Zsindely Ferenc ma már csak kevesek előtt ismert, de a korabeli Magyarországon, mint Teleki Pál, Bárdossy László és Kállay Miklós miniszterelnökségi államtitkára, 1943. március 29-től a német megszállásig a Kállay-kormányban kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter, neves közéleti szereplő volt. A miniszterelnök Teleki Pál egyik legbelsőbb bizalmi munkatársaként tekintett rá, és mint ilyen, beavatottja volt a kulisszák mögött zajló, a német birodalmi törekvéseket ellensúlyozó politikának. A Teleki-örökség szellemiségéhez tartozott az is, hogy pénzét és befolyását latba vetve segédkezett a Bolyai/Györffy Kollégium alapításánál. A tehetséges parasztfiúk autonóm kollégiuma azzal a szándékkal született, hogy tagjai a jövő értelmiségének gerincét alkossák. Zsindely nem egyszerűen csak bábáskodott a megvalósulásnál, hanem feleségével, Tüdős Klárával együtt motorja volt a szervezésnek, mégpedig úgy, hogy tudta: a tőle markánsan eltérő módon gondolkodó kollégisták – akik közül sokan illegális kommunista kapcsolatokat is tudhattak maguk mögött – nem a regnáló rendszer káderállományát adják majd, hanem a háború utáni új rendszer elitjét. 

Tüdős Klára, a korszak művészvilágának meghatározó egyénisége ugyancsak nem hétköznapi személyiség. Az Operaház jelmeztervezője, egyéni, a magyar népművészetre épülő stílusa világhírnevet és olyan tisztelőket, barátokat hozott számára, mint Kodály Zoltán, Palló Imre, Paulini Béla, Dayka Margit. Nyári szabadegyetemet szervez modernista amerikai művészeknek Szőnyi István, Aba-Novák Vilmos, Pekáry István és más kortárs művészek bevonásával. Tersánszky Józsi Jenővel, Zolnay Lászlóval, Veress Sándorral modern bábszínház alapítását kezdeményezi. Fény és árnyék című filmjével (1943) egyike az első magyar női filmrendezőknek. Mesterével, a néprajzos Györffy Istvánnal és barátjával, a szobrász Somogyi Imrével a Kertmagyarország gondolat nagy álmodói. Mindeközben önerőből boldoguló üzletasszony, Pántlika Szalonjának kollekciói nemcsak a hazai, de a nemzetközi divatvilágot is meghódították. A margitszigeti Piccadilly 
étteremben-mulatóban, az Operában és egyéb előkelő helyszíneken tartott divatbemutatói az év kiemelkedő társadalmi eseményei közé tartoztak, ahol mint modellek a kormányzóné és miniszterelnök-feleségek asszisztáltak. A sokféle tehetséggel és hatalmas energiákkal megáldott Tüdős Klára életében a siker azonban soha nem vált öncéllá. Férjével együtt mélyen hívő reformátusokként erős felelősségtudattal élték meg privilegizált helyzetüket, és abban a magyar sorskérdések orvoslásának személyes lehetőségét látták. A történelmi idők pedig mind élesebbé és sürgetőbbé tették ezeket a kérdéseket. A nemzetépítő tervek szövögetésében Németh László, Kodolányi János, Illyés Gyula, Tamási Áron, Karácsony Sándor voltak a házaspár szövetségesei. 

Zsindely Ferenc naplója csodával határos módon megőrződött az utókornak. Kézzel írt, sokszor a kulisszatitkok legapróbb részleteibe is bepillantást adó bejegyzései érzékletesen mesélnek arról, hogy a háború hogyan hatolt be mind mélyebben a politika életébe és az emberek hétköznapjaiba. Hogyan fogyatkozott a szerencsés sorsfordulatokba, a jobb jövőt ígérő döntési lehetőségekbe vetett remény, és ezzel együtt hogyan szűkült a megmenthetők országos méretűre vizionált köre egy-egy családra, személyre. 1941-ben a naplóíró nap nap után a magyarság esélyeit latolgatja, nagy vállalkozásokban és közösségek szervezésében gondolkodik. 1944 végén Tüdős Klára kibombázott élelmiszergyárak között cirkál és vásárolja fel a készleteket, hogy élelemmel láthassa el az erdélyi, zsidó, illegális kommunista szülők menekült gyermekeit, az Istenhegyi úti villájukból kialakított otthon lakóit. A Zsindely házaspár az ostromot hetvenketted magával élte át, a gyerekek a villában, ők maguk a kertészlakba szorulva. Tüdős Klárát embermentő tevékenységéért a Jád Vásem emlékközpont 2001-ben a Világ Igazai sorába emelte. 

