Summum ius, summa iniuria – mondta Cicero. Azaz néha épp a törvény betűjéhez túlságosan mereven ragaszkodó jogszolgáltatás okozza a legnagyobb igazságtalanságot. Nem véletlenül gyakoroltak a királyok kegyelmet már azokban a régi időkben is, amikor még tényleges bírói hatalmuk volt. Szent István a következőket írta Szent Imre herceghez intézett Intelmeiben: „ha becsületet akarsz szerezni királyságodnak, szeresd az igaz ítéletet; ha hatalmadban akarod tartani lelkedet, türelmes légy. (…) Óvakodj bírónak lenni, ám örülj királynak lenni s neveztetni.” Már ebben az ezeréves forrásunkban is benne rejlik a király kegyelmi joga: az ítélet meghozatalát a jó király a törvényt ismerő bírákra bízza, ha viszont úgy érzi, hogy a felelősségre vonás méltánytalan lenne, kegyelmet ad.

A kegyelmezés és a törvénykezés különválása

Az újkori kuriális (szó szerint: udvari, helyesebben: országos) bírói szervezet a középkor végére alakult ki. A királyi Kúrián belül két bírói fórum jött létre: az ország nagybíráinak királyhelyettesítő ítélkezéséből kifejlődött Hétszemélyes Tábla (melynek neve arra utalt, hogy a király valamelyik bírói helyettese három főpap és három világi főúr részvételével ítélkezett), valamint a Királyi Tábla, melynek közvetlen elődje a királyi személyes jelenlét bírósága volt, amely Mátyás 1464. évi reformja óta a személynök elnöklete alatt szintén testületként bíráskodott. Maga a király ekkor már – Mohács után pedig különösen – tartózkodott attól, hogy személyesen is részt vegyen a törvénykezésben (régi szavunk nem törvényhozást, hanem ítélkezést jelent).

Első fokon az országos büntetőügyekben a Királyi Tábla járt el, melynek ítélete ellen a Hétszemélyes Táblához lehetett fellebbezni. Ha valakit a Hétszemélyes Tábla is elítélt, azon az ítéletet végre kellett hajtani, kivéve, ha a király megkegyelmezett neki. Werbőczy híres Hármaskönyve szerint, ha a király hűtlenség miatt fő- és jószágvesztésre ítélt személynek adott kegyelmet, azt nem lehetett kivégezni. Az uralkodó azt is megtehette, hogy a jószágvesztés büntetését engedi el (vagy azt is elengedi), mely esetben arról az igényről mondott le, hogy a hűtlenek vagyona visszaszálljon a Szent Koronára. Ha viszont nagyobb hatalmaskodás – nemes elleni önbíráskodás – ügyében adott kegyelmet, ez nem mentesítette az elítéltet azon kötelezettség alól, hogy jószága egyharmadával a sértett családját kárpótolja.

A kegyelmezés mint felségjog

Nemcsak a király és az Országgyűlés, hanem minden olyan közösség és személy is rendelkezett kegyelmi joggal a XVII. századig, aki bírói jogköröket gyakorolt. 1655-ben aztán megvonták a kegyelmezés jogát a pallosjoggal felruházott földesuraktól, 1715-ben pedig – immár a modern idők szellemében – az Országgyűlés úgy döntött, hogy halálraítéltnek csak a király adhat kegyelmet. A kegyelmezés joga ezzel különült el végleg a bírói eljárásoktól, és már nem jogorvoslat volt, hanem egyike a kizárólag a király számára fenntartott felségjogoknak. Mindez egybecseng azzal, amit 1576-ban Jean Bodin írt Az államról című híres művében: a szuverenitás „tartalmazza a megkegyelmezés jogát, az ítéletek és a törvény szigora ellenére, akár fő- vagy jószágvesztésről, akár becsületről, akár száműzetés felfüggesztéséről van szó”.

A modern kori királyi kegyelmezési jog kiterjedt az egyéni és a közkegyelemre (amnesztia) is. Mindkettő adható volt az ítélet meghozatala előtt és azt követően is. A folyamatban lévő eljárás megszüntetésére vonatkozó kegyelmet pertörlésnek nevezték. Az ítélet meghozatalát követően adott kegyelem vonatkozhatott a büntetés elengedésére vagy enyhítésére (például halál helyett börtön). Ezeken felül a büntetőügyben történt elítélésből – ma büntetett előéletnek mondanánk – adódó joghátrányokat is törölni lehetett. A felvilágosodás korának fontos fejleménye volt, hogy halálos ítélet esetén kötelező lett felterjeszteni az ügyet az uralkodóhoz megkegyelmezésre. (Természetesen az, hogy ad-e kegyelmet a halálraítéltnek, továbbra is a király belátásától függött.)

