A Napút és a Napút online több mint két évtizede a magyar kulturális élet egyik találkozási pontja, műhelye. Mit jelent ma az Ön számára a Napút szellemi alapgondolata: milyen iránytű vezeti a szerkesztői döntéseiben?

1994-ben kerültem „színtiszta” bolgaristaként a PoLíSz folyóirathoz. Turcsány Péter hívott maga mellé főszerkesztő-helyettesnek azzal a feladattal, hogy erősítsük meg a lapot. A PoLíSz éveken át egy-két számmal, rapszodikusan jelent meg, odakerülésem után már szezonális rendszerességgel.

Az itt szerzett tapasztalatok után 1999 elején – etikai lépésváltással - választás elé kerültünk: folytatjuk-e ezt a munkát, vagy új lapot indítunk a szerkesztőtársakkal. Végül úgy döntöttünk, elölről kezdve folytatjuk. Elindult a Napút. A cím ötletét Fazekas Mihálytól kölcsönöztük: „…a szélességet az ég derekán keresztül méltán nevezhetjük tehát Napútnak.” A szó a Nap ekliptikáját jelenti, számunkra azonban azt a szellemi pályát is kijelölte, amelyet a lappal törekedtünk bejárni. A Nap íve alatt mindenki – és mennyiféle irányzat, tábor, nemzedék - otthonosnak érezheti magát

Alcímünk – irodalom, művészet, környezet – jelezte, hogy az irodalmat tágabb kulturális és ökológiai összefüggésekben kívántuk szemlélni. Az ökológiai nézőpontot nem mindig tudtuk rendszerességgel képviselni oldalainkon.

Az első szám februárban jelent meg. A Napút alapelve a tematikus szerkesztés lett: minden lapszám egyetlen gondolatkör köré szerveződött. Évente tíz összeállítás készült, 15 esztendőn át benne a Káva Téka füzetmellékletek. 2021-ben jelent meg a búcsúszámunk. Online-létünk ekkor már öt éve párhuzamosan élt a print megjelenéssel. Készültünk a váltásra.

2003 februárjától elindult a Napkút Kiadó és a Cédrus Művészeti Alapítvány.

A Napút gyakran hozott egymás mellé különböző művészeti ágakat, tudományterületeket és világlátásokat. Mit gondol: ma mennyire képes a magyar kulturális tér valódi párbeszédeket létrehozni?

Mintegy 36 ezer oldalunkon erre törekedtünk. Ez óriási szervezőmunkát jelentett. A Napút tematikus lapszámai mögött mindig tudatos szerkesztői munka állt. Ha például novemberben – halottak napja körül – a gyász vagy az emlékezés témáját választottuk, akkor nemcsak írókat kerestem meg, hanem a kultúra más területein alkotókat is: képzőművészeket, gondolkodókat, tudósokat. Azt kérdeztem tőlük: ehhez a témához tudnak-e egy adott határidőig írói alkotással vagy kutatási eredménnyel hozzájárulni. Szinte rendre tiszteletdíj nélkül.  Ajándékírásokkal tisztelték meg törekvéseinket. Alkalmanként húszan-harmincan.

A Napút már az első számtól kezdve képzőművészeti melléklettel jelent meg. Kezdetben nyolc oldal volt, később tizenhat, a híres Hetvenesek évkönyvében akár 32 oldalasra is bővülhetett a színes blokk. Fennállásunk alatt közel ezer művész szerepelt.

A szerteágazó tematikák miatt a szerzői kör folyamatosan bővült: akik bekerültek egy-egy válogatásba, gyakran maguk ajánlottak másokat is. Így több mint 10000 a szerzőink száma a 23 év alatt.  Kialakult egy olyan szellemi hálózat (Napút-kör), amelyben különböző művészeti ágak és gondolkodásmódok találkozhattak. Aki írt a Napút számára, azt valóban a lap iránti elkötelezettségből tette. Idővel ennek híre is ment: a szerzők tudták, hogy ez a folyóirat közös ügy.

