Francia filmszínész kinézettel, hátizsákkal, nyakában Fradi-sállal, kezében papírdobozzal, szájában néhány lötyögő, harapásra már alkalmatlan, szuvas foggal, sántítva, mint akit purdékorától rugdos az Élet nevű ketrecharcos, igyekszik a villamosmegálló végéhez, oda, ahol mindenki megfordul, aki ma itt meccsre érkezik. Sokat látott ember. Talán sokat is próbált. Hétpróbásnak azért nem neveznénk. Egy azonban biztos, sokat viselt. Viseltes lénye mellől sűrűn hullnak, akiket szeret. Unokáját neveli, mert fia sitten, menye drogban, szavajárása, másik fia és felesége a koporsóban. Az is mennyi pénz volt, nehogy elhamvasszák, mert az szégyen, a magafajtát nem égethetik, még nyelvére venné a negyed, a család…
– Háromezer a sál, kétezeröt a sapka, hat ropi a mez.
– Öreg, adjon már egy sálat – mutat egy vidám drukker a papírdobozon kígyózó nyakbavalók felé.
Hallé-hallé-hallé-hallé-hó …opó Fradííí! – zuhannak ki a sárga elektrosárkány száján a B-közép hősei. Horda-dalok harsannak. Mögöttük a kevésbé vérmesek izmos csapatai sorolnak, de ők is be-bekapcsolódnak az ellenfélgyalázásba. Végül a szelídek, ők beszélgetve közelítik a stadiont. Üres üvegek törnek a nézőkígyó elején. Mocskos […] sallalalla, mocskos […] sallalallala…
– Nézd a cigányt, ide mer jönni Fradi-sállal a nyakában!
– Gecigány! Meg kell verni!
– Mit merészelsz, rézbőrű, ez a szín itt halálos ítélet. Fuss redves, ha kedves az életed!
– Kedveskedsz vele? Úgyse érti!
– Hajrá … héjohéjohé!
– Verjük meg a cigányt, azt a zöld fost meg égessük el!
– Lógassuk fel a fradisálnál fogva!
– Álljon ide, Béla! Álljon már ide! Megvédjük, mert még tényleg agyonverik.
– Azért lehetne annyi esze, hogy nem provokálja ezeket, és nem vesz fel Fradi-sálat egy Balpart meccsre. Ha nem vagyunk itt, mi lenne magával? Hívhatnánk a helyszínelőket!
– Rajzolna körbe a Doszpot, te, szar cigány, te, zöld majom!
– Egyenesedne ki az EKG-d!
– Köszönöm, törzsőrmester úr!
– Százados…
– Jó, jó, tudja, hogy analfabéta cigány vagyok. Köszönöm. Egy mezzel meghálálhatom?
– Mi van, buzi cigány, elbújsz a fakabátok szoknyája mögé?!
– Gyere ki onnan, te, ganyé!
– Táguljanak! Hagyják békén ezt az embert! Intézkedünk, ha nem mennek tovább!
– Béla, nem kell nekem a meze! Mára menjen haza, mert ebből már nem jöhet ki jól! Örüljön, hogy megúszta, és a cuccait se koboztuk el!
– Köszönöm, legalább ezt a baseballsapkát…
– Nem, Béla, ez vesztegetés, és különben is rosszul vagyok ezektől a színektől.
Béla bá begyűrte a Fradi-sálat a hátizsákja aljába. Rendőri felügyelettel összeszedegette a szétrugdosott portékát, a balparti ereklyéket, és rendőri kísérettel felszállt a jó irányba igyekvő villamosra. Ahogy ott kapaszkodott, és bámult kifelé az utcalámpák fényével maszatolt káoszra, egy tenyér csattant az üvegen, pont az arca előtt. A távoli villamosajtón beszökve értelmet nyert az eltorzult arcból kiszármazó hangsor:
– Legközelebb megdöglesz, cigány! Megdöglesz!
Még ököllel is odasújtott fejmagasságban a fenevad. Ha nem lett volna az edzett üveg, maradék fogai is semmibe hullnak. A távoli sorok feloldódnak a kivilágított futball-űrhajó bejáratain. A fociuniverzum kilencven percre mindenkit befogad. Csak Béla bá, a számkivetett, menekül a súlytalanság elől. Villamoson. Sínpárok között. Addig, míg a párhuzamosok nem találkoznak saját végtelenjében…
– A Prikezsia út következik…
Onnan két megálló a tér egy másik, földi viszonylaton, ahonnan akár gyalogosan is hazaérhet. A biztonságos gettóba. Háromezerért árult. Pedig azt hitte, vagy százezer is összejöhet ezen a pénteken. Sebaj, meglesz a gyerek reggelije, meg a hentesnek is kiperkálja a tartozását. Hm, mindig azt mondta apám, Béla, ne menj túl a kerületen, főleg ne egyedül, mert az ismeretlen világ, ott nem értik, mit akarsz, nem értik, mit mondasz, csak azt látják, cigány vagy, aki bárhova is néz, csak a szajrét lesi… Hogy lehettem ekkora barom?! Nem megyek többé Balpart meccsre! Ezek ras’zisták, majd’ megöltek. Igazából most kezd rádöbbenni, mibe is keveredett. Remegni kezd a lába. Éles kontúrú ádámcsutkája le-föl vágtat megereszkedett nyakbőre alatt. Holnap játszik a Fradi, jut eszébe a mentsvár gondolat. Belekapaszkodik a zaklatott elme. Az legalább félmillió. Kölcsönkérek a Rúbiótól egy százast, abból bevásárolok. A Fradi-pályánál már ismernek a zsaruk. Elnéznek mellettem, hagynak árulni. Ott aztán nem baj, ha zöld sál van a nyakamban. Jó lenne kétfelé szakadni, hogy a vendégdrukkerek is perkáljanak nekem…
– Szoszi, Béla bá! Mé van úgy letörve?
– A halál torkából jöttem, fiam, de hagyjuk!
– Béla bá, kér sört? – szisszenti ki a dobozost a fiatal roma arc.
– Tudod, hogy nem iszom.
– Ja, ja… Képzelje, voltam a téren, a szocmukik megint panaszkodnak a Karmelóra. Verekedett és csúnyán beszélt.
– Mit keresett a Téren? Az unokatestvérére bíztam; lóvét is adtam, hogy menjenek a Palára.
– Hát, a Sanyi bekarmolt a pénzből. A zsaruk zavarták ki a Térről. A Karmeló meg nekiment mindenkinek.
– Most ne legyek letörve? Megöl engem ez a gyerek, pedig mindent megcsinálok, amit kérnek, meg amire van pénz.
– Miért vállalta be, Béla bá?
– Hogy ne kerüljön intézetbe! Ne legyen börtöntöltelék, mint az apja!
– Az apját is maga nevelte… – itt nagyot kortyol Karcsi, hátha vissza tudná nyelni a szemtelenül előböffent gondolatot.
– Mit kóstolgatsz te engem? Én neveltem, én, de belevitték a rosszba a spanok… Mit tudhatsz te a mi életünkről? Pusztulj innen, ha jót akarsz!
– Jól van, na, nem akartam megbán…
– Húzzál a bánatba, Karcsika!