Kegyelmi önkény

Az 1790–91. évi Országgyűlésen meghozott XII. tc. – a montesquieu-i hatalommegosztás szellemében – elválasztotta a bírói hatalmat az ekkor még kizárólag a király által gyakorolt végrehajtó hatalomtól: „A törvényes ítéletek végrehajtása parancsokkal gátoltatni, sem hogy azt mások gátolják, megengedtetni nem fog; sem pedig a bíróságok törvényes ítéletei megmásíttatni.” Amennyiben a királyi kegyelmezési jog gyakorlására úgy tekintenénk, mint egy bírói ítélet végrehajtását gátló parancsra, akár azt is mondhatnánk, hogy e jog alkotmányosan többé nem gyakorolható. Maga Montesquieu egyébként elfogadhatónak tartotta a királyi kegyelmi jogot, míg más híres tudósok – mint  Cesare Beccaria, Jeremy Bentham, Gaetano Filangieri vagy Immanuel Kant – vitatták annak létjogosultságát. Abban viszont mindenki egyetértett: ha fenn marad is ez a királyi jogkör, annak gyakorlása nem történhet önkényesen.

Miniszteri ellenjegyzés

Magyarországon – sok más korabeli alkotmányos monarchiához hasonlóan – a „kegyelmi önkényt” elsődlegesen a miniszteri ellenjegyzés bevezetésével látták kiküszöbölhetőnek. A független felelős magyar ministeriumot (azaz kormányt) megteremtő 1848:III. tc. mondta ki, hogy a kegyelmezés joga a királyt „mindig az illető felelős magyar minister ellenjegyzése mellett” illeti meg. Ugyanezen törvény hozta létre az „igazságszolgáltatás és kegyelem osztályát” (azaz az igazságügyi minisztériumot), amely a kancelláriától a kegyelmi ügyek intézését átvette. 1848-ig ugyanis a kegyelmi kérvényeket Bécsbe, a kancelláriára kellett felküldeni, és az uralkodó annak állásfoglalása (votum) ismeretében hozta meg döntését. Ezt a feladatot vette át és gyakorolja ma is az igazságügy-­miniszter mint a kegyelmi elhatározások felterjesztője és ellenjegyzője.

Alkotmányos felelősségre vonás és kegyelem

Bár régi jogtudósaink szerint azok a törvények, amelyek bizonyos ügyekben megtiltották a királynak a kegyelmezési jog gyakorlását (a rendi korban számos ilyen volt), csupán „időleges intézkedések” voltak, a királyi kegyelmi jog a polgári korban sem korlátlan. Az 1848:III. tc. például kimondta, hogy a parlament által felelősségre vont miniszterre nézve „a királyi kegyelmezési jog csak általános közbocsánat esetében gyakorolható”, azaz az alkotmányos felelősségre vonás eljárása kivételt képezett az egyéni kegyelmezés alól. Könnyű belátni, hogy ellenkező esetben a király és a kormány közösen ki tudta volna üresíteni a miniszterek felelősségre vonásának újonnan bevezetett intézményét. Hasonló okokból tiltotta meg ezt az angol parlament is még 1700-ban (Act of Settlement) az uralkodónak, de ugyanilyen szabályt találhatunk az amerikai elnök kegyelmi jogköre kapcsán az USA 1787. évi, máig hatályos alkotmányában is.

Az egyéni és a közkegyelem elválasztása

Amikor a Tanácsköztársaság bukása után megválasztott Nemzetgyűlés 1920. február végén úgy határozott, hogy Magyarország történeti alkotmányát akként állítja helyre, hogy a királykérdésben való döntést elhalasztja és az államfői jogkörök ideiglenes gyakorlására kormányzót választ, az e tárgyban meghozott 1920:I. tc.-ben részletesen szabályozta, mely királyi jogköröket milyen megszorításokkal gyakorolhatja a kormányzó. Ennek körében úgy rendelkezett, hogy „általános kegyelmet csak törvény adhat”. Azaz – a magyar történelemben először – elválasztották egymástól az egyéni kegyelmezés és az amnesztia jogát: előbbi államfői jogkör maradt, utóbbit viszont a Nemzetgyűlés vonta magához. Horthy Miklós emiatt nem is akarta elvállalni a kormányzói megbízatást. Végül az a kompromisszum született, hogy fél évvel később megadták neki a közkegyelem jogát is.

