Egész emberi létezésünket átszövik, alakítják, befolyásolják a képek. Mindenről és mindenkiről képeink vannak. Minden emberi kapcsolódásunk alapvetése a magunkról és a másokról alkotott kép, amely korántsem statikus, hanem folyamatosan, hol gyorsabban, hol lassabban, de változik, átalakul. A kép túlmutat önmagán, hiszen olyan konstrukció, melynek három tényezője van: a képalkotó, a kép és a tárgya. Mivel a képalkotó és a tárgy is folyamatosan változik, a kép is alakul, olykor teljesen összetörik és újraépül. A szocializációnak jelentős szerepe van a különböző „képeink” kialakulásában. Ezek között vannak a nemzetképeink is; egyrészt egy közösségnek is vannak kollektív „képei”, másrészt az egyes személynek is vannak egyéni nemzetképei.

A konferenciát megnyitó Bárdi Nándor azzal keretezte a tematikát, hogy felvázolta: a különböző konferenciák, tudományos és kulturális események miként hatnak a magyar–román együttélésre és egyúttal nemzetképeink alakulására. A konferencia résztvevői tehát nem csupán letűnt korok nemzetképeit vizsgálják, hanem ők maguk is alakítják e képet.

 

Nemzetkép – nacionalizmus

Nemzetképről akkor beszélhetünk, ha már van nemzet. Ez nem elvont fogalom, hanem történeti konstrukció, és mozgatórugója a nacionalizmus. A modern értelemben vett nacionalizmus a XVIII. század végi felvilágosodás szülötte, ezt Romsics Ignác részletezte plenáris előadásában. A politikai értelemben vett nacionalizmus egy meglévő állam kereteinek védelmét éppúgy szolgálhatja, mint azok lerombolását saját állam létrehozása céljából. Tulajdonképpen ez a gondolat lehet a vezérfonal a magyar–román viszony elemzésében és interpretálásában, hiszen a XIX. században párhuzamos nemzetépítés zajlott, a magyaron kívül a Kárpát-medencében élő nemzetiségek közül mindegyiknél, így a románoknál is megtörtént.

 

48 sebe

Az egyre erősödő magyar nacionalizmus az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban a nemzetiségek részéről komoly sebet kapott. Mádly Loránd úgy fogalmazott, hogy ez a traumatikus élmény befolyásolja mind a mai napig az együtt élő etnikumok életét és az egymásról alkotott nemzetképeket is. A „rebellis magyar” képe is ekkor erősödött meg. De ekkor alakult ki az is, hogy a román nemzetiségi mozgalom zászlóvivői az erdélyi görögkatolikus egyházi és jogászi elitből kerülnek ki, ahogy a Nagy-Románia megalakulásában tevékeny erdélyi román politikusok is.

Azt, hogy milyen kulcsfontosságú volt 1848/49 a magyar–román nemzetképek alakulása során, jól szemléltette Jérémy Floutier, aki azt vizsgálta, hogy 1848/49 hogyan jelent meg az 1945 utáni magyarországi és romániai tankönyvekben. Ez a téma abból a szempontból is érdeklődésre tarthat számot, hogy olyan korszak tankönyveit vizsgálta, amelyben a nemzet fogalma átalakult mind a magyar, mind a román felfogásban. A nemzetfogalom tartalmává a plebejus nemzet vált, de míg Magyarországon a nacionalizmus valóságos szitokszóvá lett, Romániában a nemzeti kommunizmus időszaka köszöntött be. Ilyen korból kellett reflektálni 1848/49 eseményeire és a két nemzet ellenséges viszonyára, aminek az interpretálása az állampárti időszakban osztályharccá alakult.

 

Egységes politikai nemzet – egységes nemzetállam

A dualista rendszer egységes magyar politikai nemzet koncepciójával nehezen fért össze a nemzetiségek politikai szerveződése, miközben az akkor már sértett magyar nemzettudat nem tudott mit kezdeni az egységes nemzetállamokat pártoló korszellemmel. Nicoleta Hegedűs a történeti antropológia módszerével mutatta be a különböző sztereotípiák alakulását a dualizmus kori publicisztikában, emlékiratokban és történetírásban. Főleg a politikai színezetű írásokban a magyar a „hagyományos ellenség” bevett toposzává válik, soha nem főszereplőként, hanem csak mellékszereplőként, de mindig az erdélyi románok életét megkeserítő elemként. A magyar–román közeledés nem jelent meg sikertörténetként, hiszen a „magyaros” életmód zülléshez és elidegenedéshez vezetett.