⁎

A vírusokkal teli, élettelen, maszkba bújt tavaszra döglesztő nyár érkezett. De most minden majdnem olyan volt, mint régen. Tavasszal még ezt duruzsolta a tévé, a rádió, a szomszéd, a szakértő: ilyen mutáns, olyan mutáns, ki tudja, mi lesz. Egyik tudós ezt mondta ki fellebbezhetetlenül, a másik tudós az ellenkezőjét szajkózta ellentmondást nem tűrve. Akik igazán tudtak valamit, mind bizonytalanok voltak. Se rendezvények, se meccsek, se tüntetések, se utcai politika. A megszokott élet valami rossz mutánsa ült tort. Béla bá terepeinek, munkahelyeinek lőttek. Csak a négy fal, csak az otthon doha a kerület szegénynegyedében. Túl a kutya- és emberhugyos utcasarkokon. Túl a hajléktalan zombik ingyenebédért dülöngélésén… Nyakig a penészvirágos álmokban. A vízfoltos falak nehéz lélegzeteket szültek. Hirtelen köhögni kezdő öregemberek a szomszédban.
– Béla, te szikár vagy, még ezt a kovit is kibírod, tudod, ezt a pornókirályt! – röhögött haverja, miközben együtt sajnálkoztak a mindent eluraló semmin. Kitárgyalták a kovidban megmurdelt távoli rokonokat is… Laci kétdekást szűrögetett. Béla bá csak kólázott. Már régen nem ivott. Rábízták, hatóságilag, a Karmelót. Persze ő is akarta. Élete értelme volt a kissrác. Figyelni kellett. Meg termelni is kellett volna. De nincs hol, nincs kinek eladni. Az ő fekete bizniszének is annyi…

