, hogy úttörőnek lenni muszáj. Hogy apáink a Szabad Európát hallgatják, de erről nem beszélünk, ahogy nem beszélünk a zsidóságról, a Bácskában hős partizánok által megerőszakolt kislányokról, a kivégzett ludovikás nagybácsiról sem. Nem volt kérdés, hogy Nagy Imre mártír, a magyar ötven­hat pedig fényesen ragyogó csillag, még ha ellenforradalomnak nevezzük is.

Keresem, és nem lelem azt a hajdani, kölyök­kori biztonságot. Jó lenne megint bizonyosan tudni. Tudni tévedhetetlenül.

Általános iskolás koromban egy összeesküvő lelkes izgalmával gyűjtöttem a magyar irredenta mozgalom emlékeit. Képes levelezőlapok – Räuberhände, karvalykarmok nyúlnak Erdélyért, Felvidékért, Tiszántúlért, Szent István országa nagyság és béke –, visszacsatolás-bélyegek és emlékérmek, Nem, nem, soha! feliratú szódásüvegek… Minden érdekelt, ami az elviselhetetlen rablás türelmes viselése ellen bujtogatott. Később a forradalom emlékeire is szemet vetettem, újságokat, röplapokat szedegettem össze a Buda környéki faluban, ahol akkoriban éltünk. Apai nagyszüleim rémületére megtaláltam a padlás zugában azt az összetekert, koszos zászlót, melynek a közepe lyukas volt. A gimnáziumból majdnem kicsaptak a köpenyem gallérján hordott 56-os Kossuth-címeres jelvény miatt. De most nem a „hősiességemről” regélnék, hanem a bizonyosságról. A kétely nélküli tudásról. Nem fért hozzá kétség, hogy a jó oldalon állok, minden rendben van velem.

Nyolcadikos lehettem vagy első gimnazista, amikor Lenin papájától egy lemezért cserébe (tudom ma is: a Blues­breakers Crusade című albuma volt) megkaparintottam a Time címlapjának egy rongyos, szakadozott, zsírfoltos példányát. Lenin velem korú srác volt, a papája deklasszált nemes, hippi és rocker a hetvenes évek eleji, szocialista hazában. A főutca egyik pici, szűk és alacsony sarokházában laktak öten a szoba-konyhában. Úgy éltek, ahogy akkoriban én is szerettem volna, egymás hegyén-hátán, a hórihorgas hippi-nemes, aki Stonest meg Edgar Wintert és McCoy Tynert meg Alice Coltrane-t hallgatott, az aprócska, gömbölyded mama és a három fiú, akik közül Lenin volt a legidősebb. Az apja keleti szőnyegekkel borította be az egyetlen szoba összes falát és padlóját, szerette a régi kardokat is, én pedig ezt-azt csereberéltem vele. Amikor megszületett a harmadik, legkisebb fia, Frank Zappa-lemezeket adott nekem a francia gyerekképregény, a Pif újság bekötött évfolyamaiért. Dühöngve szedte le a falról az éjjeliszekrénye fölül a New York-i magazin letépett, koszlott címoldalát. – … bazdmeg, ez nem méltányos, disznóság, bazdmeg, vissza­élsz a kiszolgáltatott helyzetemmel …

Így volt, visszaéltem, és még csak nem is szégyelltem magam, mert ereklye került a birtokomba. 1957. január 7-én a Time heti magazinjának címlapján „az év embere” a magyar szabadságharcos alakja volt.

Akár röstellhetném is, mégis bevallom: rajongtam érte. Megtestesítette azt, amit magyarságról, szabadságról, ellen­állásról, engesztelhetetlen kitartásról, hősiességről elképzeltem. A kép fantáziakép, melyről jóképű, fiatal férfi mered ránk szúrós szemmel. Barna haja magas homlokába hull, melléhez dob­táras géppisztolyt szorít, sérült keze bekötözve. Mögötte gyerekharcos és fiatal női harcos alakja, a háttérben füstölgő szovjet tank, golyó szaggatta városi bérház. Nem mondom, hogy művészi beccsel bíró műalkotás, de nem is a művészi értéket kerestem és találtam meg benne. A magyar hőst akartam. A kalandozó lovasok hihetetlen és kétségtelenül világraszóló tetteit imádtam, de ők is, és Szent László vagy a Nápolyt nyögető Nagy Lajos is időben távol voltak. Dózsa nem érdekelt, a munkásmozgalom rosszarcú hőseitől irtóztam. Hunyadik, végváriak, hajdúk, kurucok, huszárok, 48/49 piros sapkásai – mind-mind lelkesítettek, de én frissebbet akartam, és a két világháború – még ha tudomásom volt is a „magyar katona rettenthetetlen szívósságáról” – nem kínált sok olyan hőst, akivel egy kölyök könnyen azonosulhatott volna.

Bezzeg a Time! Nem tudtam, hogy a címlapot az a legendás Boris Chaliapin készítette, aki 1942-től közel harminc éven át volt az újság grafikus-tervezője. Amúgy a családnak egyéb távoli magyar vonatkozásai is vannak, például hogy Borisz papa az a Fjodor Saljapin operaénekes, aki Moszkvában és Szentpétervárott, aztán a milánói Scalában, Párizsban és New Yorkban aratott sikereket, ámde fényes pályáját a magyarok (egyik feltételezett) őshazájában, a Julianus barát által a tatárjárás előtt felkeresett Baskíriában kezdte. Ismétlem, akkor én erről mit sem sejtettem, ahogy azt sem tudtam, hogy ki mindenki lehetett korábban és később a Time magazin „év embere”. Pedig a névsor lélegzetel­állító. Kezdjük mindjárt Adolf Hitlerrel, aki persze nem a világháború és a holokauszt éveiben, hanem még 1938-ban került a címoldalra. Sztálint kétszer is megválasztották. Még néhány név, csak úgy ömlesztve: Marilyn Monroe, Churchill, Nixon, Hruscsov, John Wayne, Khomeini Ayatollah, Grace Kelly. Golda Meir a kék hatágú csillaggal, amit a legtöbben Dávid-csillagnak ismerünk. Leonard Bernstein, Elizabeth Taylor, Cassius Clay, Jurij Gagarin, a dalai láma, Martin Luther King és Mahatma Gandhi. Rögtönzött névsorunkat egy térben, korban és sorsban is közeli hírességgel, egy csehszlovák kommunistával, a prágai tavasz hősével, Alexander Dubčekkel zárjuk. A pártvezér ajkán halvány mosoly dereng, mögötte az alkonyi – vagy inkább hajnali? – égbe magasodó Týn-templom tűhegyes tornyainak árnya és Husz János szobra.

Jó volt az a régi biztonság, amikor tudtam, mi a jó és mi
a rossz, és amikor a jó mindig makulátlanul fehér, a rossz
mindig kíméletlenül koromfekete volt. Jó volt, mert nem is gyanítottam, hogy ha majd sokkal többet tudok ezekről és más dolgokról, akkor éppen ettől a mindig határozott, mindig kételyek és kérdések nélküli bizonyosságtól viszolygok majd. És ez nem jelenti azt, hogy ne léteznének a világban megkérdőjelezhetetlen igazságok, amilyen például az, hogy a Duna sosem kék, és hogy a magyar 56 fényesen ragyogó csillag.

/Foto: Az amerikai Time magazin legendás, 1957-es címlapja. A lap az év emberének választotta a magyar forradalmárt. A VII. kerület, Wesselényi utca 42. tűzfalán. MTVA/BIZOMÁNYOSI: Róka László/