Magyarország államformája a második világháború után köztársaság lett. E tényt az 1946:I. tc.-ben rögzítették, egyben meghatározva a köztársasági elnöki jogköröket is. E törvény megírásakor az 1920:I. tc.-et vették alapul – az 1946. február 1-jén köztársasági elnökké választott Tildy Zoltán szinte teljesen azonos jogköröket kapott, mint amilyeneket 1920. március 1-jén Horthy kormányzó. A kegyelmezési jogkört tekintve ez azt jelentette, hogy az egyéni kegyelmezés jogát (ellenjegyzéssel) megkapta, a közkegyelemét viszont nem. Közismert, hogy amikor 1989-ben döntöttek a rendszerváltás utáni Magyar Köztársaság kormányzati berendezkedéséről, az 1946:I. tc. gyenge államfői intézménye – közvetve és kimondatlanul tehát az eredeti kormányzói jogkör – szolgáltatta a mintát a köztársasági elnöki jogkörökhöz (parlamentáris kormányforma).

Kegyelmezés ma

A hatalmi ágak egymáshoz való viszonyán a 2012. január 1-jén hatályba lépett Alaptörvény sem változtatott. Az egyéni kegyelmezés továbbra is a köztársasági elnököt illeti, míg közkegyelmet az Országgyűlés adhat. Az egyéni kegyelmezés a jelenleg hatályos szabályok szerint háromféle lehet: eljárási kegyelem, végrehajtási kegyelem és kegyelmi mentesítés. A kérelem benyújtásának és felterjesztésének hivatali útja e három esetben nem teljesen azonos, ám közös bennük, hogy végső soron az igazságügy-miniszter terjeszti fel a kérelmeket a köztársasági elnökhöz; magát a kegyelmi döntést az államfő indokolási kötelezettség nélkül hozza meg; az elnöki elhatározás pedig csak akkor érvényes, ha az igazságügy-­miniszter ellenjegyzi azt. Ez az eljárásrend fő elemeit tekintve megfelel a kegyelmi jogkör gyakorlása 1867 után kialakult mechanizmusának.

Az igazságügy-miniszternek nincs mérlegelési joga abban, hogy egy kegyelmi kérelmet felterjeszt-e az államfőhöz, azonban – a régi kancelláriai gyakorlatban kialakult szokás szerint – véleményezheti azt. Ha támogatja a kérelmet, ezt jelezheti az elnöknek, ha pedig nem, akkor csak „postázza a kérvényt”. Kérdés ugyanakkor, hogy ha a köztársasági elnök megadja a kegyelmet, megteheti-e a miniszter, hogy nem ellenjegyzi azt. Az ellenjegyzés intézményét épp azért vezették be a XVIII–XIX. századi alkotmányos monarchiákban, hogy a szent és sérthetetlen, ezért felelősségre sem vonható királyok „túlkapásait” megakadályozzák. Ha tehát a miniszternek nyomós oka van rá, igenis megtagadhatja a kegyelmi elhatározás ellenjegyzését. Az ellenjegyzés több puszta formalitásnál: monarchiákban kizárólag az ellenjegyző miniszter vonható felelősségre, köztársaságokban pedig ezáltal oszlik meg a jogi és politikai felelősség az államfő és a miniszter között.

Könyörület és megbocsátás

Több mint negyedszázados a magyar jogtörténet e kérdést tisztázó jogesete. 1998 novemberében az akkori köztársasági elnök, Göncz Árpád kegyelmet adott az Agrobank Rt. gazdasági vesztegetésért két év végrehajtandó szabadságvesztésre ítélt volt vezérigazgatójának, Kunos Péternek, Dávid Ibolya igazságügy-­miniszternek azonban kételyei merültek fel a kegyelmi kérelemben felsorolt méltányossági szempontokkal kapcsolatban, így az ellenjegyzést megtagadta. Megjegyzendő, hogy az igazságügy-­miniszter arra is hivatkozott, hogy „nem kívánja felülbírálni a Legfelsőbb Bíróság jogerős ítéletét”, ez azonban indokként nem értelmezhető, ugyanis – mint már Szent Istvánnál is láttuk – a megkegyelmezés soha nem ítéletet bírál felül, mindig a keresztényi könyörület és megbocsátás (jogszolgáltatáson kívüli) aktusa.

