a rím vonulása ‒ exodikon
sötét ragadós huszonkilenc este
tíz szabad megnyitás fejbefolyt
a táskarádió a ritmus a dáridó
fennakad a szemhéj szélén
lába szárán kúszik az engedő
kánikula hideg alkémiája
kemikália átizzadt textilre
fújva puha csúszik tapad
tőled távolabb rovarvilág
körbe a katasztrófa után
nem látta senki akár egy vízben
ázó zsenge ideg végződéseit
a parazita inverz árvulását
az első élősködőt egy orkán
rendezte egyszer és mindenkorra
és tett róla hogy mindenki lássa
azok is akiknek csak fülük
volt hallásra megfordult
ázott pára elnyíló szájakon
nyíló csukódó zsilipszárnyak
kezük végigsimult a terítő
viaszos vásznán patakká húzva
a pentát a pangea maradékán
víztócsát ötfelé eltűnő deltává
ültek asztalnál feküdtek
nézték az elejét a végét
jóllakott tengeri rablók
saját álmaik fosztogatók
latolták a holnap téreső
időzárlatba vetett hitelét
nem zavarták fel a mozgás
feneketlen tartományait
nem tudták számát
a lesúrolt leveleknek
az otthagyott nyomoknak
gépekkel ütött sebeknek
be- és kilélegzett
életnek halálnak
és arra sem emlékeztek
végül délben a bimbamtól
gyomorkorgástól űzetve
A vagy B menüt hoztak
magukkal szögletes
plasztikedényekben
