Élet és halál ontológiai egységét Krúdy Gyula egyetlen szecessziós körmondatban ragadta meg. Edzettebb lelkű nőhallgatóim is felszisszentek ennek hallatán az íróról szóló szemináriumomon: „A temetők alatt, mélyen a föld alatt bizonyos csatornák vannak, s a hercegnők szép szeme, utcaleányok keble, tudósok agyveleje s költők szíve szétárad a messzi rétekre, kertekre, hogy szép virágokká, napraforgókká vagy vadrózsabokrokká váljanak; ma még ajkaddal érintgeted szép kedvesed nyakszirtjét, (…) holnapra e szívdobogásos dolgok egy rákospalotai paraszt konyhakertjében galambbegy alakjában élnek tovább, és (…) Glück Frigyes salátának tálaltatja Brillat-Savarin útmutatása szerint; te (…) megeszed a salátát, miközben szemed már új nők eleven formáin bogarász (…), és csak a keserű pálinka juttatja eszedbe halott és elfogyasztott kedvesedet.”

Elegánsan humorizálni

Krúdyhoz fogható írónak kellene lennem, hogy magam is valamiféle harmóniába illesszem össze villámcsapásszerűen kettétört életutam darabjait. A fájdalommentes, alattomos törés a gasztroenterológusnál vált egyértelművé: a rutinszerű hasi ultrahang után – a latin rövidítésekkel telezsúfolt diagnózisból – laikusként is megértettem a tényt, amelytől minden ember retteg.

„Mindeddig efféle előjegyzések ékeskedtek a naptáramban, mint: konferenciák, felkérés előadásra, könyvbemutató, kulturális rendezvény, meghívás médiabeszélgetésre… Ezek most hirtelen jelentéktelenné, egy másik világ tartozékává váltak, s helyettük csupa klinikai, kórházi időpont áll, belgyógyászati vizsgálat, gyomortükrözés, kolonoszkópia, időpontkérés vérvételre, az onkológiára, májszövettani mintavételre, CT-re…” – mondom a doktornőnek, távolból tompán nyöszörgő, remegő hangomról úgy képzelve, hogy most elegánsan humorizálok meg önironizálok.

„Bizony, ehhez hozzá kell szokni” – válaszol kedvesen, de a fülem mellé nézve.

Semmiség

Az emberpróbáló kivizsgálások, a súlyos betegek várótermi s a kórházi kezelések léten kívüli idejében az olvasás is valami illetlen aktussá torzul: akit megcsapott az elmúlás szele, a szépséget hordozó szövegben is elsősorban magyarázatot keres mértékletesen hosszú életútja és a vég szerves össze-
forrásának értelmére. Harmóniába (ha létezhet ilyen betegállapot), összhangba kellene hoznom a betegség/öregség és az elkerülhetetlen vég tudatát az irodalom nyújtotta szép élményével. Kórházi ágyamon ébredek rá: ugyan legkiválóbb íróink is megörökítették az elkerülhetetlen egzisztenciális ellentmondást, emlékeim szerint mégsem született olyan mélyre ásó értekezés, amely az írók és a betegség, az irodalom és a halál, mondjuk, esztétikai ábrázolásának elemzését vállalta volna. Mert ódzkodunk a kérdéstől, amíg személy szerint nem érint, s amikor már kezdünk alázuhanni Kosztolányival „a semmiségre ráomoltan”, a babitsi „lenti durvább semmiségre”: akkor már keveseknek adatik meg az önreflexivitás képessége. Öregségemig nem értettem, miért sorolta Kosztolányi a Marcus Aureliust megidéző versét a végső számvetés ciklusába. A nagy császár Elmélkedéseit olvasva értettem meg: a XX. századi költő is a maga kétségei, fájdalmai megértéséhez keresett példát s előzményt: „Semmi, ami barbár / nem kell soha nékem, (…) / s járok mosolyogva, (…) / szenvedve a mocskot, rejtve riadtan / rongyokra szakított, császári palástom.” E helyt már az élet örömeit kedvelő Kosztolányi maga is oly komor, mint az ókori bölcselő szavai: „Rövid az élet annak is, aki dicsér, annak is, akit dicsérnek (…) Figyelj közvetlen feladatodra, akár alapelvről, akár cselekvésről (…) van szó. Ha baj ér, méltán ér: holnap akarsz jó lenni, nem ma.” Amit ehhez képest a XX. század költői tudnak s többletként hoznak: az élet oly mértékű becsülése és szeretete, hogy a versformában eredendően benne rejlő játékosságot fordítják szembe a halál, a betegség metafizikai és konkrét fájdalmával. Kosztolányi a legnagyobb szenvedések közepette képes a stílus – a rím és dallam – fájdalomcsillapító hatását gyógyírként és az utókornak esztétikai élményként elővarázsolni: „Együgyű dal / az én dalom, / ő fújja ezt: / a fájdalom.” Ebben a modorban jajgat és nevet jajgatásán száz soron keresztül: „Rohan, cikáz / az idegen, / bőszen betör / s nem idegen.” Az ókori bölcselő intelme pedig átfordul önironikus végkonklúzióba: „Halál-hivó / vérem gagyog, / nem ő a rossz, / én, én vagyok.”