Battista Franco Veneziano és Giulio Romano: Publius Cornelius Scipio raboknak ad kegyelmet – a reneszánsz a győztes hadvezért kegyelméért és önmérsékletéért példaként mutatta föl (1530–1560; Metropolitan Museum of Art, New York) 

Alaptörvény-módosítás

A legutóbb kirobbant kegyelmezési botrány kapcsán a miniszterelnök bejelentette, hogy alaptörvény-módosítást kezdeményez, melynek értelmében a köztársasági elnök nem adhatna többé kegyelmet kiskorú sérelmére elkövetett bűncselekmény miatt elítélteknek. Ezzel kapcsolatban több olyan vélemény is napvilágot látott, mely szerint az államfői kegyelmezési jog – mint egy királyi prerogatíva maradványa – nem korlátozható. Ez az álláspont azonban nem helytálló, ugyanis a kegyelmezést még az abszolút monarchiákban sem tekintették korlátlan jognak. Ahogy Jean Bodin írja: a szuverén uralkodó sem adhat „felmentést Isten törvénye alól, amelynek ő maga is alávetettje”. Különösen nem korlátlan ez a jog egy alkotmányos jogállamban: mint láttuk, az alkotmányos felelősségre vonás esetén még egy olyan erős jogkörökkel felruházott államfő sem adhat kegyelmet, mint az USA elnöke. Miért ne lehetne olyan ügyekre nézve is korlátozni a kegyelmezési jogot, amelyekben az elkövetőnek való megbocsátás súlyosan sértené a társadalom igazságérzetét?

Összegzés és javaslatok

E sorok írója szerint a kegyelmezési jogkör jelenlegi szabályozása három szempontból is felülvizsgálatra szorul. Egyrészt megfontolandó, hogy a pertörlés (abolitio) jogát, azaz – ahogy ma nevezik – az eljárási kegyelmet meg kellene szüntetni, az államfői egyéni kegyelmezés körében mindenképpen, de talán még a közkegyelem vonatkozásában is. Sem az államfő, de még a törvényhozó hatalom sem avatkozhat ugyanis bele a harmadik hatalmi ág, az igazságszolgáltatás működésébe. Amint arra az említett tudósok (Beccaria, Bentham, Filangieri, Kant) helyesen mutattak rá, egy ilyen intervenció – a folyamatban lévő büntetőeljárás megszüntetésére irányuló „parancs” – aligha fér össze a hatalommegosztás eszméjével. Itt kell megjegyeznünk, hogy az állam büntetőjogi igényét az egyedi eljárásokban képviselő ügyésznek megvan a maga törvényben meghatározott rendelkezési joga a vádemelésről való döntés és a vád ejtése vonatkozásában is, ezen túlmenően beavatkozni a büntető igazságszolgáltatás rendes menetébe indokolatlan és felesleges.

Egyértelművé kellene továbbá tenni, hogy a köztársasági elnök kegyelmezési jogköre – hasonló okok miatt – soha nem irányulhat jogi felülvizsgálatra. Azaz vagy ragaszkodni kellene ahhoz, hogy az államfő a kegyelmi elhatározást ne indokolja meg, vagy ha – egyes kirívó esetek miatt – a közvélemény és a tömegtájékoztatás ezt igényli, és ezen társadalmi igény előtt az alkotmányjog meghajlik, abban az esetben világossá kell tenni, hogy a kegyelmezés indoka kizárólag méltányossági alapú lehet. Adhat kegyelmet a köztársasági elnök jogi okból is, például mert nem ért egyet egy adott büntetés létezésével – Göncz Árpád 1990. május 4-én, köztársasági elnökké választásának harmadnapján azért változtatta egy különös kegyetlenséggel, kiskorú sérelmére elkövetett szándékos emberölés halálra ítélt elkövetőjének büntetését életfogytig tartó fegyházbüntetésre, mert a halálbüntetés meglétével nem értett egyet, de számos hasonló példát ismerünk már a XVIII–XIX. század kegyelmi döntéseiből is –, de nem adhat kegyelmet azért, mert a bűnösség jogerős ítéletben történt megállapításával és a tényállás jogi minősítésével nem ért egyet. Ez ugyanis már a bírói hatalom gyakorlása lenne, amitől a végrehajtó hatalom el van zárva.

