Ha az ember autóval vagy gyalog átér Pestről Budára a Margit hídon, a körút hamarosan balra kanyarodik közvetlenül a Rózsadomb tömbje előtt. A kanyar után hosszabb egyenes szakasz következik, annak felénél az utca monotonitását a szemnek jólesőn megbontja jobbról a hegy irányába tartó Rómer Flóris utca, majd a Margit körút egyenesét az Országúti Ferences Plébánia tornya és egy jobbos kanyar zárja le.
Ha képzeletben leradírozzuk az emberi civilizáció díszleteit, az utakat, a házakat, már a terep alapján is érezhetjük, határterületen járunk. Itt találkozik a tágabban vett Duna-part a dombbal, a folyótól csak némileg emelkedő talaj hirtelen sokkal meredekebbe csap át. Ezen a vonalon valami véget ér és új kezdődik el.
A szemünk – és a gondolatkísérletünk – nem is hagy cserben minket, s ezt a telken tavaly nyár végétől folytatott, Végh András, majd Papp Adrienn, a Budapesti Történeti Múzeum régésze vezette feltárás leletanyaga is tanúsítja. A legkorábbi korszaktól jelenünkig haladva az első emlék egy bronzkori urnás temetkezés maradványa volt. Ami az őskori kultúrák szokásai szerint azt jelenti, hogy a közelben feltehetőleg településnek is lennie kellett. És ebben sincs semmi igazán meglepő, hiszen ismert, a folyó nyugati partja már évezredek óta letelepedésre vonzotta az embereket. A Krisztus utáni századokban római telep létesült a mai Bem tér tájékán, s még ha a pontos helyét nem ismerjük is jelenleg, a nyomait ezen a telken sikerült azonosítani. 


A téglaégető kemence maradványából azt a következtetést vonták le a szakemberek, hogy a telek a település külső, ipari övezetéhez tartozhatott. Házak már nem álltak itt, legfeljebb csak műhelyek.

Nem volt ez másként a középkorban sem. Északra, a Margit híd felé Felhévíz épületei álltak, a központja a mai Bem mozi táján lehetett. Buda XIII. század közepi megalapítása után út vezetett a két település között nagyjából a mai Margit körút vonalán. Felhévíz azonban nem terjeszkedett a mai Rómer Flóris utcáig: a szórványos leletek azt sugallják, a jelenleg kutatott telken legfeljebb külvárosi ipari tevékenység folyhatott. A késő középkor legimpozánsabb emléke egy magas, boltozott, nagyjából észak–déli irányú építmény: csatornának gondolhatnánk, ám a vízvezeték hiányzik belőle. A XV. században építhették, a török korra már eltömődött.
Ekkor új funkciót kapott a terület. Bár az egykor nagy kiterjedésű temetőből már csak Gül Baba türbéje áll jóval odébb, a XVI. és a XVII. században ez a telek is a sírkert része volt, hiszen a dombtetőtől egészen a mai Mechwart ligetig sorakoztak a sírok. Szép látvány lehetett turbános faragott kő sírköveivel, ám ezek a későbbiekben a barokk város építését szolgálták: feltehetően ezerszám falazták be őket a XVIII. századi épületekbe. Ebben a korszakban ismét temetőként szolgált a telek északi része, ám hogy ezek a sírok hová tartozhattak, egyelőre nem tudjuk – a ferences templomhoz és a kolostorhoz valószínűleg nem, hiszen attól elég messze rejtette őket a föld. Ezt követően aztán szőlősorok sokaságát ültették a domboldalra.
A feltárás még folyik, ám az eddigi eredmények is gazdagították ismereteinket Buda történetéről. A városi ásatások során a terület behatároltsága és a korábbi építkezések okozta pusztítások miatt szinte sohasem kaphat teljes képet a kutató – talán itt is csak újabb feltárásnál lehet majd megismerni a múlt ehhez a területhez tartozó következő szeletét.