Ábrahám Barna a „renegát” Moldován Gergely sorsán a kettős identitás okozta kétfrontos harcot mutatta be. Az erdélyi etnográfus  (1845–1930) identitása minden bizonnyal atipikus volt az erdélyi románok között, hiszen a hungarus-tudatból táplálkozott, de tipikus lett volna a XVIII. században betelepült svábok körében, akikben a dualizmus kora e kettősséget kifejező deutschungar-tudatot erősített. Moldován hungarustudata volt érzékelhető az 1892-es román memorandum elutasításában is. Kettős tudatának nagy hátulütője: a magyarnak nem elég magyar, a románnak nem elég román, és így joggal érezhette magát „hontalannak”.

 

Sok nemzetiség – magyar szupremácia

Az 1890-es években a magyarok és a románok kedélyét nem csupán a memorandumügy, hanem a millenniumi ünnepségsorozat is borzolta. Ifj. Bertényi Iván arról értekezett, hogy ebben az évtizedben a magyar–román viták hogyan néztek ki osztrák–magyar tükörben a Monarchia bukaresti követségének jelentései alapján. A 48-as érzelmű magyar ellenzékiek vádjaival is összefüggésben felvethető, mennyiben volt képes és hajlandó a Habsburg Birodalom császárhű és nemzetek feletti diplomáciai kara a kettős állam egyik felének primer érdekeit képviselni. Ebben az esetben érdemes megfigyelni, hogyan lehetett túllépni az egymásról alkotott nemzetképen, mert nyilvánvalóan az elsődleges cél a két monarchia közti kapcsolat ápolása volt, aminek alárendelődött a nemzetiségi kérdés.

1918-ban már ugyanez a probléma egészen másként vetül fel Tisza István és Jancsó Benedek kapcsán. Romsics Gergely arról beszélt, hogy a románkérdés mit jelentett a vélt világháborús győzelem idején. Jancsó Benedek ekkor Bukarestben a román irredenta veszély elhárításával megbízott csoportot vezette, és úgy gondolta, hogy a soknemzetiségű Magyar Királyságban a magyar szupremáciát kell biztosítani, ennek rendelte alá a fenntartható geopolitikai rend kialakítását. Így nézeteltérésbe került Tisza Istvánnal, akinél e kettő egyszerre volt fontos. Ekkor Tiszának már sok évnyi tapasztalata volt az erdélyi románokkal való tárgyalásokról, amelyek nem vezettek eredményre korábban sem (1910–1914 között). 1918-ra a magyar elitek a románság kérdésében válaszúthoz érkeztek, s a háború okozta sokkok és kollektív traumák antagonisztikusabb, konfliktusok által terhelt világkép megerősödéséhez vezettek.

 

Politikai ellenfél és személyes barát

Tisza Istvánt 1918. október 31-én otthonában fejbe lövik, a vele tárgyaló erdélyi román politikusok ekkor kezdenek bele életük nagy művébe: Nagy-Románia ácsolásába, amit majd Trianonban a győztes nagyhatalmak váltanak valóra. Az így létrejött Nagy-Románia egyik legjelentősebb erdélyi politikusáról, a szilágybadacsonyi otthona nyomán badacsonyi szfinxként is emlegetett Iuliu Maniuról tartott előadást Marchut Réka. A román nemzeti érdekeket mindvégig következetesen védelmező politikust mind a magyar, mind a román történelmi emlékezet elsősorban a „nagy egyesülés” „építészeként” tartja számon, miniszterelnöki tevékenysége azonban mindeddig csak másodlagos figyelmet kapott. Az előadás ezt a hiányosságot igyekezett pótolni, bemutatva, hogyan lehetett Maniu számára egyszerre a magyarság politikai ellenfél és a magyar ember személyes, jó barát. Ez a sajátos kettős viszonyulás egyáltalán nem volt unikális, és ma sem az, amikor egyén és közösség kapcsolatáról beszélünk.

Iuliu Maniuról mint a „mi Gyulukánkról” ma már senki nem beszél, de a „mi Gróza Péterünk”, a „legmagyarabb román” mind a mai napig eleven élmény az idősebb magyar generáció számára: a budapesti Várkert Bazár előtti impozáns rakpartszakasz az ő nevét viselte1958–1997 között.  Vajon mi lehetett az ő titka? Petru Groza Erdély- és magyarságképét L. Balogh Béni vizsgálta. Groza rendkívül színes egyéniség volt, akit gyermek- és ifjúkora óta elválaszthatatlan szálak fűztek a magyarsághoz. Életútja jól illusztrálja, miként lehetett valaki a XX. századi Erdélyben egyszerre magyarbarát, a magyar‒román közeledés őszinte híve és a román nemzeti célok megvalósításáért elszántan küzdő nemzetépítő.