Vincent van Gogh: Az arles-i kórház terme (1889), Am Römerholz Museum, Winterthur (Wikimedia Commons)

 

Humorral oldotta az öregséget, a betegséget, a haláltudatot a nagy császár előtt már Cicero is: „E könyv kidolgozása oly örömet szerzett, hogy… az öregséget vonzóvá és kellemessé is tette.” Az emberi természetről szólván villogtatja meg az ellentmondásokból fakadó egzisztenciális humort: „Az ilyen dolgokhoz tartozik elsősorban az öregség, amelyet mindenki szeretne megérni, de ha elérte, szidalmazza; ilyen az ostobaságból eredő következetlenség és visszásság.”

Rajtakapom magam

Úgy tűnik, ahhoz, hogy az elkerülhetetlen sorsot ehhez hasonló derűs magaslatról szemlélhessük, el kell jutnunk az ókori sztoicizmus megértéséig; ahhoz azonban, hogy valaki igazi sztoikussá váljék, meg kell öregedni… A legnagyobbak talán arról ismerszenek fel, hogy a mások, a közelállók halálától természetesen kővé dermednek; sajátjukra azonban sztoikus derűvel gondolnak. Lánya elvesztése után Arany teljesen értelmetlennek látná az életét, ha nem volna oly meggyőződéses istenhite, amely úrrá lehet „a roncsolt anyagon”: „Egy volt közös, szent vigaszunk: / A LÉLEK ÉL: találkozunk!” Élete utolsó éveiben egyetlen panaszos sora sincs, sztoikus bölcsességgel készülődik. „Életem hatvanhatodik évébe’ / Köt engem a jó Isten kévébe, / Betakarít régi rakott csűrébe, / Vet helyemre más gabonát cserébe.” Ezért fordulok nehéz pillanataimban legszívesebben Aranyhoz: mert istenhite belülről fakad, távol áll az érdekből fitogtatott vallásosságtól. Azután újfent XX. századi nagyjaink között kutakodva: elapad a hit efféle őszintesége: Babitsék után a kommun- és egyéb izmusok nemzedékek sorát fosztották meg Isten fogalmától, s helyettesítették azt különféle hatalmi metaforákkal, melyeket új agnoszticizmus szed joggal ízekre, kár, hogy az Istent is sutba hajítja egyben. Emlékezetemben legizgalmasabb a világ szemléletének ellentétes pólusain álló Illyés Gyula és Déry Tibor – mindketten teljes könyvet szenteltek az öregségnek. Az előbbi az alulról érkezett kiválóságok szerény humorával: „Öregedve megnyúlik az orrunk (…); mindnyájan lógó orral távozunk az életből. (…) A magára adó öreg egyik elégtétele az elmúlással szemben, ha távozása rettenetét környezete számára tompítani képes. / Ezt szolgálják ezek a sorok. / Jól közeledni tehát végnapjainkhoz, udvariasság.” Az utóbbi a halállal szemközt is a nagy szerepjátékost alakítja, ám legalább öniróniával. Az egyik lapon azzal hivalkodik, hogy „nem jártam temetésre”, cinikusan „kuncogva (…) a gyászoló közönség” képmutatásán. Néhány lappal odébb az ő mutatványa is ellentétébe vált: „Én egy temetést sem hagyok ki. (…) A lét legnagyobb örömétől fosszam meg magamat? (…) Hogy túlélek.” És mégis, egy végső, drámai fordulat: „Az íróasztalomnál (…)”

A gyógyítóba vetett bizalom

Menekülőutat keresve a kórházi ágyamon ki máshoz fordulhatnék, mint Karinthyhoz. Aki úgy alakítja regényfikcióvá a megrázó valóságot, hogy abból ismeretlen, újszerű világ szülessék: mélységeinek feltárásához újabb könyvre volna szükség. Mindenesetre két motívummal oldja fel tragikumát. Egyik az egyenletesen érvényesülő humor és önirónia: „Nem úgy kell őt mondani, hogy humorista, hanem úgy, hogy tumorista.” A másik, amely bizarrul antropomorfizálja a betegséget, „bűnügyi beállítással” tanulmányozza azt önmagán: „Egész betegségem alatt (…) bűnösnek éreztem magam valami elfelejtett bűnért.” A „kriminológiai” értelmezés pszichológiája gyaníthatóan örök érvényű tapasztalat. Nálam jócskán fiatalabb kórtermi szomszédom naponta többször telesóhajtozta a légteret. „Tudom, tudom, mi okozta a betegségemet! Túlságosan hajszoltam a…” Mindegy is, mit hajszoltunk: szükségünk van racionális értelmezést találni a velünk történt abszurditásra: „Miért éppen én, Uram?!” Ez a középkorú, vallástalan férfi észszerű menedékként megtalálja a maga számára az egyházaktól független Istent; Karinthy nem kanyarodott a hitvallás útjára: a gyógyító orvosba vetett bizalom irányítja a tollát s gyógyulását.