Végezetül megjegyzendő, hogy az államfői kegyelmezési jog korlátozását célszerű lenne kifejezetten erkölcsi alapra helyezni, azt tartva szem előtt, amit Jean Bodin írt: a szuverén uralkodó sem adhat „felmentést Isten törvénye alól, amelynek ő maga is alávetettje”. A modern természetjog (Gustav Radbruch) kategóriáit alkalmazva: a kegyelmi jog gyakorlása sem eredményezhet kirívó igazságtalanságot, nem sértheti súlyosan a közerkölcsöt és a társadalom igazságérzetét. Létezik ugyanis egy olyan, minden „földi jognál” feljebbvaló értékmérce – nevezzük ezt akár isteni törvénynek (lex Divina), ahogy Aquinói Szent Tamás is tette –, amely az állam szuverenitásából eredő valamennyi hatáskör minden gyakorlójára nézve irányadó és áthághatatlan. Ahogy a parlament sem hozhat olyan törvényt, amely semmibe veszi az emberi méltóságot és az emberi élethez való jogot (lásd a formai-jogtechnikai értelemben érvényesen megalkotott, de a Radbruch-formula szerint mégis érvénytelen 1935. évi nürnbergi faji törvényeket), a végrehajtó hatalom sem segédkezhet kirívóan erkölcstelen cselekedetek elkövetőinek a jogkövetkezmények alóli mentesülésében.

A regensburgi amensztia allegóriája – a harmincéves háború után III. Ferdinánd császár nem tud dönteni a hamis békét képviselő álarcos jezsuita (mögötte az általános amnesztia trójai falova) és az igaz békét képviselő, az egyetértés és igazságosság nőalakja között (metszet, 1641, Rijskmuseum, Amszterdam) 

Néhány híres kegyelmezési ügy a magyar történelemből

1457: Hunyadi Lászlót, aki párbajban, de legalábbis minden bizonnyal jogos védelmi helyzetben (egy vita hevében) megölte Cillei Ulrikot, a Garai László nádor vezette rögtönítélő bíróság 1457. március 14-én fővesztésre ítélte. Az ítélet végrehajtója, valószínűleg mert bízott abban, hogy ezáltal az elítélt kegyelemben részesül, harmadjára sem tudta (akarta) levágni Hunyadi fejét. Az elítélt azonban, bár kérte, nem kapta meg a királyi kegyelmet, így a bakó negyedszerre is lesújtott, és ekkor már nem hibázott, hiszen nem volt miért. (Megjegyzendő, hogy nincs hiteles adat arra, hogy létezett volna olyan szokásjogi szabály, mely szerint három sikertelen csapás után az elítélt életét meg kell kímélni.)

1471: Vitéz János esztergomi érsek-főkancellár, Janus Pannonius pécsi püspök és több más egyházi és világi előkelő összeesküvést szőtt a távol lévő (Csehországban tartózkodó) Hunyadi Mátyás uralmának megdöntésére. Mátyás azonban, hírt véve az eseményekről, váratlanul hazatért, és elfogatta a lázadókat. Ezután – bölcs királyként – megtárgyalta velük az elégedetlenségük okait, és mivel azok hajlandóak voltak visszatérni a király hűségére, megkegyelmezett nekik. Janus Pannonius volt az egyetlen, aki erről nem kapott hírt, mivel elbujdosott, és a bujdosás közben tüdőgyulladást kapott, amibe belehalt.

1711: A magyar trón várományosa, az 1712-ben a rendek által III. Károly néven megkoronázott Habsburg Károly főherceg a szatmári békében – a szabadságharcban részt vevők fegyverletétele ellenében – megígérte, hogy minden olyan felkelőnek kegyelmet ad (nemcsak Rákóczi követőit, hanem a fejedelmet magát is beleértve), akik hajlandóak „visszatérni a szent királyi korona iránti köteles hűségre”. Rákóczi és néhány más vezető ehelyett az emigrációt választotta, mindenki más azonban „általános bűnbocsánatban” részesült, amelyet az 1712–1715. évi (koronázó) rendi országgyűlés az 1715. évi XLIX. törvénycikkben rendelt el.

