Mindannyian valamely korábbi történelmi korszakban és társadalomban élnek. S nemrégen, a 2010-es években fölsorakozott melléjük a magyar Hunyadi János, Olofsson Placid, Angyal János, Puskás Öcsi, a tatárjárás korának magyar hősei: túlnyomórészt valós figurák. Úgy tűnik, Magyarország is rákapcsolódik a régóta bejáratott nyugat-európai és észak-amerikai trendre: a történelem elmesélésére rajzolt, sorrendbe állított képek és írott történetek művészi igényű kombinálásával.
A képregény története
Bár sokan érvelnek a műfaj ősisége mellett, hivatkozva olyan előzményekre, mint Traianus oszlopa Dacia meghódításáról és Anglia 1066-os normann invázióját ábrázoló bayeuxi kárpit, a ma ismert képregény mégis a XIX. században született meg. Rodolphe Töpffer genfi tanár és grafikus az 1820-as években William Hogarth szatirikus sorozatainak hatására különböző cselekményeket szöveggel ellátott képsorokban örökített meg. Bár a költőfejedelem, Johann Wolfgang Goethe is lelkesedett műveiért, csak az 1830-as években szánta el magát kiadásukra, leghíresebb munkáját, a Histoire de Mr. Vieux Bois-t (Fa Fej úr története) 1837-ben jelentette meg. Utána Wilhelm Busch 1865-ben tette közzé Max und Moritz (magyarul Marczi és Miska, 1912) című rajzsorozatát, amelyen nemzedékek nőttek fel. A tömegsajtó módfelett kedvelte a képregény műfaját. Az újságok szerkesztői irtóztak a fehér felületektől. Az újságcikkek, folytatásos regények melletti minden foltnyi üres helyet ki kellett tölteni rajzzal. Kiváló lapkitöltő műfajnak bizonyult a képregény. Olyannyira, hogy idővel az olvasók egy-egy képregényfigurával azonosították az újságot: két amerikai sajtómágnás, Joseph Pulitzer és William Randolph Hearst ádáz küzdelmet vívott az 1896-ban született Yellow Kid (Sárga Kölyök) használatáért, végül az utóbbi nyert a fizetési licitben, és elcsábította a rajzolót, Richard Felton Outcaultot.
Hideg és forró emlékezés
A történelmi témájú képregény a XX. században született meg (már ha a már említett Traianus-oszlopot vagy Gillray Napóleon-ellenes karikatúráit nem számítjuk képregénynek, csak a műfaj ősének). De mit jelent a „történelmi” jelző? A történelmi regényhez, a szintén a XIX. század irodalmi termékéhez fordulhatunk párhuzamként. Történelmi regényen olyan művet értünk, amely adott korszakot mutat be, a korabeli emberek életmódját és dilemmáit, egyszóval a regény újrateremti az elmúlt kor atmoszféráját. A szereplők nem elvont eszmék allegóriái. Hús-vér emberekként mozognak a cselekmény történelmi miliőjében. Alkalmazhatjuk a műfajra Jan Assmann német egyiptológus, vallástörténész híres megkülönböztetését a „forró” és a „hideg” emlékezetről: negyven év múltán egy esemény emlékezete megfakul, „hideg” emlékezetté válik, és ettől kezdve a mnemotechnika (a megjegyzést és felidézést megkönnyítő eljárások összessége) segít elevenen tartani az esemény emlékezetét a közösségben. A rítusok mellett ilyen megjelenítve emlékező módszer az irodalmi vagy képzőművészeti alkotásokban (szobrokban, domborművekben, festményekben) való elbeszélés is. A XIX. századtól az irodalom, majd a sorra megjelenő szórakoztató műfajok (képregény, film) szintén a „hideg” emlékezés szolgálatába álltak. Ahogyan a történelmi regény cselekményének ideje már túl van a „forró emlékezeten”, úgy ezt a tanulságot alkalmazhatjuk a képregényre is.
Témák
A képregény hosszú ideig jelen idejű műfajnak számított: a történetek szereplői bőven negyvenévnyi időn belül mozogtak. Mivel a képregénynek elsősorban szórakoztatnia vagy szórakoztatva tanítania kellett, előbb a humoros figurák léptek föl: Max és Moritz, Sárga Kölyök, Félix, a macska. Majd megjelentek az 1920-as években a kalandhősök, mint a belga Hergé (eredeti nevén Georges Remi) Tintinje, aki oknyomozó újságíróként Afrikától Kínáig számos kalandba keveredik. Majd következtek a bűnügyi és horrortémájú képregények. Vagyis a képregények témái és hősei leképezték a két háború közötti időszak kedvelt filmes műfajait. Mindez nem véletlen, hiszen a film és a képregény között sok a közös pont: összekötötte őket a képi ábrázolás és az, hogy a történetek egy-egy karakterre épülnek. Harold Rudolf Foster műve, az 1937-es A mesebeli herceg a középkorban játszódik, és már történelmi témájú képregénynek tekinthető.