A történelmi emlékezet különös iróniája, hogy míg a mai magyar közgondolkodás elítéli a kommunista rendszer működtetőit és a kommunizmus áldozataira együttérzéssel gondol, addig Petru Grozáról még mindig pozitív kép él az idősebb magyarok egy részének emlékezetében, míg a máramarosszigeti börtöncellában meghalt Iuliu Maniuról vagy nem tud, vagy negatív képet őriz magában.

A két világháború közötti Romániában létezett egy magyar baloldali törpepárt, a Magyar Dolgozók Országos Szövetsége (MADOSZ), amely eszmei szempontból szorosan kötődött ugyan a magyarországi népi mozgalomhoz, politikai irányvonalát azonban a Komintern és alárendelt szervezete, a Kommunisták Romániai Pártja határozta meg. Főcze János a magyarországi revíziós politikával végig szembehelyezkedő „madoszosok” románság- és Erdély-képét mutatta be. Románságképüket kettősség jellemezte: míg a román néppel szemben az egymásrautaltságot hangsúlyozták, addig a román állammal szemben kezdetben ellenségesek voltak, majd a népfrontos korszakban már a helyüket keresték a korabeli politikai palettán. Erdélyképüket pedig sokkal inkább a szovjet akarat és a nagypolitikai történések befolyásolták.

 

A nemzet ellenségei

Ottmar Traşcă arra a kérdésre kereste a választ, hogy miként viszonyult a magyar kisebbséghez a második bécsi döntés után hatalomra került román vezetés, pontosabban Ion Antonescu államvezető és névrokona, Mihai Antonescu miniszterelnök-helyettes. A román kormány diszkriminatív politikájának következményeként a magyarság helyzete 1940–1944 között súlyosan megromlott. A magyarellenes intézkedések nagy részét ugyanakkor Antonescuék retorzió gyanánt rendelték el, válaszként a magyar kormány Észak-Erdélyben foganatosított hasonló rendelkezéseire. A kormányfő ezt nyilatkozata: „Akkor a románok között gyűlöletet kell ébresztenünk a nemzet ellenségei ellen. Én így nevelkedtem, gyűlölve a törököket, a zsidókat és a magyarokat. Ezt a gyűlöletérzést a haza ellenségei ellen a végletekig kell fokozni. Ezt a felelősséget magamra vállalom.”

 

Székelyföld

Antal Róbert-István a Román Kommunista Párt soraiban legmagasabb pozíciót elért, székely származású Vasile Luca (Luka László) élettörténetét mutatta be. Meggyőzően bizonyította: a hivatásos forradalmár lokális (székely) identitáselemei, dogmatikus marxizmusa és magyar nemzeti identitása között nem volt nagy ellentmondás. A Székelyföldön élő románságról, az ottani románok nevében fellépők és megszólalók önreprezentációiról szólt Zahorán Csaba, aki elmondta, a székelyföldi románok ügye az első világháborút követő impériumváltással vált nemzetpolitikai kérdéssé, és bizonyos szegmenseiben máig is az.

 

Alapművek szemlélete

Záróelőadásában Bárdi Nándor a magyar történetírás 1920 utáni Románia-képéről beszélt. Négy nagy korszakot és közel egy tucat, jórészt generációs, különbözően pozícionált szerzői kört különböztetett meg. A tematikákat tekintve sztereotipizációs, kisebbségvédelmi, a közös múltra koncentráló, a román plurális hagyományokat feltáró, illetve a romániai modernizációt vizsgáló megközelítéseket különített el. Végül a Romániára, az Erdélyre és a magyar–román kapcsolattörténetre vonatkozó alapművek szemléletét tekintette át.

Nemzetképekről beszéltünk, miközben tudjuk, hogy mi is minden találkozásunk alkalmával e képeket alakítjuk. A történész soha nem képes a múlt valóságát a maga teljességében feltárni, de arra igenis képes, és nemcsak lehetősége van erre, hanem kötelessége is, hogy minél valódibb képet adjon, ugyanakkor tudnia kell, hogy ma még csak „tükör által homályosan” látunk.

 

A szerzők a HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet munkatársai

Nyitókép: Bartók Béla és George Enescu a Magyar Posta és a Román Posta Jeles zeneszerzők című, közös kiadású, 2006-os bélyegsorozatán (román változat)