1795: A „magyar jakobinusok” összeesküvésének leleplezését követően elterjedt a hír, hogy a kiszabandó halálos ítéletek csak „ijesztésül” fognak szolgálni, valójában I. Ferenc – akinek az édesapja, II. Lipót még toszkán nagyhercegként a világon először törölte el a halálbüntetést – azokat börtönbüntetésre fogja átváltoztatni. Ez azonban részben álhírnek bizonyult (még az sem kizárt, hogy a halálos ítéletet hozó bírák lelkiismeretét akarta csak megnyugtatni vele az udvar). Az összeesküvés legfelső vezetőit, Martinovics Ignácot, Hajnóczy Józsefet, Laczkovics Jánost, Szentmarjay Ferencet és gróf Sigray Jakabot lefejezték, tizenhárom további halálraítélt ügyében viszont valóban felterjesztették a kegyelmi kérvényt az uralkodóhoz, aki – testvére, Sándor Lipót főherceg nádor javaslatára – tizenegy esetben határozatlan tartamú szabadságvesztésre változtatta át a főbenjáró ítéletet. Így menekült meg a pallos alól Kazinczy Ferenc.

1867: Az újonnan megkoronázott magyar király, Ferenc József – aki 1848. december 2-a óta de iure és de facto egyaránt Ausztria császára volt, Magyarországon viszont V. Ferdinánd lemondásának érvénytelensége és az ő Szent Koronával történő megkoronázásának elmaradása miatt alkotmánysértő módon uralkodott –, koronázása másnapján, 1867. június 9-én meghozott legfelső kegyelmi elhatározásával megszüntetett minden, az 1848–1849. évi forradalommal és szabadságharccal, valamint az azt követő ellenállással kapcsolatos, politikai bűncselekmény vagy sajtóvétség miatt folyamatban lévő büntetőpert, a már meghozott ítéleteket pedig törölte.

1921: Horthy Miklós kormányzó, akinek az 1920. évi XVII. törvénycikk adta vissza az amnesztia jogát, 1921. november 3-án kelt magas elhatározásával kegyelemben részesítette „a fennálló alkotmányos rend elleni támadásban” (őszirózsás forradalom és Tanácsköztársaság) nem vezetőként részt vett személyeket; azokat, akik az ország „nyugati határszélein az ország területi épségének önhatalmú megvédése céljából vagy e cél szolgálatában bűncselekményeket követtek el”; valamint azokat, akik a forradalmak idején „a magyar faj és nemzeti eszme ellen elkövetett cselekmények által felkeltett közelkeseredés és menthető felháborodás hatása alatt vagy abban a téves meggyőződésben, hogy cselekményükkel a magyar faj és nemzeti eszme érdekeit szolgálják, bűncselekményt követtek el”.

1922: A kormányzó 1922 januárjában eljárási kegyelemben részesítette gróf Bánffy Miklós külügyminisztert és gróf Sigray Antal nemzetgyűlési képviselőt, valamint Tomcsányi Vilmos Pál igazságügy-minisztert és Rakovszky István nemzetgyűlési képviselőt, akikkel szemben a Büntető Törvénykönyv által 1880 óta büntetni rendelt, de a közfelfogás szerint egy bizonyos társadalmi rétegben továbbra is a becsületbeli ügyek elfogadott „elintézési módjának” számító párviadal miatt volt folyamatban büntetőeljárás. Megjegyzendő, hogy hasonló párviadalok ügyében már a dualizmus korában is jellemző volt az államfői kegyelmi jogkör „méltányos” gyakorlása.

1929: Miután a brit parlamenti választásokon győztes Munkáspárt megüzente a magyar kormánynak, hogy nagyban elősegítené a két ország közötti jó kapcsolat fenntartását, ha a Magyarországi Szociáldemokrata Párt emigrációban élő korábbi vezetői ellen folyamatban lévő bűnvádi eljárásokat megszüntetnék, a kormányzó – Zsitvay Tibor igazságügy-miniszter előterjesztésére – a „Weltner Jakab ellen felségsértés és lázadás bűntette miatt, Buchinger Manó ellen a magyar állam és a magyar nemzet megbecsülése ellen irányuló hétrendbeli bűntett miatt, végül Garami Ernő ellen a magyar állam és a magyar nemzet megbecsülése ellen irányuló tizennyolc és további egy rendbeli bűntett miatt, valamint az állami és társadalmi rend felforgatására és megsemmisítésére irányuló vétség miatt folyamatba tett” bűnvádi eljárásokat pertörléssel megszüntette.

