Margó
Járványtól járványig tartott a huszadik század,
karantén-magányunk a történeten átcsap.
Ahogy lett, ahhoz most másként van közünk,
s nem kell, hogy kimondja bárki közülünk.
(Negyedóra alatt írtak felül ezer évet,
századokig hat a tintába rejtett méreg.)
Százhárom éve, hogy bevégeztetett.
Mosolyunk a bárd a hóhérok felett.
Búcsú az idegenvezetőtől
Bertók László emlékére
Na, de kérem, milyen dolog ez így,
hogy egyszer csak úgy dönt, ennyi volt,
vége, pont, és tovább nem dobog a szív,
nem forgatják szellemmé az anyagot
szervei, nem szűri át a háttérsugárzást
a tudat mélye titkosan versekbe többé,
inkább részévé simul? zuhan? alakul?
egy közös szellemnek? akaratnak?
vagy egyszerűen csak szétesik? robban?
atommá? kvarkká? vagy még kisebb résszé?,
hogy körülbelül százmilliárd év múlva
elpárologjon az utolsó fekete lyukkal együtt,
s miután a látható anyag megsemmisült,
összerántsa a kavargó energiát valami,
s kezdődjön a világegyetem elölről egy új
ősrobbanással, hasonló vagy éppen egészen
más természeti törvények szerint?
S ha sosincs vége, mi az, ami nincs?
S ami van, az volt és újra lesz megint?
Csak fejletlenek hozzá érzékszerveink,
felfogni: a semmiben az öröklét kering?
Miközben ezeken gondolkodom itt
a valóság és illúziók határán,
elképzelem városát, igen, fején még
ott a százkilencven méteres szilveszteri
csákó, mellén a felfénylő rendjelek,
s a főtér szíve pumpálja rendületlen
tovább az utcára merészkedő embereket,
át az artériákon, szét a hétmérföldes testbe,
mely a hiány teljességében őrzi Önt.
S talán azért nem hagyott búcsúlevelet,
mert biztosan tudta, hogy a végtelent
járva, egyszer még újra rám köszön.