Az egész történethez tartozik egy különös körülmény is. 1999 nyarán kineveztek a Szófiai Magyar Kulturális Intézet igazgatójává. Így a Napút első öt évét – ötven lapszámot – Szófiából szerkesztettem rendkívül intenzív igazgatói munka mellett. Folytatásként további öt éven át vendég docensként a szófiai egyetem magyar tanszékén tanítottam, már sok szabadidővel – 100 lapösszeállítás született Szófiából. Alapvetően Bence fiamra építhettem itthon, Kovács Ildi pazar korrektori munkája, a mindenkori titkárnő folyamatos segítsége, szerkesztőtársaim odafigyelése – nélkülözhetetlen volt számomra.

Hogyan jellemezné a Napút-online szellemiségét és szerepét a mai magyar kulturális nyilvánosságban?

A Napút-online a korábbi Napút folyóirat szellemi folytatása a digitális térben. Eltérő szerkezetben, részben más – pazar – szerkesztőkkel. Hat évig párhuzamos volt a létezésük, egymást egészítették ki – ugyanazzal a gazdagon befogadó ars poeticával. A Napút-online a folytonosságot biztosítja.

A portál egyszerre archívum és élő kulturális fórum. Archívum, mert a Napút és mellékletének teljes anyaga hozzáférhetővé vált, és lüktető fórum, ahol az év minden napján két-két új írás jelenik meg. A szerkezetét roppant gazdag rovatstruktúra adja, benne tucatnyi másutt nem élő kulturális megjelenési forma: poétai plener, önszócikk, tizennegyedmagunkban, levélfa, volt jelen, sok. És leginkább a gyűjtőhelyként is szolgáló, önmagában is 17 belső egységet vonultató Magyar Önazonosságtár.

Talán úgy fogalmazhatnék: a Napút-online nyitott szellemi tér, ahol irodalom, művészet és kutatói területek különböző irányai találkoznak. Ugyanaz a törekvés vezeti, mint egykor a folyóiratot: párbeszédet teremteni különböző műfajok, tudományterületek, ismert és kezdő alkotók között. És megszólalási színesség: 57 rovat!

Pályája során számos területen dolgozott – kutatóként, műfordítóként, szerkesztőként. Ha visszatekint erre az útra, mi az a munka vagy pillanat, amelyre a legnagyobb örömmel tekint vissza?

Alapvetően bolgaristaként indultam, és sokáig annak is tekintettem magam, amíg a véletlen a lapszerkesztés világába nem sodort. Egy ideig párhuzamosan éltem ezt a két hivatást: a bolgár kultúra kutatását és a folyóirat-szerkesztést meg a könyvkiadást. Ez a húsz év pályám egyik legszebb időszaka volt. És az a tíz esztendő Szófiában! (Korábban huzamosabban: négy év lektori és nyelvoktatói munka, majd három esztendő aspirantúra.)

Ha a kérdésre kell válaszolnom, talán furcsán hangzik: Magyarországon sokan a Napút és a Napkút Kiadó révén ismerik a nevemet, de alkotóként alig. Pedig Bulgáriában többek között költőként, műfordítóként is számon tartanak, sőt egyesek a bolgár költészet megújításával kapcsolatban is szentelnek kiemelkedő írásokat nekem.

A fél évtizedes bolgarista munkám, hungarológusi tevékenységem, a tudományos pálya, a műfordítások – különösen az Európa Kiadónál végzett munka – mind fontos részei az életemnek. És ott vannak a félkész könyvek is (köztük a negyven éve megvédett nyelvészeti disszertációm): talán egyszer majd előlép a „költő Szondi” vagy a „tudós Szondi” is.

Engem soha nem az éltetett, hogy a nevem mögött minél több mű álljon. Inkább az, hogy hasznos lehessek mások számára. Az ad örömet, ha egy fiatal szerző először jelenhet meg a Napút hasábjain vagy portálunkon, majd debütáló könyvével, ha egy hallgató alkotót visszahozok az irodalomba, ha egy könyv megszülethet műhelyünkben, mely 2016-tól már a Cédrus Művészeti Alapítvány (a Napkutat immár fiam élteti gyönyörűen), vagy ha – szinte teljes esztendőn át futó pályázatunk során – valaki nálunk találja meg a saját hangját.

Talán ez az, amire büszke vagyok: hogy a pályám során sok-sok alkotónak segíthettem elindulni vagy révbe jutni. Ha igazi értelme volt annak a munkának, amit végeztem, akkor ez az.

Fotó: a szerző archívumából, hozzájárulásával.