Közben július lett. Kinyílt a világ újfent. Mégis arról álmodott gyakorta, rendőrök kergetik a Puskás körül. Mindenütt szirénáznak. Kék-vörös fények, pont, mint az angyalföldi pálya díszkivilágításban. Tekesek rohannak utána, körbe-körbe a stadion varázsköre mentén. Egy óriási hátizsákban volt mindene. Nemzetiszín sálak, mezek, sapkák, csuklóvédők, fejpántok, meg a palack víz, amivel az alkudozás szájszárazságát öblítette. Nem is futott, csak nyújtott, sánta lépteivel menekült. (Gyerekkori baleset nyoma. Nem mondott róla többet.) Egy francia filmszínész se tudta volna jobban eljátszani ezt a futást, ezt a kétségbeejtő kelet-európai rókatáncot. Futtában könnyíteni akart terhein. Üggyel-bajjal feltépte a cipzárat. Beletúrt a hátizsákba, s marokszám szórta ki belőle a nemzetiszín sálakat, mezeket, sapkákat, csuklóvédőket, fejpántokat. Röpült a palack is. Nehogy bármi nyoma maradjon az ő kis bizniszének (ujjlenyomat, sálrojt a körme alatt), nehogy lecsapjon még az adórendőrség is. Repült a hátizsák dettó… Végül letörte egyik kezét, és hátra dobta azt is. Az őt üldöző kutyák döbbenten szimatolták. Keresték a többit. Az embert. Izzadva ébredt. Unokája törölgette gyöngyöző homlokát:
– Mi van, papa, rosszat álmodtál?
A párna alól előhúzott egy ezresgalacsint, és Karmeló kezébe nyomta:
– Menj, vegyél magadnak reggelit! Délutánra több is lesz. Holnap meg elmegyünk a mekibe, degeszre eheted magad…

Az egyik júliusi napon lázra ébredt. Megijedt. Szívdöccenések. Köhécselés. Pedig nem dohányzik. Ez az én formám. Legyűrtük a bajt, mégis most kapom el… A francba is! Mentők kék fényei. Egyszer használatos mozdulatok a bajban. Tetőtől talpig tudományos-fantasztikus kinézetek matattak körülötte. Tördelte a kezét. Nyugtalanítóan surrogó, eldobható védőruhák. Magabiztos mozdulatsorok. Sütött a modern pestisdoktorokból a begyakorlottság. És a rettegés. Alig érthető félszavak. Mélyen ülő, gyorsan pislogó félelem zihált benne, mint ürge a lukban, ahonnan ki-kitörne, körbekémlelne a nagy reménytelenségmezőn, ahol már virág sem nyílik, se kalász nem érik, amiből ehetne… Ezzel az ürgével azonban nem találkozik semmiféle tudomány… Végül a minta nem mutatott fertőzést. Levél is jött, fel is hívták. Elsírta magát. Biztosan a Balpart meccs miatt voltam lázas – gondolta, miközben hosszan ölelte Karmelót… Azt hittem ott, meghalok…