A háború természeténél fogva nemcsak a hétköznapokat, hanem az ünnepek világát sem kímélte. Zsindely naplójának karácsonyi és újévi gondolatait évről évre egyre sötétebb árnyalatokkal szőtte át, míg 1944 szentestéjén az élet minden vonatkozása felett át nem vette az uralmat. 

1941

1941. december 25. 

[…] Hozzánk csak ma jött a Jézuska. Édesanyám küldött egy 50 gyertyás tortát, mert az 50. születésnapom is volt máma. Mulandó az élet. Igazat megvallva azonban sohasem hittem volna, hogy 50. évemet megérem. Egészen úgy, mint a 24.-et nem hittem –, ég tudja miért? S hát az Isten megadta. Sok szépet is adott, sok jót, örömöt, – ezt immár senki és semmi el nem veheti tőlem, bármi szörnyűséget találjon ki ránk az ördög és ember az eljövendő közeli időkben. Szegény Édesanyámnak ma 50 éve nagy öröme volt első fia születésekor. Nekem nincs gyerekem. Kár. 

1941. december 31.

[…] Este Édesanyámnál jött össze az egész család, s megvártuk az újesztendőt. Úristen –, vajon mit hoz hát? Jobb, ha az ember nem tudja a jövendőt. Mindenegyes nap, amit békében tölthet el az ember, váratlan ajándék. Örüljön neki. És készüljön fel lelkileg mindenre. Isten kezében vagyunk. […] Apáink évtizedekre tervezhettek előre. Ez a kor elmúlt, s a mi nemzedékünk aligha éri meg a biztonság visszatértét. De lehet így is éldegélni: máról holnapra. Az egyéni külön boldogságok ideje lejárt. Nagyobb és szorosabb érdekközösségben aligha élt még a nemzet, mint a mai. Ezt sokan ma se tudják még. Holott szép és jó, ez a legnagyobb vigasztalás. […] Ez az esztendő megkímélt minket, magyarokat. De körös-körül késeket köszörül széles e világ, s most a kezdődő esztendőben nem fordul-e a mi nyakunkra is a kés? És még azt se lehet tudni, hogy melyik! A háború persze nálunk is erősen megérzik, de különösebb baj nincs még, a közellátás terén sincs. […] Senki sem hihette, hogy ennyire is sikerül majd megúsznunk a bajokat. Van hiány ebben is, abban is, van elégedetlenség is, több is a kelleténél – azonban Európában alig akad ország, amelyet jobban megkímélt volna a háború nálunknál. Úristen, mi lehet most Oroszországban? Fagy, éhség, járványok. Ott milliók pusztulnak el ebben a télben. És nem csak a polgári lakosság, nemcsak az orosz katonák, a németek is pusztulnak. Szemtelen hangjuk mintha máris szelídebbé vált volna. Az önérzetüknek ez a csökkenése persze nem árt. De kikapniuk nem szabadna, ahhoz túlságos szorosan kapcsolódtunk össze. Az oroszoknak nem szabad erőre kapniuk. Különben végünk. Biztosra veszem, hogy tavasszal a németek ismét katonai segítséget kérnek majd tőlünk.  […]

1942

1942. december 25.

[…] Csúnya Karácsony, csúnya világ. Bosszankodom, ha a német hadijelentések unalomig elcsépelt, ostoba frázisait olvasom az orosz tartalékok teljes kimerüléséről, s a hadianyaguk elfogyásáról, miközben azzal dicsekszenek, hogy a legutóbbi 3 hét folyamán közel 4000 orosz tankot semmisítettek meg ebből az állítólag már nem is létező orosz hadianyagból. Mire való az ilyen ostoba beszéd? A magyar csapatokat eddig még nem támadták meg az oroszok. De mi lesz holnap? Hol van békesség a Földön, hol van az emberek között a jóakarat? Csúnya ez az idei Karácsony. 

A jövendő egyre áttekinthetetlenebb.

1942. december 31.

[…] Ez idén Kállayéknál töltöttük a szilvesztert a miniszterelnöki palotában. Az összes miniszter feleségestől, Baranyaiék, Fabinyiék, voltunk vagy 60-an. Fényár, pezsgő – fiatalok is voltak, és azok gramofonra táncoltak. Nem kellett volna unalmasnak lenni, de unalmas volt. A himnusz hallgatása közben Klárival egymásra néztünk és könnyes lett a szemünk. Tavaly még Édesanyámmal koccintottunk: Isten, áldd meg a magyart! A jövőre koccinthatunk? […] Ebben az évben nagyjából eldől a háború sorsa és vele együtt a mienk is. […]

/Karácsony  a 40-es években Fotó: Lissák Tivadar/Fortepan/

1943

1943. december 25.