Az 1940-es évek végétől az 1960-as évek végéig tartott az európai és észak-amerikai kultúrában a történelmi témájú filmek fénykora. A képregény követte ezt a divatot is: a Lucky Luke (1947) a vadnyugatot idézte meg, az El Guerrero del Antifaz a lovagkort, az ibériai reconquistát mutatta be (1944–1980 között több hullámban), ahogy az olasz Procopio (1951) is ezt az időszakot elevenítette fel, illetve a Karl, a viking (1960) az északi nép históriájáról szólt. A Belgiumban, a modern képregény egyik hazájában készült Koldusok című képregény a németalföldi szabadságharcról szólt (1985-től 1990-ig jelent meg). Hősei persze nem valódi koldusok. A spanyoloktól kapták a németalföldi nemesek a koldus gúnynevet, és mint sok megbélyegzést kifejező szóval megesett a történelemben, idővel a megbélyegzettek büszkeséggel viselték. A belga történetfüzérben népi felkelők képviselik a flamand szabadság ügyét, és sok borsot törnek a spanyolok orra alá. Az idegen megszállók elleni harc kedvelt téma volt a képregényben: a Koldusokban a flamand parasztlegény, Hannes és barátai a spanyolok, az Asterixben a címszereplő gall és melák cimborája, Obelix és falubelijeik a rómaiak, az Antifazban a címszereplő lovag a mórok ellen küzd.
Képregény és közgondolkodás
Vajon ezek a képregényhősök alakították-e a nemzeti identitást azzal, hogy szerethető hősökként humoros vagy hajmeresztő kalandokkal idézték meg a nemzetépítő, államegyesítő harcokat? Talán fordított hatásról érdemes beszélni. A képregények alkotói olyan történetekbe helyezték hőseiket, amelyek mérföldkövei voltak a nemzetépítés felé vezető útnak, ezért feltételezték, hogy minden olvasó ismeri ezeket az iskolában tanult, regényekben elbeszélt, megemlékezések formuláiba („gall eleink”) foglalt történeteket: akár a németalföldi szabadságharc, akár a reconquista korszakát vagy a gall–római háborúk korát. A németalföldi és a spanyol barokk festészet gyakran megidézte a dicsőséges harcokat, erős képi hagyományt alakítva ki, és adta magát, hogy ezt a vizuális hatást átemeljék a populáris műfajba: a képregénybe. Közvetve a képregény hozzájárulhatott a nemzeti érzés elmélyüléséhez, ám erre vonatkozóan nincsenek empirikus kutatási adatok. A művészek a hős identitásának választásával igyekeztek hatni
a közgondolkodásra. Asterix esetében nem tekinthetünk el attól, hogy a történet a kelta hagyományaira büszke egykori Armoricában (Bretagne része) játszódik. Azzal, hogy az 1958-ban útjára indult bretagne-i gall képviseli a „franciaságot”, rehabilitálta a breton nemzetiségi mozgalmat, amelyet a második világháború után kollaborációval vádoltak.
A vészkorszak-képregény magyar kiadásának borítója
Megjelentek idővel olyan képregények, amelyek nem fiktív hősök kalandjait helyezték a történelmi múltba, hanem kizárólag valós történelmi személyeket idéztek meg, és arra vállalkoztak, hogy elmeséljék a valóban megtörtént eseményeket. Franciaországban történelmi képregénysorozatban dolgozták föl az ország történetét. Ennek a sorozatnak egyetlen része, a Napóleon életéről szóló képregény megjelent magyarul is (Interpress Larousse, 1989).
A magyar képregény nagy múlttal rendelkezik, gondoljunk Zórád Ernő vagy Korcsmáros Pál munkásságára. Rendszeresen jelentek meg képregények az 1957-től kiadott Füles rejtvénymagazinban. Zórád, aki saját bevallása szerint ekkor még utálta a műfajt, először Winnetou kalandjait rajzolta meg. Idővel nagyalakú albumokban közölt képregényformában átírt irodalmi alkotásokat (Pompeji utolsó napjai, Névtelen vár, Sztrogof Mihály). Korcsmáros Pál egyebek mellett a Monte Cristo grófját és Rejtő Jenő történeteit „képregényesítette”.
