Az embert nem ismertem. Sohasem beszélgettünk. Sem költészetről, sem politikáról, sem barbárságról. Nem emlékszem, hogy valaha is találkoztunk volna, bár lehet, hogy egyszer régen összefutottunk a sarki boltban, vagy az aszott tájban gyönyörködve elhaladtunk egymás mellett a Béga által higgadtan lúgozott töltésen, esetleg a nagy tolongásban összeérintettük könyökünket a messze földön híres muzslai búcsúban. Utólag könnyű eljátszani a gondolattal, vajon hogyan is játszódtak le a múltbeli események, kikopnak az emlékek, a feledés homályába vesznek az arcok, a történések, és az ember lehetőséget nyer arra, hogy a megőrzött emlékképekből szabadon alkossa meg egyéni múltját, amelyben ily módon egymástól független események összefüggő folyamattá állnak össze.

A 90-es években a Képes Ifjúság akkori főszerkesztőnője megkért, hogy diktáljam le neki a címemet, mire ösztönösen mondtam fel az ilyen esetekben szokásos szöveget: Sziveri János utca, 18-as házszám, Muzsla. A cím hallatán őszinte elismeréssel jegyezte meg, hogy milyen rendesek a muzslaiak, alig néhány éve hunyt el Sziveri, és máris utcát neveztek el róla. Gyorsan ki kellett ábrándítanom, hogy az utcát nem a költőről, hanem egy partizán néphős névrokonáról nevezték el. Jóval korábban az említett eseménynél, hiszen még egy felvétel is készült arról, ahogyan a költő magasba emelt kézzel áll a nevével fémjelzett utcatábla alatt. Az pedig már csak a sors furfangosságára vall, hogy a költő éppen abban a kis utcában született – négy házzal odébb az én szülői házamtól.

Az embert nem ismertem. Helyette a költészetét igyekeztem megismerni, amelynek alakulása elválaszthatatlan az 1983-as Új Symposion-botránytól. A folyóirat szerkesztőségének menesztéséhez vezető, politikailag motivált esemény erőteljes politikai színezettel ruházta föl a leváltott főszerkesztő és a meghurcolt költő (későbbi) munkásságát. A kirekesztettség közepette a neoavantgárd törekvések és „transzcendens elvonatkoztatások” terrénumáról a közélet felé fordult a költői vizsgálódás. Sziveri politikailag meghatározott költészete a Dia-dalok című harmadik verseskötetétől válik markánssá, ekkor találja meg társa-
dalombíráló verseihez a szükséges poétikai hangot és kritikai attitűdöt, feleselve a kor elfogadott politikai rendjével és az egyneműsítésre törekvő ideológiai térrel.

Barátai a szülőfalujában utca helyett egy civil szervezetet neveztek el róla, hogy életművének ápolása mellett nevével felvértezve terjesszék az önmegtartó kultúrába vetett hitet a léket kapott pannon fateknőben. Hosszú éveken át versekbe kapaszkodva jártuk e felnégyelt tájat, egyik szemünkkel befelé, a másikkal pedig kifelé figyelve hallgattuk rezdüléseit a barbár imáknak, olykor halkan felsikoltottunk, máskor hangosan felröhögtünk a dolgok állásán. Amikor ma visszagondolok erre az időszakra, és egymás mellé rakosgatom a megőrzött emlékképeket, úgy érzem, hogy mégiscsak sokat beszélgettünk. Költészetről, politikáról, barbárságról.