Sorozat

A szülővárosomban voltam újra, nem szóltam senkinek,
kétszázötven kilométer, inkább elválaszt, mint összeköt.
Valaki felhívott, hogy újra meg kell váltani nagyapám sírhelyét,
mert lejárt az ősök által kifizetett idő. Szar ügy, mikor ezek
a feladatok megtalálnak, olyan véglegesen felnőttesen azok.
Mindegy, csináljuk, sétáltam a bordó levelű díszfákkal
szegélyezett utcán és csak az körözött a gondolataimban,
hogy milyen kicsi minden, mint egy játékváros, játékbábokkal,
játékpostával, csak a múlt élt, a jelen illúzió volt.
Egyszer csak a művelődési ház mögül kikanyarodik
egy alak, szemébe húzott sapkában,
hát nem az apámnak ütköztem majdnem?
Mikor egymásra néztünk és megdöbbenve ismertük fel egymást,
nehezen szólaltam meg, fel sem ismertem a saját hangom,
szia apa.
Gyorsan elhadarta, hogy vásárolni volt,
mostanában nem mozdul ki, csak minden második piacos szombaton.
Kérdeztem, kinek viszi a nyolcvanas évekbeli kis vonatot,
azt mondta az öcsémnek. De akárhogy is számoltam, már neki is
ki kellett nőnie a játékkorszakból, de csak hajtogatta, hogy
viszi neki a kis vonatot, a tehervagonokat szereti a legjobban,
mert azokkal bármit el tud szállítani, még a másvilágra is,
van menetrend szerinti járat, de csak oda, ezért kell mindig
új vagonokat venni. Mondta, hogy én is küldhetek neki
ajándékot, ha éppen van nálam számára hasznos dolog.
Semmi nem volt. Csak álltunk összekapaszkodott szemmel,
én őt néztem, ő nem látott engem.
Azért küldtem neki egy húszezrest, az sem baj,
ha visszaküldi apunak, vonaton vagy galambpostával,
aztán szapora léptekkel eltűntem az első sarok mögött.
Kifizettem a következő huszonöt évre a sírhelyét,
összesen fél órát töltöttem gyerekkorom színhelyén,
padlógázzal jöttem vissza Pestre.
Most Netflix-sorozatot nézek,
a negyvennyolcadik résznél tartok,
egy családi drámát boncolgatnak,
de van, amire nincs megoldás,
csak egy Tesco gazdaságos
családi csomag paprikás chips.

 

 

Viszony

Van ez a lökdösődés mindennap, jön a nagy hátizsákjával,
nem veszi le, pedig ki van írva, hozzányomul az egész
hátamhoz, illetlenség, még jó, hogy már ősz van és
kabátot hordok, egész testével tülekedik kiszorítani
a levegőt a buszból, végül belesóhajt a fülembe,
ettől eszembe jut a gimis biológiaóra, mikor a tanárnő
részletesen ecsetelte, hogy hány milliárd organizmust
szívunk be egy széllökésből, főleg a metróhuzatból,
de ez most busz, itt csak milliárd per kettő, továbbra
is sóhajtozik a hátam mögött, keres valamit a zsebében,
induláskor nem kapaszkodik, aztán hirtelen megragadja
a karom, én meg lógok a fogantyún kettőnk testsúlyával,
zavartan köhécsel, újabb szélvihar, bocsánatot kér,
hátba vág a puttonyával, a harmadik megállónál
nagy csinnadrattával leszáll, mikor kikanyarodunk,
megáll, visszanéz, én újra kapok levegőt és felsóhajtok.
Felidézem, hogy textilzsebkendővel
törölte meg a homlokát
és fázni kezd a hátam.