1963: A szovjet típusú diktatúra időszakának legfontosabb kegyelmi ügye az 1956-os forradalom után bebörtönzötteknek 1963-ban biztosított amnesztia volt. Az Alkotmány értelmében ez már nem az államfői kegyelmezési jogkörbe tartozó cselekedet volt, valójában érdekes módon mégis „az államfő adta”, ugyanis a Népköztársaság Elnöki Tanácsa által – az Országgyűlést helyettesítő jogkörében eljárva – kiadott törvényerejű rendeletbe foglalták. Természetesen magát a döntést nem e kollektív államfői testület tagjai hozták meg, hanem a kettős hatalom (pártállam) természetének megfelelően az MSZMP Központi Bizottsága. Az amnesztiát, melynek előzményeként a magyar és az amerikai kormány titkos megállapodást kötött arról, hogy a „magyar kérdést” leveszik az ENSZ közgyűlésének napirendjéről, 1963. március 21-én maga Kádár János jelentette be. A törvényerejű rendelet másnap jelent meg a Magyar Közlöny hasábjain.

1990: Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság 1990. május 2-án megválasztott első (már nem ideiglenes, hanem tényleges) köztársasági elnöke 1990. május 4-én úgy döntött, hogy a különösen kegyetlen módon elkövetett gyermekgyilkosságért a Legfelsőbb Bíróság által jogerősen halálra ítélt Varga Béla büntetését kegyelemből életfogytig terjedő szabadságvesztésre változtatja át. Bár kegyelmi elhatározása igen erős negatív visszhangot váltott ki a közvéleményben az elkövetett bűntett jellege miatt (egy kilencéves kislány hosszú és súlyos szenvedést okozó megöléséről volt szó), Göncz Árpád úgy nyilatkozott, hogy „amíg ő lesz a köztársasági elnök, addig nem lesz kivégzés Magyarországon”. Mint ismeretes, az Alkotmánybíróság 1990. október 31-én a halálbüntetést eltörölte.

1996: Göncz Árpád köztársasági elnök kegyelemből felfüggesztette a Binder Györgyire a Legfelsőbb Bíróság Pálinkás György vezette büntetőtanácsa által kiszabott szabadságvesztés végrehajtását. Az elítélt még 1993-ban a saját, gyógyíthatatlan és elviselhetetlen szenvedéssel járó súlyos beteg kislányát fojtotta bele a fürdőkádba, miután előzőleg hiába próbálta meg a fürdővízbe dobott hajszárítóval megölni. A cselekmény az aktív eutanázia szélsőséges módja volt – az eutanáziapárti vélemények szerint pedig épp arra volt példa, milyen személyes sorstragédiákhoz vezethet, ha nincs legális útja a „kegyes halálnak”. A köztársasági elnök valószínűleg utóbbi szempontot mérlegelte, amikor kegyelmet adott, miközben kétségtelen, hogy a hatályos jogszabályok szerint a Legfelsőbb Bíróság ítélete is helyes volt.

1998: Szintén Göncz Árpád adott kegyelmet 1998 márciusában az akkori Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnöke, Farkas Flórián ellen gazdasági bűncselekmények miatt indított büntetőeljárásban. Ennek a köztársasági elnöki kegyelemnek az a jogtörténeti érdekessége, hogy míg utólagos megbocsátásra, a már meghozott ítélet szerinti büntetés elengedésére vagy enyhítésére számos példát ismerünk, a szakirodalom szerint a rendszerváltozás után ez volt az első, sőt egészen 2022-ig az egyetlen eset, amikor a köztársasági elnök valakit – az ítéletet sem várva meg – eljárási kegyelemben, azaz a régi fogalmak szerint pertörlésben részesített.

1998: Göncz Árpád köztársasági elnöksége alatt került sor arra a különleges esetre is, amikor az igazságügy-miniszter az ellenjegyzés megtagadásával hiúsította meg az államfői kegyelem végrehajtását. 1998. április 30-án a Legfelsőbb Bíróság tizenegy rendbeli vesztegetés miatt jogerősen két év végrehajtandó szabadságvesztésre ítélte az Agrobank Rt. volt vezérigazgatóját, Kunos Pétert, aki kegyelemért folyamodott a köztársasági elnökhöz. Az államfő 1998. november 9-én az elítéltnek megkegyelmezett, azonban Dávid Ibolya igazságügy-miniszter – részben mert kételyei merültek fel a kegyelmi kérelemben leírt méltányossági szempontokkal (súlyos betegség) kapcsolatban, részben pedig mert „nem kívánta felülbírálni” a jogerős ítéletet – nem volt hajlandó az elnöki kegyelmi elhatározást ellenjegyzésével ellátni. Kunos Péter egy évet és négy hónapot töltött börtönben, és a mai napig állítja, hogy amiért elítélték (hitelközvetítői jutalékok), nem vesztegetés volt, hanem azóta is bevett üzleti gyakorlat.

