Már megint egy fotós Erdély-, pontosabban Székelyföld-album, mondhatnánk az Amor Siculorum  – Fodor István fotói című könyv láttán. Minek? – kérdezhetnénk, hiszen az elmúlt évtizedekben oly sok megjelent már Erdély egészéről, egyes tájegységeiről, természeti és épített örökségéről (nem beszélve arról, hogy kinek-kinek lehetnek saját maga által készített gyűjteményei is). Gondoljunk például a Váradi Péter Pál–Lőwey Lilla szerzőpáros honismereti, irodalmi fotós köteteire, Bagyinszki Zoltán tematikus albumaira vagy Dezső László 2018-as, négynyelvű Erdély – A Kárpátok Tündérkertje című albumára.

 

Én azonban mindezt mégsem mondom és mégsem kérdezem, annyira a hatása alatt vagyok hetek óta. Pedig nem először találkozom Fodor István képeivel: láttam évekkel ezelőtt kiállítását a Gyulai Várszínház kamaratermében és számos, az interneten keringő felvételét is, 2019-es naptára pedig, fotóival, étkezőnk egyik támfalát díszíti. Az Ádám Gyula által szakavatottan és mesterien megtervezett, tipografizált és szerkesztett, csodálatos albumban a hatásuk azonban minden korábbi élményemnél elementárisabb. (Ádám Gyula egyébként Fodornál régebb óta ismert fotográfusa a székelyföldi életnek, embernek, de tájnak is, s neki A megkerült Paradicsom címmel szintén megjelent egy fotóalbuma 2019-ben a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. kiadásában.) Ámulatba ejtőbb és felvillanyozóbb, azonnali utazásra serkentő, annak ellenére, hogy jó esetben jártam már az egyes képek által bemutatott helyszínen, tájban, templomban stb., netán magam is próbáltam lefotózni. Az erdélyi tájak, városok, falvak, épületek, állatok nem egyszerűen a maguk eredendő, természetes szépségükben mutatkoznak meg ezeken a képeken és ebben az együttesben, hanem felfokozottan, elvarázsoltan, mesésen és poétikusan. Nem csoda, hogy a szemlélőjüket is elvarázsolják, emelkedettebb lélekállapotba juttatják, és a saját személyes viszonyuk megfogalmazására késztetik. A kötet négy előszavában is jól érzékelhető ez. A szerzők nem csupán azért fogalmaznak olyan ihletetten a képek kapcsán, mert közülük hárman is költők. A nyelvtudományban is jeleskedő Sántha Attila, akinek a nemrég megjelent Bühnagy székely szótárát is részben Fodor képei illusztrálják, azt írja például: „A csíkszenttamási »lilaruhás völgyben« lila virágok folynak lefelé a domboldalon, mintegy patakok képzetét keltve.” A kolozsvári színházat is igazgató rendező, Tompa Gábor – akinek Fodor az első kiállítását köszönheti, és aki ennek az albumnak is a címadója – így fogalmaz: „Fodor István fényképsorozatán Székelyföld egyetlen test. A Hargita a tartó gerinc. Háromszék, Kézdi a délnek feszülő jól megvetett lábak. A Maros és az Olt forrásvidéke a véredények. A Csíki-medence a szív. A madarak színes sokasága, a szarvasok, őzek, medvék, mókusok, rókák, nyulak az évszakokkal kergetőzve biztosítják a test egészséges vérkeringését. A szivárvány és a feszület az égiekkel összekötő kapcsok.” Orbán János Dénes a kiadó, a Kárpát-medencei Nonprofit Kft. vezetője pedig, miközben méltatja Fodor bátorságát (csak a szépet mutatja, nem fél repülőre ülni, és onnan fotózni), szerencséjét (mindig a legjobb pillanatban van a legjobb helyen), külön kiemeli képeinek szakralitását. „Fodor István rengeteg templomot fényképez, és olyan templomok szépségére hívja fel a figyelmünket, melyek mellett addig csak úgy elmentünk, és föl sem tűnt, hogy szakralitásuk mennyire erős, puritán tisztaságuk mennyire sziporkázó. Templomkeresztek a napban, templomkeresztek a holdban, magányos keresztek a tájban – döbbenetesen erős szakralitással. De Fodor István még egy fát is úgy tud lefényképezni, hogy látni véljük a szentségét – nem csak a természetét.” S még az asztrofotós Munzlinger Attila, aki orvostárs (mivel gyergyószárhegyi családorvos, Fodor pedig nagy tekintélyű és közkedvelt csíkszeredai fül-orr-gégész főorvos) is így ír róla: „A sebész biztos kézmozdulataival kezeli kameráját, és segítségével kihámozza környezetünkből a szépet és egészségeset, mintha csak a szikéjével dolgozna. Tájainkból és életünkből csak a szép és tökéletes részletek maradnak meg képein. Láttatni és nevelni próbál, kinevelni mindenkit a betegségéből, látásmódbeli hibáiból.” A hátsó borítóra ajánlást író Böjte Csaba is hasonlóra hívja fel a figyelmet: Fodor sokakkal ellentétben, nem a gonosz szemén keresztül láttatja, hanem „Isten gyönyörködő szép szemével nézi a világot, objektívjén át éppen ezért felragyogtak szeretett szülőföldem – a csodálatos Székelyföld – gyönyörű tájai.”