⁎

– Hé, jó, hogy látlak, Balen!
– Mi járatban, Béla bá?
– Megnéznéd nekem, mikor lesznek a BL-selejtezők? Tudod, a Fradi! Az nagy buli. A hazai meccsek! Mennék árulni végre…
– Nézem, nézem… Béla bá, a Karmelóval sok a gond. Úgy beszél, hogy a kocsisok is belesápadnának, ha érti…
– Értem, értem. De mit csináljak?! Ha lekeverek neki egyet, csak röhög…
– Ha meg kifogy az ocsmányságból, akkor verekszik. Pénteken egy afrofiúcskát vágott orron, kis híja, hogy nem tört el a cserpákja. Ezt már jeleznünk kell a gyermekvédelemnek. Szerencsére a szülők nem tettek feljelentést…
– Jaj, Balen! Kérlek, ne jelezd! Ő az életem értelme. Mindenki kihal mellőlem. Érte élek. Majd jobban figyelek…
– De Béla bá, az kevés, ha így vagy úgy előteremti a betevőt. Az kevés, ha van fedél a gyerek feje fölött. Az kevés, ha iskolába jár… Nevelni is kellene. Nem pofonnal, jó szóval… Itt a lista, Béla bá! Három meccs. Mindegyik este kilenckor kezdődik… Előbb-utóbb jeleznünk kell, mielőtt rendőrségi ügy lesz…
– Köszönöm, Balen! Lesz valami tüntetés is huszadikán… Valami demokratikus. Vagy micsoda… Megnéznéd, mikor lesz, és honnan indul? Tudod, ott jól megy a zászló. Ezerér’ tudom adni. Kétszázér’ veszem. Tudok szerezni eus papírzászlót is, meg kitűzőt, csillagosat. Lássa, mindent megteszek. Meg lesz vonulás is. Tudod, az a neres, vagy mi… Még maradt tavalyról ötvenhatos, lukas zászló.
– De most augusztus húsz lesz.
– Megveszik azt így is, úgy is… Meg egy nagy zsákban állnak otthon a Magyarország feliratos baseballsapkáim, azokat is el tudnám ott passzolni. Máshoz se értek. Akkora segítség vagy nekem. Ne tégy jelzést, majd jobban figyelek Karmelóra. Szólok az unokaöcséimnek, hátha némi pénzért vigyázná…
– Hát, ha olyanok, mint a Sanyi, kár a fáradságért…
– Van köztük becsületes, dolgos! Csak ne jelezzetek, mert a Dunába ugrom, ha Karmelót is elvesztem. Miatta kelek, az ő gondjával fekszem. Minden percem az a gyerek. De nem szakadhatok szét. Érted, te, tudom…
– Jó, szedje össze magát, Béla bá! De a pénz kevés. Törődés kell annak a gyereknek.
– Sokszor megruházom, de beszélgetni is szoktunk. Megkérdezem, mi volt az iskolában. Mi volt az ebéd? Megyek fogadóórára, viszem szihológushoz…
– Ne verje! Hányszor mondjuk magának?! Ne is kiabáljon vele! Semmit sem ér! Az a börtön melegágya. Beszélgessen vele! Meséljen a gyerekkoráról, meséljen arról, amit fontosnak érez az életéből, és ő is megérti. Nyugodtan elmesélheti neki, milyen nehéz egy napja a drukkerek között forgolódva. De mi is segítünk, ha kéri. Meséljen arról, milyenek a cigányok, és miért is jó cigánynak lenni…
– Nem jó cigánynak lenni, Balen, ne beszélj hülyeséget!

⁎

Nem volt okos ember, de ahogy lesajnálóan beszéltek róla: megvolt a magához való esze. Okos? Számonkérhető tőle az okosság, mikor mi is mondtunk akkora tankönyvízű marhaságokat? Mindenesetre egy x-re futotta tőle aláírás gyanánt, és egész következetesen szervezte az életét. Egyszer beszállt hozzánk streethockey-zni a Téren, ő volt a kapus. Groteszk mozdulatait ma is fel tudom idézni. Lendületes karmozgásait képtelen volt kordában tartani, de csámpa lábaival többször kifogta a sebesen közeledő, lyuggatott, műanyag labdát. Mintha dróton rángatták volna, főleg, ha ki-kilépett a kapuból, és botjával a labdáért piszkált. A gyerekek röhögték. Unokája is röhögte: – Béna vagy, papa! A fia is vigyorgott, akkor még szabadlábon vigyoroghatott, mi is somolyogva kapacitáltuk, játsszon többször, hiszen egy aszfalthoki-fenomén szunnyad benne. Nyertünk vele a számos potyagól ellenére is. Már csak egy vagány sapka, meg egy jól megrágott szivar hiányzott, hogy elérje a neki megelőlegzett francia filmszínész kinézetet. Aztán megláttam egy meccsen. Onnan is kilógott. Az a fizimiska, az a semmivel össze nem téveszthető bélabácsiság ezer ember közül is kiemelte. Ha ez a Béla tankönyvközelbe juthatott volna, ki tudja, mit el nem ér!