A 2010-es években a kultúrpolitika fölismerte a képregényben rejlő lehetőséget az assmanni „hideg emlékezet” elevenen tartására. Sorra jelentek meg igényes, nagy alakú, könyvformátumú képregények. Elsők között ki kell emelni a Bán Mór Hunyadi-sorozatának első kötetéből készült képregényt (Bán Mór–Fazekas Attila: Hunyadi – A Hajnalcsillag fénye). Ha van a magyar középkornak olyan szereplője, akinek élete képregényért kiált, az Hunyadi János. Mivel fiatalkoráról keveset tudunk, kötetlenebb módon szárnyalhatott a fantázia, mint a Bán Mór-féle sorozat későbbi köteteiben.
A műben föltárul az ifjú Hunyadi útkeresése. Bejárja a tipikus mítoszi hős útját: a kaland végére jelleme formálódik, és méltóvá válik a jövőbeli nagy feladathoz, az Oszmán Birodalom elleni küzdelemhez.
1956 emlékezete szintén képregénybe költözött. Futaki Attila–Tallai Gábor Budapest angyala című műve 2017-ben jelent meg a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány kiadásában. Az emigrációból az 1980-as évek végén hazatérő egykori 56-os bosszút áll a társait legyilkoló szovjet tiszten, Pavlovon, aki diplomataként érkezik Budapestre. A végső repülőgép-felszállással a Casablancát idéző mű ígéretes próbálkozás volt a fiktív élettörténet és a történelmi események ötvözésére. A valós történelmi háttérben valós történelmi alakok nem bukkannak föl. Az 1980-as évek vége még jóval az assmanni negyvenéves időhatáron belül van. Mivel azonban a fiataloknak szánták, a mű közel hozhatja mind 1956-ot, mind a rendszerváltást megelőző éveket a mai kamaszokhoz. Közelebb van a történelmi képregényhez a Futaki–Tallai szerzőpáros másik műve, a 10. A Puskás. Itt már egykor élt személy áll a középpontban. Puskás Öcsi jó választás volt főhősnek, hiszen neve mindenkinek mond valamit, Magyarországon kívül is. Ő a „legkisebb fiú”, aki győzelemre vitte Magyarországot, nem csatatéren, hanem a focipályán. A rockzene rajongóinak pedig csemege a kétrészes Magyar rocktörténet, amely képregény formában meséli el a műfaj hazai történetét.
A műfaj mérlege
Mi lehet az előnye a történelmi képregénynek? Gyakran hallani, hogy a külső képi világ rombolja a belső képalkotás képességét. Ám pozitív olvasatban elképzelhető, hogy a képszerűség segít megismerni adott korszak tárgyi környezetét, a fegyvereket, ruhákat stb. Nyilván képregényben Asterix kalandjai vagy Hunyadi János ifjúkora nem képesek teljes mélységében visszaadni a korszak eszmeiségét. De mint bevezetők a gall vagy a középkori magyar kultúrához, mint kalauzok a regényirodalomhoz, hasznosak lehetnek. A múzeumba járó diákokból kiválthatja az aha-élményt, ha meglátnak egy-egy rajzról már ismert tárgyat.
Elvontabb szinten is beszélhetünk a képregény hasznosságáról. Ahogyan a vallási rítusok révén a közösséget összefűző történetek újrateremtődnek, a képregény a kép és a szöveg kettős, művészileg összehangolt hatásmechanizmusa révén lehetővé teszi, hogy az olvasó (néző) újra és újra átélje a történetet, akár Hunyadi János haditetteit, akár Puskás Öcsi legendás góljait. Ahogyan a templomban fölolvassák a szentleckét, a pap elmondja az imát, és egyúttal be is mutatják a szertartást, a képregény is egyszerre mozgat meg több ingert.
Ám a vizualitásban kockázat rejlik. „Az autó – írja Assmann – a természetes mozgásszervek externalizációjaként az ember mozgáskörét hallatlan mértékben kiterjeszti, ámde mértéktelen használata elcsökevényesíti a természetes mozgékonyságot. Ugyanez áll az írásra is: az emlékezet externalizációjaként megadja a hallatlan mértékű kiterjesztés lehetőségét a tárolt közlések és információk megújult felvételére, egyszersmind azonban sorvasztja a természetes emlékezőképességet.” Kérdés, ha az írás jellemzőjének tekintjük az emlékezőképesség lassú sorvadását, akkor milyen hatást tulajdoníthatunk a képiségnek. Mivel a képregény a mai formájában, füzetben, illetve albumban még mindig fiatal műfajnak számít, erre még nem tudunk válaszolni.
A szerző történész, politológus, tanár, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa
Nyitókép: A holokausztot feldolgozó híres Art Spiegelman-mű, a Maus olvasása közben
