Megzavaró a cím. Olyan, mintha hivatalos lenne. Pedig semmi köze a hivatalossághoz. Csak annyit akar, hogy leheletnyit változtasson a sztereotip Sziveri-képen, amely leginkább abban merül ki, hogy vagabund – irodalmiasabban: vágáns – költő volt. Miben áll ez? Könnyelmű, vidáman élethabzsoló festetlen clown, örök csavargó ösztönember, újkori barbár, hetyke kiskakas, pózoló félbolond – sorolhatnánk. És való, Sziveri János vagabund volt és vágáns költő, könnyelmű, vidám, élethabzsoló, festetlen clown, világcsavargója, ösztönember, barbár újkori, kiskakas és kakaskodó, félbolond és pózoló – sorolhatnánk. De nem csak az. Vagy legyünk kicsit pontosabbak! Nem csak annyi.
Ritka tudatosság és fegyelem jellemezte ezt az embert, a messziről érkezettek kötelező belső fegyelme. Csak így tudott kifelé megveszekedett homo ludensnek látszani. A hadersdorfi Magyar Műhely-találkozó egyik délutánján, amikor Tolvaly Ferenc körbehurcolt bennünket a nekünk akkor még csak filmekből ismerhetett álomkocsiján Bécsen, Fenyvesi Ottóval a várost bámultuk. Sziverit nem érdekelte a város. A gombnyomásra lehúzható ablak érdekelte. Felhúzta, leengedte, felhúzta, leengedte, egy egész délutánon keresztül csinálta, megállás nélkül. Nyilván két dolog foglalkoztatta, legkevésbé a felfelé és lefelé mozgó üveg. A szerkezetet akarta megérteni, a működést, ahogy mindennek meg akarta ismerni a működését. Ezenfelül már akkor tisztán látta, hogy semmi köze a Magyar Műhely elsősorban lettrista törekvéseihez, bár ott volt, már nem volt ott, bár sokra tartotta, nem vállalta az iskolát.
Később, amikor már nemcsak ismerkedési találkozásunk, de hosszabbra nyúló találkozásaink is voltak Pesterzsébeten vagy Újvidéken, belelátni engedett ebbe a különös, kifelé vidám, befelé folytonosan töprengő és döntési kényszerektől szorongó világba. Ami az övé volt. Mert én is hasonlóképpen működöm, lehet magyarázata annak, hogyan kerülhettünk olyan közeli barátságba egymással. Rengeteg, a Farkasréti temetőben vele örökre eltemetett titkot, eseményt osztottunk meg egymással. Végső soron a barátság erről szól. A megnyílásról a másik felé, a kétszemélyes, külön életkalandról, a megengedett esendőség titkairól.
Hozzá közelálló ember, aki ma másként a barátom, mesélte, hogy Sziveri, amikor komolyan vette az írást, főleg, amikor megkínálták az Új Symposion főszerkesztésével, nekilátott, hogy kitanulja az idegen szavak szótárát. (Meg-tanulni az ilyesmit nem lehet.) Belefér. Mondhatni, rá vall. Ahogy meg kellett tanulnia a festészetet (és festeni), hogy esszéket fogalmazzon meg képekről és kiállításokról, a világirodalmat (és a magyart), hogy ne csak szerkeszteni tudjon (amit szintén meg kellett tanulnia), de az irodalomról bármilyen szinten megszólalókkal vagy őt hallgatókkal beszélni tudjon, sőt, eszmecseréket folytasson.
És mert, tehetsége okán, írni akart, meg kellett tanulnia írni. Megtanult.
És mert érdeklődése a színház felé is fordult, megtanult színházul beszélni.
És mert tudta, hogy meg fog halni, megtanult mindent rákul.
És elmagyarázta nekem, még nem csontvázzá fogyva, csíkos pizsamájában fetrengve valahol, akkori zuglói menedékhelyükön, hogy nem a gyomorrák fogja elvinni. A tüdőm, komám, mosolygott a tudás birtokosaként, az visz el. Meg fogok fulladni. Megtörtént.
Illyés halála után nem sokkal, egy járda peremén üldögéltünk a pesterzsébeti hajnalban, közöttünk egy üveg bor vándorolt. Arról beszélgettünk, ki lesz Illyés utódja. Mert utódja kell legyen! – Nagy László már nem lehetett. Csoóri nem alkalmas az ilyesmire, bár vezénylő típus. Konrád nem, az másik oldal! Lassan kifogytunk a lehetséges utódokból. Ittuk a bort, és néztük egymást. Te, komám, mutatott rám. Vagy te, komám, kérdeztem vissza. Ketten nem lehetünk! Mert nyilván teljes volt az egyetértésünk abban, hogy az új irodalmi vezér csakis kettőnk közül kerülhet ki. Aludjunk rá egyet, javasoltam. Megittuk a bort, és aludtunk rá egyet. Soha többé nem került ez a beszélgetés közöttünk szóba. Őt a halál szólította el, engem az egyetemes idegenségérzés az irodalmi közélet felé, a bármifajta vezérség-póz fölvételétől.
Sokan kérdezik vagy találgatják, ha élne, hova állna most Sziveri. Sehova, gondolom én. Ahhoz túl büszke volt, hogy bármelyik oldal törvényeit maga fölé engedje, elvárásait kiszolgálja. Vezérnek meg – bár mindketten tudtuk, hogy vezérek mindig kellenek – sokféle okból, elsősorban szabadságszeretete miatt, egyáltalán nem lett volna alkalmas.
/Fotók: Grencsó István engedélyével/
