Új és örök dolgok

„…a kommunisták a mozgalom alapvető kérdéseként a tulajdon kérdését helyezik előtérbe.” (Karl Marx–Friedrich Engels: A Kommunista Párt kiáltványa)

„...a »szocializmus« alapvető tévedése antropológiai jellegű.” (Szent II. János Pál: Centesimus annus)

A szocializmus a józan ész ellen

Különös téveszme, hogy egy fejlett társadalom jóléte megőrizhető magántulajdon nélkül, és jobb, kívánatosabb a javak közös tulajdonlása. Aki egy kicsit is elmélyed a közgazdaságtanban, vagy szert tesz némi gazdasági tapasztalatra, emberismeretre, tudja, a közös tulajdonlás alapelvvé tételéből, minden határon át történő erőltetéséből csak káosz és szegénység származhat, s hogy semmit nem nehezebb lenyomni az emberek torkán, mint hogy adják a közösbe saját és családi javaikat. A magántulajdon felszámolása ezért csak a legáthatóbb erőszak révén lehetséges. Mégis, nem volt eszme, ami nagyobb és végzetesebb hatást gyakorolt volna az elmúlt bő száz év világtörténelmére.

Már-már el is felejtettük, hogy a „szocializmus” eredetileg a javak „szociális”, azaz társadalmi tulajdonát jelentette. A szocialisták nem mellékesen hirdették a magántulajdon – gyors vagy fokozatos – felszámolását, miközben a munkások érdekeiért harcoltak. Ez a törekvés volt a megkülönböztető jegyük, az állítólagos kulcsuk egy új, jobb világhoz. A XX. század elejétől a haladó értelmiség egyre növekvő része pontosan ebben fedezte fel egy észszerűbb és igazságosabb jövő zálogát. 

A hatalomra jutó kommunisták Marx és Engels nyomán a magántulajdon eltörlésének szükségességével indokolták a proletárdiktatúra bevezetését. A baloldali szocializmusra adott szélsőséges jobboldali reakciókat pedig nagymértékben a tulajdoni rend felforgatásától való félelem fűtötte, miközben maguk sem maradtak mentesek a szocialista eszmétől.

Hogyan lehetséges, hogy egy ennyire nyilvánvalóan téves és kártékony eszme ilyen tartósan magával ragadja jó szándékú és művelt emberek sokaságát? Hogy tízmilliók halála és nyomorúsága kellett ahhoz, hogy megszűnjék a bűvereje? Valamiképpen elszakadtak a társadalom valóságáról és kívánatos átalakításáról szőtt elképzelések a józan észtől. Vajon miért? Hogyan lehetett ellenállni, a józan észt megőrizni? Utólag könnyű okosnak lenni. Igazán hiteles az a kritika és szellemi ellenállás, amely megelőzte a szocializmus megvalósítási kísérleteit, előre jelezte a kudarcukat, és ennek tudatában kínált olyan alternatívát, amelyet az idő igazolt.

A természetjog prófétai válasza

Ezt tette százharminc éve XIII. Leó pápa a Rerum novarum kezdetű enciklikájában.Tanultuk, a pápai körlevél kiállt a munkások jogai mellett, és megalapozta a katolikus egyház modern „társadalmi tanítását”. De meglepődik, aki puha baloldali, a katolikus és a progresszív nézeteket egyeztető szöveget sejt a cím mögött. Itt az olvasó a szocializmus kemény, prófétai kritikáját találja. Leó pontosan előrejelzi: a magántulajdon felszámolása a legjobb szándékok ellenére is „nehéz és gyűlöletes szolgaságot hozna a polgárokra”. Ne feledjük: 1891-et írunk, a szocialista kísérletek előtt!

A pápa mind a téveszmék cáfolatát, mind a pozitív javaslatot a természetjog szilárd alapján fogalmazza meg. Természetjogi érvelésével a modern kapitalizmusról való gondolkodást a józan észhez köti. Így azonosítani tudja a fantazmagóriát, illetve világos és reális alternatívát képes megfogalmazni. A szöveggel ma ismerkedő olvasó számára ez a második meglepetés. Szigorú logikájú elemzést talál, de olyan elméleti keretben, amellyel ma ritkán találkozik, még ha hívő katolikus is. 

A természetjog szerint az emberi együttélés alapvető törvényszerűségei helytől és kortól függetlenek.

A mindenkori jogi és erkölcsi rendben tükröződniük kell, nem vehetők semmibe, nem hághatók át, máskülönben szétzilálódik a társadalom,  megszűnnek a jó emberi életet támogató és igazságos együttélés feltételei. 

A magántulajdon része a társadalom természetes rendjének: „Magántulajdont birtokolni szabad, sőt az emberi élethez szükségszerű is” – idézi Aquinói Szent Tamást az enciklika. A föld ugyan nagy bőségben kínálja az emberi élet fenntartásához szükséges javakat, de emberi művelés nélkül meddő marad. Az ember alapvetően képes a racionális tervezésre: „Dolgait saját tervező előrelátásával önmaga intézi; éppen ezért képessége van mindannak a megválasztására, amit jelen- és jövőbeli jólétének elérésére a legalkalmasabbnak tart.” Ezért indokolt, hogy bizonyos javakat ne csak átmeneti használatra, elfogyasztásra, hanem tartós és örökös jogú birtokul kapjon. A magántulajdon melletti érvet tovább erősíti a családról való gondoskodás szükségessége. Az önállóan gazdálkodó család olyan emberi javakat hoz létre, amelyeket nagyobb közösség nem biztosíthat. A szocialisták világosan látták a tulajdon és a család közötti összefüggést, csak ellentétes következtetéseket vontak le belőle: egyrészt a gyerekekről való közösségi, állami gondoskodás szükségességét, másrészt a házasság feloldódását a Kommunista Kiáltvány szerinti „őszinte nőközösségben” vagy August Bebel következetesebb kifejezésével a „szabad szerelemben”. De a családi szervezet megbontása „természetjog elleni vétek”.