2005: Mádl Ferenc köztársasági elnök 2005 januárjában végrehajtási kegyelemben részesítette Simek Kittyt, aki 2002. augusztus 30-án egy engedély nélkül tartott pisztollyal közvetlen közelről agyonlőtte alvó mostohaapját, aki őt is és édesanyját is éveken keresztül súlyosan bántalmazta. A lányt jogerősen két év és két hónap, fiatalkorúak börtönében végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték, amelyet az államfő – az emberölés indítékai mellett arra is figyelemmel, hogy időközben az elítéltnek gyermeke született – határozott tartamú próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztésre változtatott. Sajtóhírek szerint Simek Kitty kislányát, akinek születése a megkegyelmezés nyomós indoka volt, végül a mélyszegénységben élő édesapa nevelte fel egyedül, mivel az államfői kegyelemben részesített fiatal anya külföldre távozott.

2018: A Fővárosi Ítélőtábla 2018. január 9-én jogerősen két év fogházban végrehajtandó szabadságvesztésre és tíz év foglalkozástól eltiltásra ítélte Geréb Ágnes szülésznőt, mivel foglalkozás körében elkövetett, halált okozó gondatlan veszélyeztetésben találta bűnösnek két, a közreműködésével lefolytatott otthon szüléssel összefüggésben. Áder János köztársasági elnök 2018. június 28-án úgy döntött, hogy a szabadságvesztést kegyelemből elengedi, a szülész-nőgyógyászati orvosi, valamint szülésznői foglalkozás gyakorlásától való eltiltás mellékbüntetését azonban érintetlenül hagyta.

2022: Novák Katalin köztársasági elnök 2022. december 27-én eljárási kegyelemben részesítette a tizenhárom éve húzódó Hunnia-per hét vádlottját, akiket a bíróság első fokon felmentett, vagy csekélyebb súlyú cselekmények miatt ítélt el. Bár az államfő nem köteles kegyelmi döntését indokolni, a Sándor-palota közleménye szerint az államfő azért döntött a pertörlés mellett, mert „az eljárás további elhúzódása számukra aránytalan sérelmet jelentene a kiszabható büntetéshez képest”. 2023. április 27-én aztán a köztársasági elnök végrehajtási kegyelmet adott hat, ugyanezen büntetőeljárásban időközben jogerősen elítélt személynek, köztük az ügy I. rendű vádlottjának, Budaházy Györgynek is, akit terrorcselekmény miatt hat év fegyházban végrehajtandó szabadságvesztésre ítéltek, amelyből azonban csupán két évet kellett volna ténylegesen letöltenie, figyelemmel az előzetes letartóztatásban töltött időre. A köztársasági elnök ezt a két év, még hátralévő időtartamot függesztette fel öt év próbaidőre.

2023: Szintén 2023. április 27-én született meg Novák Katalin köztársasági elnöknek az a kegyelmi döntése, amely miatt 2024. február 10-én le kellett mondania államfői megbízatásáról. A kegyelem kedvezményezettje Kónya Endre, a bicskei Kossuth Zsuzsa Gyermekotthon korábbi igazgatóhelyettese volt, akit kényszerítés miatt ítéltek jogerősen három év és négy hónap szabadságvesztésre a gyermekotthon igazgatója, Vásárhelyi János által a felügyeletére bízott kiskorúak sérelmére elkövetett szexuális bűncselekmények miatt indult büntetőügyben. Az államfői kegyelmi döntés, amely tartalmilag azonos volt a Budaházy-ügyben adott kegyelemmel (öt év próbaidőre felfüggesztés) több szempontból is érdekes, azon túl is, hogy korábban soha nem látott politikai botrányt okozott az eljárás tárgyát képező bűncselekmények jellege miatt. Egyrészt egyetlen, ismertté vált nyilvános indoka Ferenc pápa magyarországi látogatása mint ünnepi alkalom volt. Másrészt – legalábbis sajtóértesülések szerint – a köztársasági elnök annak ellenére hagyta jóvá az elítélt kegyelmi kérelmét, hogy Varga Judit akkori igazságügy-miniszter (aki azóta az ellenjegyzés miatt szintén a politikai életből való visszavonulásra kényszerült) azt nem támogatta. Harmadrészt pedig a büntetőeljárási törvény sajátosságai miatt az eljárás még harmadfokon folyamatban volt, amikor a kegyelmi döntést meghozták.

 

A szerző jogász, az ELTE ÁJK oktatója

 

Nyitókép: Sz. Eszteró Anett grafikája