A szombathelyi társulat gondolt egy nagyot és Devecsery László rendezővel belevágtak az interaktív gyerekelőadásokba. Brecht óta másról sem álmodnak a művészszínházak, mint a közönség aktív bevonásáról. A szombathelyiek nemcsak egy előadást hoztak össze, hanem elkezdték kialakítani azt a közönséget, aki igényli a színházat, értékeli az offline kultúrát és képes részt is venni a színpadi folyamatokban. A derűs színházi játék nem több, mint egy derűs irodalomóra – és időben is csak addig tart.
Kedvcsinálónak álljon itt a címadó vers:
Devecsery László:
A kék pék
Itt a sarkon van egy pékség,
jó kenyere nagy dicsőség.
Miért verset írok róla:
változás van tegnap óta.
Mit gondoltok,
mit gondolt a ravasz pék?
Hogy neki a barna kenyér semmiség!
Előhívta feleségét.
– Ide figyelj asszonyság!
Most a tésztát,
az egészet, dagaszd át!
Tegyél bele ételfestő kék festéket,
másként várjuk ezután a sok vendéget!
Kék a cégér, a szakajtó,
az egérlyuk, s minden ajtó.
A szobában csupa kék szék,
odakinn meg ez van írva,
persze kékkel felmázolva:
IBOLYAKÉKSÉG PÉKSÉG
Megjött már az első vendég,
hogy kenyerét megcsodálja.
Kenyér haját fel nem vágta.
Kért volna ő barnát régit,
de az bizony nem volt nékik!
Jöttek vevők egyre-másra, ám hiába...
Kék könnyeket sírt a kék,
kövér kis pék feleség...
– Férjemuram, édes kék-pék,
senkinek sem kell e kékség!
Zsemle, perec, kifli, kenyér
kéken másnak semmit sem ér!
Süssük azt a barnát, régit,
hogyha egyszer az kell nékik!
Aki józan, okos ember,
bölcsen hallgat a jó szóra...
és láss csodát!, virradóra
tűz pattog a kemencében,
barna kenyér sül, mint régen...
S fenn a polcon gyerekek,
minden-minden nevetett!
Itt a sarkon van egy pékség,
jó kenyere nagy dicsőség.
Ismerem az öreg péket,
vasárnap az udvarára visz egy széket;
felnéz némán, fel az égre,
fel a csodás égi kékre;
sóhajtozik nagyokat...
Régi vágya megmaradt...
Nézd a felhők, olyanok:
zsemle, kifli alakok,
mert fenn a Nap büszke pásztor:
bárányfelhőt terel, számol;
közben bármit megtehet,
Ő süthet kék kenyeret...