Békesség a földön és az embereknek jóakarat. Ezt hirdette az angyal a pásztoroknak. És bombák robbannak, városok égnek, az emberek milliói bolyonganak hajléktalanul és ruhátlanul –, s mindenfelé fenik fogukat a népek vezetői, hogy még csak most kezdődik az igazi! Elsírtam magamat kétségbeesésemben annak a karácsonyi dicséretnek éneklésekor, hogy „jóakarat mindenféle népnek és nemzetségnek”. […] Berlint karácsony szombatjára megint összebombázták az angolok, a németek ismét fogadják a bosszút –, s mi lesz belőle, ha beváltják egyszer a fogadkozásaikat? Pár millió angol hajléktalan is a német hajléktalanok mellett. Az angol és német bombavetések egyaránt csak Sztálin aratását készítik elő. S a keleti fronton szakadatlanul folynak az ádáz harcok a karácsonyi ünnepek alatt.

Bereczky Albert prédikációjában felvetette az önmarcangoló kérdést, hogy lesz-e magyar templom jövő karácsonykor, amelyben felzendülhet az ének: Mennyből az angyal eljött hozzátok? És megállapította, hogy nincs velünk az Isten. Nincs, mert mi nem vagyunk vele. De mégis, mondom: tavaszodik. Imádkozó társaságok alakulnak mindenfelé, amelyek igaz bűnbocsánattal nemzeti megújulásért könyörögnek. Az egyéni sorsok kezdenek kevésbé fontosabbakká válni.

Mi is úrvacsorával éltünk valamennyien. Aki csak tehette, eljött a családból, össze se beszéltünk. Az ige mindannyiunk szívébe talált. Akármi következik még ránk, akárki lesz úrrá rajtunk: ezt a boldog karácsonyi örömet el nem veheti tőlünk. Ez a miénk volt. Meggyúlt 
a karácsonyfa, itt vacsorázott a család és amennyire csak bírtuk, megajándékoztunk mindenkit. Jó volt ez is. […]

1943. december 31.

[…] Miniszterelnöki vacsora. Nagy parádé volt, bár csak egyszerűen szmokingban voltunk, de legalább 60-70 vendég. Megvártuk az újesztendőt, akkor fánkot kaptunk s azt kívántuk egymásnak, amit tavaly ilyenkor: jövőre ismét egymásra koccinthassuk az újévet, mert akkor, ha ezt megtehetjük, nagyobb baj aligha érhet bennünket. A nagyobb bajon mindenki a felakasztást érti. Ebben a hiszemben voltunk persze tavaly is, és az akasztófa lehetősége egyáltalán nem múlt el az 1943-as évben, de talán 1944-ben elmúlhat. Egy évet mindenesetre megint megúsztunk, s ennek az egy év haladéknak ugyanúgy örvendezik a legtöbb ember, mint a diák, aki egy nehéz órát felelés nélkül megúszott. […] Hát így kezdtük meg az 1944-es évet. De vajon hogyan fejezzük be?

1944

1944. december 25.

Reggel fél 5-kor dörömböltek az ajtónkon. Két csinos, frissen borotvált csendőr volt vadonatúj ruhában. Telefont kerestek az alezredesüknek, de hát a mi telefonunk két napja nem működik már. Akkor még nem tudtam, hogy az alezredesük a mi nagy házunkban ül, s a konyhában hegyén-hátán hevernek az emberei. Az alezredes is, a csendőrtiszt is Erdélyből menekülgetnek fokozatosan, s mint kiderült, tegnap karácsonyi ünnepélyt rendeztek a szállásukon, a hűvösvölgyi Bolyai Akadémiában. Az alezredes érzelmes szónoklatot tartott az elhagyott szülőföldről, és mindnyájan könnyeztek. Ekkor rontott be közéjük a szolgálatvezető őrmester: „Riadó! Az oroszok benn vannak az Akadémián!” S benn voltak. […] Az oroszok Budakesziről tankokkal jöttek Hűvösvölgyön át Budapestre. Útközben három tankjukat kilőtték – csak most értettem meg, hogy tegnap délután miért csak a Szép Ilonka megállóig közlekedett a hűvösvölgyi villamos. […] Klári egy kisasszonya hozta elsőnek a hírt, hogy az öreg Veres Péter író a Siófok körüli harcokban megsebesült, rossz állapotban fekszik az egyik pesti katonai kórházban, s a köpenyével takaródzik, mert egyéb takarója nincs. Adtunk a kisasszonynak egy csergét, amely nekem volt össze-
csomagolva arra, hogy majd ezzel meneküljek, de most csak vigye inkább az öregnek. Hóna alá fogta, s ment is le a fogassal.

