A koronák jelképesen elválasztották az államhatalmat az uralkodó személyétől. Azzal, hogy a Magyar Királyságban ezt a feladatot kizárólag a Szent Istvánnak tulajdonított korona tölthette be, a trónviszályok, hatalmi harcok külön veszélyeknek tették ki a koronázási ékszereket. Külföldi hányattatásaikat a Pálffy Géza vezette „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport 2018-as kötete járta körül, az új gyűjtemény tanulmányai a XIV. századtól a XXI. század első évéig követik nyomon államiságunk, alkotmányosságunk története legfontosabb jelképének itthoni kalandjait.

1305 és 1440 között, vagyis az Anjouk, Zsigmond és I. Albert királysága idején a korona viszonylagos nyugalomnak örvendett, Székesfehérváron, Visegrádon és Budán őrizték. Skorka Renáta tanulmánya nemcsak az őrzés helyszíneivel, hanem a koronaőrök szerepével is részletesen foglalkozik, akik idővel nem a székesfehérvári őrkanonokok, hanem a Korbáviai, a Garai és a Pálóci család tagjaik közül kerültek ki.

A török árnyékában történt kettős királyválasztás – Szapolyai Jánosé és Habsburg Ferdinándé – nyomán a korona őrzési helye Trencsén és Füzér lett Perényi Péter koronaőr alatt. Az eseménysort feldolgozó Varga Szabolcs kiemeli, hogy a Bécs alól hazatérő Szulejmán szultántól a korona visszakerült I. Jánoshoz, így nem jutott a balkáni koronák sorsára, és az országban hatalmi legitimációs szerepet vitt.

Bethlen Gábor Pozsonyt elfoglalva a harmincéves háború alatt a koronát magához vette, s afféle aduként használta, és Kassán, majd Ecsed várában őriztette, mígnem békét kötve 1622-ben Révay Péter és Rákóczi Pál koronaőrökkel visszavitette Pozsonyba. Utóbb I. Rákóczi György magyarországi hadjáratai alatt a korona ismét útnak indult, ez esetben Győrbe, majd vissza. A két izgalmas eseménysort a kötetet szerkesztő Pálffy Géza két tanulmányban dolgozza fel.

Menekíteni kellett a koronaékszereket a napóleoni háborúk idején, előbb Budán őrizték őket, miután az előzetes tervekben szereplő Győr és Komárom nem látszott alkalmasnak, hiszen a támadások nyugati irányból érték az országot, majd 1805. november 3-án, Bécs elfoglalását követően onnan Munkács várába vitték. Az 1809-es schönbrunni békének köszönhetően a Szent Korona immár bevett helyén, a budai Várban találta meg otthonát (Soós István).

1848 szilveszterén, miként Hermann Róbert írásából nyomon követhetjük, a korona a Debrecenbe költöző kormánnyal tartott, de Buda visszafoglalása után visszakerült őrzési helyére a Várba. Onnan a temesvári vereség után Szemere miniszterelnökkel kelt újra útra, hogy különféle kalandok után Orsova mellett ássák el. A rejtekhely titkát Kossuthon, Batthyány Kázmér külügyminiszteren kívül Wargha István külügyminisztériumi titkár – későbbi császári ügynök – ismerte, és az ő révén találták meg 1853. szeptember 8-án a koronaládát. Ennek is köszönhető az 1867-es koronázás.

Kevéssé ismeretes, hogy a millenniumi ünnepségek idején a törvényhozás szerette volna, ha a Parlament új épületében a Szent Korona és a király is a honatyákkal együtt ünnepel. Az uralkodó azonban ezt elvetette, végül a Mátyás-templombeli közszemlére tétel után színpompás díszmenettel vitték a Szent Koronát a Parlamenthez. Ságvári György tanulmánya részletezi az előkészítő tárgyalásokat, háttérmunkálatokat és az eseménysort.

A forradalmak idején rengeteg terv, elgondolás született, mint Vörös Boldizsár beszámol róluk, hogy mi légyen a feleslegesnek kikiáltott ereklyékkel, melyeket közben mindvégig a budai palotában őrizték, hogy utána 1920. március 20-án Horthy sértetlenül átvehesse azokat. Az ő nevével fémjelzett korszakban mégis inkább övezte nagyobb tisztelet a Szent Jobbot, mint a Szent Koronát, ahogy Gianone Andrásnak az 1938-as Szent István-évre összpontosító elemzése taglalja, mely egészen a rendszerváltozásig követi nyomon a klenódiumok történetét.

Katona Csaba a kötet utolsó tanulmányában a koronázási ékszereknek a Nemzeti Múzeumból az Országgyűlés épületébe való áthelyezését, gondolati hátterét járja körül, kitérve az emlékezetpolitikai és a politikai értelmezési keretekre is.

Az olvasmányos, a legújabb kutatási eredményeket is felmutató írásokat gazdag illusztrációs anyag és kitűnő bibliográfia kíséri.