⁎

Erősen sántítva közeledett a Kossuth tér felé. Új, nagyobb hátizsák húzta a vállát, tette még bohókásabbá a Béla-jelenséget. Fején Magyarország feliratos baseballsapka. Nyakán Hajrá Magyarok! sál, vállára vetve, rövid nyélre fabrikált, műselyemre nyomtatott, lukas közepű, magyar trikolor. Ebből maradt, el kellett adni, mert a nagybani nepper nem vette vissza már árán sem.
– Nézd a bugrist! Ennek aztán mindegy, mit ünneplünk!
– Ismerem, ne bántsd! Egyedül neveli az unokáját… Minden tüntetésen ott van.
– De eus zászlót nem tukmál ránk, ugye?
– Képben van általában. Biztosan a nyakán maradt tavaly. A vonuláshoz jó lesz, hiszen, akik ellen vonulunk, pont olyanok, mint akik ellen kivágták ötvenhatban… Megveszem tőle! Hé, öreg! Van még lukas zászlaja?
– Van még kettő a zsákban.
– Adja ide mind, és kérek Szent Istvános kitűzőt is tízet. Viszünk a srácoknak is…

⁎

Béla megkente a kenyérkaréjokat. Kávét töltött magának. Felszeletelte a sonkát, a paradicsomot. Utóbbit meg is sózta. Közben kortyolt. Szuvas fogait kávéval öblögette. Az édes-keserű íz bevonta nyálkahártyáját, gyorsabb úton oldódott agyába a koffein. A vírusínségben kedvenc italáról is le kellett mondjon. Csendben tevékenykedett, nehogy felébressze Karmelót... Ma elmegyünk a strandra. A Palára. Az egy jó cigánystrand, ott vagyunk annyian, hogy meglegyünk a fehérekkel. Régen voltunk már. Most végre van pénz. Ő is nyugodtabb. Nem csördít a gyereke füle közé, nem ad tockost, nem rivall rá, ha meghülyül. De a gyerek is érzi, ha van della, tisztességes reggeli, nyugalom. Nem hülyül meg annyira. Nem kötekszik, nem verekszik annyit, két-három rászólás, és magához tér. Meglepetés is lesz. Már régen megígérte, még a vírusos világ előtt. Vett egy Adidas labdát, egy igazi bőrbogyót, mert Karmelónak mindene a foci. Sokszor épp a labdáért verekszik össze a Téren. Nagyon jól cselez. Szinte rátekeredik a lasztira, és nem adja le, de el sem lehet venni tőle. A strandon majd passzolgatnak. Ő a kacska lábával. Vicces lesz. (Szívesen lett volna focista, de még a haverok se vették be a bulimeccsbe, ha ott ácsorgott a dühöngő szélén.) Biztos boldog lesz, még nem volt saját labdája. El kellene vinni egy egyesületbe. Mondjuk a Fradiba. De nincs ereje ennyi mindenhez. Cseng a mobil. Magabiztosan válaszol az agresszív hangra:
– Holnap kifizetem a teljes tartozást. Igen, megvan a pénz, a kamat is.
Újabb korty a kávéból. Bentről mocorgás. Na, felébredt a csörgésre. Fenébe is! Gyorsan belesüllyesztette hátizsákja mélyébe a labdát, lenyomta két strandtörölközővel. Jó lenne egy asszonnyal megosztani a terheket. Én árulnék, ő vinné iskolába, edzésre, szihológushoz. Jól felosztanánk a munkát. Csöngetnek. Francba! Nem hagyják aludni a gyereket! Bentről már kél is hang:
– Papa, mi lesz a reggeli? Süt a nap. Megyünk a Palára?
– Igen, nálam van a hátralék.
– Szerencséje, ha ez igaz, mert épp elfogyott a türelmem.
– Miért ne lenne igaz? Százhúszezer, ugye?
– Annyi!
– Adok száznyolcvanat, legyen kifizetve a szeptember is, ki tudja, mi lesz…
– Ezt már szeretem. Első a fizetés… A pontosság a legfőbb erény. Viszontlátásra.
– …látásra…
A konyhában felkapcsol az ébresztős rádió: A kappavariáns aggasztóan terjed Európában. Több ország újra bezárja határait… A virológusok szerint…
– Papa, nagyon finom a szendvics! Régen volt már sonka…
Béla bá orrtövét morzsolgatja, míg visszariglizi az ajtót…