De akkor már az oroszok, miután tankjaiknak a sima út nem sikerült, beszivárogtak az erdőkbe, megjárták a Bolyai Akadémiát, s most éppen itt bujkálnak valahol mielőttünk: a János-hegy alatt, vagy még közelebb. „De reggel majd körül lesznek fogva” – fogadkoztak a csendőrök –, s innen a mi házunktól indul majd az ellentámadás. Nem örültem a hírnek. Csak az vigasztalt, hogy nem hittem neki. Minthogy nem is láttunk mi az ellentámadásból semmit. A csendőrök reggel ellettek valahova, és a fogas fél 10-kor beszüntette a közlekedést. […] Lárma hiszen volt nagy, szakadatlanul dörögtek az ágyúk. […] Olyan zúgás, búgás, visszhangos sustorgás volt ebben a völgykatlanban, hogy az embert még a tüzérfüle is megcsalta. Felettünk egy akna egy szegény honvédot az úton agyoncsapott és porlepte civilek és katonák kezdtek szaladozni. Akkor érkezett a hegyre néhány honvéd: két-három tucatnyi lehetett, de azok is elszóródtak az erdőben nyomtalanul. Egy autón érkezett még hat darab géppisztolyos nyilas. Főként ők hatan voltak a front, legalábbis az ellenállás harci szelleme csupán bennük élt. De azért tartották úgy-ahogy a frontot, mert nyilván az oroszok sem lehettek valami híres oroszlánok.

Így telt el a nap, születésemnek keserves 53. fordulója, ez a keserves 1944-es karácsony. Este karácsonyi áhítatot tartottunk, a gyerekek kedvesen énekeltek, kint folytonosan dörögtek az ágyúk, még világosabb éjszaka borult ránk, mint tegnap, és valószínűnek látszott, hogy holnap orosz uralom alá kerülünk. Valami rejtelmes forrásból megjött a híre, hogy az oroszok elfoglalták Esztergomot, ott elfogták azt az állítólag 80 ezer leventegyereket, akiket németországi rendeltetéssel szombaton vittek el sebtében Budapestről, és elvágták nemcsak az utolsó esztergomi vasútvonalat, de az utolsó kivezető országutat is: a Budapest–bécsit. 

A Bécs felé özönlő német csapatok most visszafelé Budapestre özönlöttek rajta. Ennek persze nem örültem. Mentek volna kifelé szerencsésen mind. Jobb lenne, ha mentül kevesebb német katona maradt volna a gyűrűben. De bármennyi rekedt is benne: mi értelme van még ennek az ellenállásnak? Csak a város, s a magyarság pusztul. És mi is könnyen elpusztulhatunk házastól, mindenestől. A vacsora azért jó hangulatban telt el. Csak a vége felé reccsentek bele minduntalan feltűnő robbanások. […] A gránátok előttünk legalább 500-1000 m-re vágtak bele a szemközti hegyoldalba. De fene nagy gránátok lehettek, mert így is beléjük remegett a házunk. A közösség eddig nagyszerűen kiállta a háborús próbát. A gyerekek játszanak, jókedvűek, félelemnek nyoma sincs bennük. Ez pedig a felnőttek érdeme. Eszelős viszolygástól, rémülettől is lehetne hangos a ház, ha a felnőttek rossz példát mutatnának. […]

1944. december 31.
                      