És ez Karinthy „kórtanának” a harmadik, talán legfontosabb motívuma, amelyet az említett művekben nem találtam meg, s amiért valójában – önmagam előtt is ravaszkodván – hosszú olvasmánylistámat végigfürkésztem: a gyógyítók szerepvállalásáért.

Az orvosnak úgy kell a beteg elébe tárnia a diagnózist, hogy ne annak lelki traumájába pusztuljon bele; de nem is ámíthatja őt. Akkora felelősség, súlyos szakmai-lelki teher nehezedik az orvosra, mint – gyanítom – egyetlen más munkakör esetében sem. Számtalan tényezőn múlhat, miként alakul az orvos-beteg kapcsolat, de az bizonyos, hogy egyedül s külön-külön egyikük sem képes fölébe kerekedni a pszichikai nyomásnak. Sokféle „betegutat” voltam kénytelen az évtizedek során bejárni, de most, életem eddigi legválságosabb pillanatában találkoztam olyan klinikai helyzettel a Semmelweis Egyetem Szentkirályi utcai onkológiai osztályán, ahol a gyógyítók igaz munkacsoportként, valóságosan együttműködve keresnek esélyt, gyógymódot a betegek számára. Mit tapasztal a beteg, azonkívül, hogy retteg? Hát affélét, józan pillanataiban, hogy itt nem hitegetik lehetetlen csodákkal, de érte, éppen érte igyekeznek mindent megtenni, s amikor már jobbára tisztán látható a diagnózis, elmagyarázzák a kezelés módját és esélyeit. Az önző beteg, aki én vagyok (Karinthynál énke), úgy imádkozik, hogy számonkér: „Uram, azt ígérted valamikor, hogy kárpótolsz a román kommunista diktatúrában elvesztegetett évtizedekért, és adsz majd éveket, megírni az elmaradt műveket!?” A főorvosnál némiképp gyámoltalanabbul kuncsorogtam a diagnózis megbeszélésekor: „Tudom, hogy elég tisztességes kort értem meg, doktor úr, és a tényekkel szembe kell nézni. De úgy érzem, van még dolgom a világban…” Ám gyógyító orvos sem tesz felelőtlen ígéreteket. És most, amikor az ágyam köré vonul egy egész kis szakmai csoport, azt mondja: „Mi elkezdjük a kezelését; ön nekikezdhet az új könyvének.”

A mi pánikszerű állapotomban is jótékonyan hat. Csak sejlik (hiszen a beteg nem láthatja át a gyógyítás labirintusát), hogy itt nem egyetlen hatalmi szó hoz döntéseket, hanem valamely megosztott felelősségi körben mindenki végzi az épp rárótt feladatot. A páciens azt sem képes felmérni, hány orvos, hány dolgozó foglalkozik vele, közvetlenül vagy láthatatlanul: a valójában hatalmas üzem dolgozik rajta szakadatlanul.

„Ezt jól érzékelte – mondja a kórházi pszichológus, aki minden beteget személyesen megszólít –, mi egy sziget vagyunk, ezer szállal kötve a világhoz, de addig és azért cselekedhetünk hasznosan, mert független, belső együttműködésben létezünk.”

A csoda: hit kérdése, a gyógyítók munkája a bizalomé. Ha csodát nem is mindig tehetnek, segíthetnek az emberi állapot és a lét megértésében. Ha pedig én gazdag üzletember volnék (reménytelen…), akkor sem tudnám ennek a munkának az emberi értékét megfelelően méltányolni; tán szavakban még dúskálok, de a túlbuzgás abból is – terhelővé válhat. Barátaimnak, ismerőseimnek tehát így hoztam tudomására új életformámat: „Évtizedeken keresztül az irodalom eszményi világába burkolóztam, a mindennapi élet ontológiai vonatkozásait firtattam; mostantól az onkológiai oldalával ismerkedem…”

 

A szerző irodalomtörténész, a KRE nyugalmazott oktatója

Nyitókép: Robert Bateman: A bethesdai fürdő (1877), Yale Center for British Art (Wikimedia Commons)