Kétségtelen, hogy Fodor István képeinek jó része művészi erővel hat ránk, s – mint bármely műalkotás esetében – nehéz megfogalmazni, hogy a művészi látásmódon és a mesterségbeli tudáson túl milyen összetevői lehetnek ennek. Még akkor is, ha a fent idézett előszóírók nagyban segítenek felfejteni azokat. Biztos, hogy a szépség esztétikája, a szépség következetes képi megalkotása nagy szerepet játszik a hatáskeltésben. Az, hogy Fodor tudatosan elmegy ennek a legvégső határáig, fölvállalja, hogy olykor már-már kiszámítottnak, mesterkéltnek látszik a pontosság, az arányosság, a harmónia, s már-már túlcsordul a szépség. Mert ilyen is a valóság, a természet, az élet, s ő így akarja látni és láttatni Székelyföldet. (Szemben például a Váradi Péter Pál–Lőwey Lilla szerzőpáros legújabb, Száz év Trianon árnyékában című kötetével, amely inkább a Trianon okozta veszteségek, a máig tartó szenvedések és nyomorúságok bemutatására összpontosít.) Talán, mert szerelmes belé. Tompa Gábor is „a szerelmes szem kiváltságos megihletettségét” emlegeti fotói kapcsán, és Orbán János Dénes is azt írja: „Bennük van a szenvedélyes szerelem is, amivel a művész imádja ezt a különös tartományt.” Kétségtelen, hogy a gyönyörkeltő hatás kiváltásához ezúttal is szükségesek a befogadó előismeretei, látásmódja, érték- és ízlésvilága. Tompa még megjegyzi: „Ezeket a fotókat nézve az ott születettek érzelmileg azonosulnak a tájjal, amelynek az árnyalatait ott lakva ritkán fedezik fel.” Szerintem biztos azonban, hogy nem csak az Erdélyben, Székelyföldön születettek tudnak azonosulni a képeken látott világgal. S talán még az sem feltétele ennek, hogy maguk megfordultak-e már a székelyudvarhelyi Jézus szíve-kápolnában, áztatták-e már a lábukat a Szent Anna-tóban, látták-e a naplementét Gyergyóalfaluban, taposták-e a havat a Madarasi Hargitán, és szeretkeztek-e a gyimesi virágos réten stb. Egyrészt éppen a szépség esztétikája az, ami a mi (nem székelyföldiek) szerelmünket is lehetővé teszi, másrészt a történelmi és jelenkori sorsközösség vállalása – ha szabad ilyet nekem kijelentenem. Ha másként is, mint az ottaniak, de mi is érezzük Trianon fájdalmát mindmáig, ezért engedtessék meg hát, hogy szerethessük is Erdélyt. Már évekkel ezelőtt, amikor a Hídverő-díj átvétele (2012) után egy interjúban azt kérdezték tőlem, hogy mi köt engem Erdélyhez, az erdélyi irodalomhoz, ezt találtam válaszolni: „A szerelem. Ismételten rácsodálkozom az erdélyi tájak szépségeire, legutóbb az jutott eszembe, hogy ha Erdély nő lenne, akkor azt mondhatnám, hogy szerelmes vagyok bele, immár évtizedek óta és múlhatatlanul.” Fodor István fotóalbuma engem erre a szerelemre emlékeztet, és ebben erősít meg újra.