Leírtam ezt a dátumot, és csak a leírása közben eszméltem rá, hogy Szilveszter napja van máma. De az idén nem kell fanyalogva frakkba öltöznöm a miniszterelnök estéjére, és sajnálnom az Operaház megszokott Denevér előadásának elmulasztását. […] Hideg van, felkerekedett a szél, szólnak az ágyúk: nem bizonyos, hogy megérjük-e az újesztendő napját. […] Klárinak örökbecsű megállapítása, hogy „igen lehet velünk alkudni”. Jaj, hogy mennyire lehet! Mikor mi pár hónapja leköltöztünk régi uraságunkból ebbe a kis szoba-konyhás kertészlakásba boldog öreg emberpárnak, akkor az nagy engedménynek látszott. Pedig akkor volt még vizünk rogyásig, minden helyiségben villanyvilágításunk, ágyunk fejénél külön-külön lámpánk, rádiónk, ép ablakaink, melegünk és csendességünk. Azóta apránként mindez lekopott. De azzal is, haj, mennyire örömmel kiegyeznénk, ami kincsünk még megmaradt! Csak a gránát ne vinné le fejünk fölül a tetőt, csak a falat ránk ne döntse az akna, csak meg ne fagyjunk, csak éhen ne vesszünk! Nagyon lehet velünk alkudni. Nem tudom, hol van az alsó határ, van-e egyáltalán? Én jobban szeretném, ha nem is kellene kitapasztalnom soha. De azt az egyet mondhatom, hogy így, ezek közt az egyre primitívebbé váló életkörülmények között, folytonos bizonytalanságban, örökös halálveszélyben: hogy Klárival így is boldog vagyok. Adhat-e ennél nagyobb ajándékot eleven embernek Isten? Csak el ne szakítson minket egymástól –, s pláne, ha az eljövendő új élet felépítésében is adna valamelyest részecskét! […]

1945

1945. december 26.

Karácsonyra megjelent a mesekönyvem, A hét cinke. Komáromi Ferenc álnév alatt jelent meg. Azért álnév alatt, nehogy az igazi nevem miatt a cenzúra politikát szimatoljon benne. Befejeztem a két szarvasbikáról szóló regényt is, de ennek kiadására még nincs itt az idő. Ma az egész család együtt volt nálunk. Jó az Isten.

A háború utáni világ nem adta meg Zsindely Ferencnek, hogy része lehessen „az új élet” építésében. A német birodalmi törekvésekkel való szembenállása és az embermentésben játszott szerepe ellenére a volt horthysta miniszter feje felett a háborús bűnös, a fasiszta, az összeesküvő és ehhez hasonló vádak lebegtek. Istenhegyi otthonukat Zsindelyék lelkigyakorlatos házzá alakították, és átadták a református egyháznak. Zsindely Ferenc egykori villájának kertésze lett, Tüdős Klára pedig a Református Nőszövetség vezetőjeként a háború okozta lelki sérüléseket gyógyította, egészen addig, amíg a kommunista hatalom a nőszövetségi munkából végleg ki nem tiltotta. Szögesdrótot húztak a Zsindelyék által lakott kertészház és a villa közé, „amit nekem is, az asszonyoknak is tilos volt átlépni” – írja visszaemlékezésében Tüdős Klára. 1951 júniusában kézhez kapták a kitelepítési parancsot. Bereczky Albert püspök közbenjárására azonban felajánlották számukra, hogy megválaszthatják lakhelyüket, ha egy héten belül szállást találnak maguknak. Így költözhettek Balatonlellére, azzal az indoklással, hogy egy ottani nyaraló házmesteri feladatait látják el. Ez lett közös életük utolsó tizenkét évének otthona, és pártfogó munkájuk újabb állomása – nyaranta ugyanis világnézetükért, osztályhelyzetükért üldözött családok tucatnyi gyermekét üdültették a lellei házban, kis szellemi szigetet teremtve a kommunista Magyarországon. A balatoni „száműzetés” napjairól sokat elárul Zsindely Ferenc Szabó Lőrinchez írt 1952. január 4-i, újévi üdvözlőlevele:

„Egy lyukkal ismét szorosabbra húztuk a nadrágszíjat –, de még vannak további lyukak is rajta. És csodálatos boldog békességben éldegélünk. Nem hiszem, hogy valaha is elégedettebben néztem volna a holnap elé, a holnap utánt pedig jóformán ki is rekesztjük gondolkodásunk közéből. […]  Ellenben élni azért kellett valamiből, és miből éltünk volna, ha a mi Urunk, […] váratlan csodatételeinek sorozatával segítségül nem siet? […] Mint Illésnek egykor, küldözgette a mindennapi kenyeret. Nem hollóval, hanem postautalványokon és szállítóleveleken, szűkösen élő s részben szinte ismeretlen emberkék által küldve. […] Nagyobb jót nem is kívánhatnék senkinek ennél.”

Zsindely Ferenc naplóját a Sárospataki Református Kollégium Könyvtára (Kt. d., 44 476), Szabó Lőrincnek írt levelét az MTAK Kézirattára (Ms 4688/131) őrzi. 

/Indulókép: Karácsony 1940-ben Fotó: Lissák Tivadar/Fortepan/