A magántulajdon nemcsak lehetőséget biztosít a magunkról és szeretteinkről való gondolkodásra, hanem hiányában „tág út nyílnék a kölcsönös irigységre, rágalmazásra és meghasonlásra, megszűnnék az egyesek tehetségét és szorgalmát sarkalló ösztönzés, és ezzel a gazdagság forrásai is szükségképp kiapadnának”. A zűrzavart és nyomort pedig csak az államhatalom mérhetetlen felfokozásával lehetne úgy-ahogy kordában tartani. Helyes társadalmi rendben az állam a közjó érdekében sokféleképpen szabályozhatja ugyan, de „nem nyelheti el a polgárt, sem a családot; mindkettőt méltányos cselekvési szabadság illeti meg”. Ugyanígy a polgárok különféle, tulajdoni jogokat alkalmazó magántársulásait sem: a vállalkozásokat, egyesületeket, szövetkezeteket, önkéntes tagságú szakszervezeteket. Bennük az emberek a családjukon túllépve, a társadalmi munkamegosztás keretében „mások segítő erejével társulnak”.

A magántulajdon felszámolása tehát maga után vonná az öngondoskodás, a család és a szabad társulások felszámolását, azaz nemcsak a történetileg éppen létező társadalom lerombolását, hanem bármiféle emberhez méltó társadalom ellehetetlenítését, a káosz és az állami zsarnokság keverékével való felváltását.

Egyházi tanítás szilárd szellemi alapokon

XIII. Leó elismerte, hogy a „munkásság helyzete” sok szempontból „tarthatatlan” és a „munkáskérdés” kiemelt figyelmet érdemel. De ragaszkodott hozzá, hogy a megoldást nem a magántulajdon felszámolása jelenti. Magát a munkást is érthetően az a vágy hajtja, hogy „anyagi javakat szerezzen, és ezeket magánjogon, saját tulajdonaként birtokolja”. Tévedés, hogy a munkások és a munkaadók között feloldhatatlan érdekellentét lenne. Akkor is, ma is sokan követik el azt a hibát, hogy a gazdasági munkamegosztásban részt vevő különböző csoportok között feloldhatatlan ellentétet látnak. Miközben ezek a valóságban „teljes mértékben egymásra vannak utalva: sem a tőke munka nélkül, sem a munka tőke nélkül nem lehet meg”. A magántulajdonon és a szabad szerződéseken alapuló együttműködésük így a kölcsönös jólétnövelés irányába mutat. A munkásosztály „elnyomorodásának” hipotézise ma Thomas Piketty nyomán újra divatba jött, de nem kétséges, hogy az elmúlt százharminc évben a kapitalizmus jóléti története Marx és Leó közül kit igazolt.

Mindez nem jelenti, hogy a piac rendje önmagában, minden további nélkül elégséges vagy kívánatos lenne. Azt azonban igen, hogy természetes része a civilizált társadalomnak. Az önkéntes, tisztességes és az emberi méltóságot nem sértő foglalkoztatás igazságos és hasznos. A „tőkés–munkás” viszony alapvető igazságossági kritériuma pedig a szabadon szerződő felek ígéreteinek kölcsönös (!) betartása. Ebből az alapvetésből kiindulva fogalmazza meg Leó az egyházi tanítás további elemeit.

Egyrészt a szabad társulás elvének nemcsak az üzleti vállalkozás alapítása és a munkaviszony felel meg, hanem a munkások és mások szakszervezeteinek, önsegélyező egyesületeinek engedélyezése és belső autonómiájuk biztosítása is. Az állam feladata ennek megfelelően nem az, hogy elnyomja a sokféle társadalmi részérdeket, hanem hogy lehetővé tegye a megszerveződésüket és a közjó érdekében körültekintően szabályozza őket.

Másrészt az igazságos jogi keretek keveset érnek, ha azokat nem erényes emberek töltik meg élettel. A becsületesség, a kötelességteljesítés, a haszonleséstől, kapzsiságtól való tartózkodás, a másik személyre figyelés egyszerre segíti a gazdaság jó működését és megelőzi, de legalábbis tompítja a politikai osztályharcot. A helyes „erkölcsi értékrend” megerősítése nem holmi ábrándozás. Az erényekre nevelés és buzdítás konkrét társadalmi feladat, amelyet a pápa szerint – nem meglepő módon – legjobban az egyház képes elvégezni.

A tanítás harmadik eleme a szegények segítésének kötelessége: egyrészt az egyének és magántársulásaik szintjén, másrészt az állam részéről. Ami a magántevékenységeket illeti, Leó megerősíti a „pénz jogos birtoklása” és „annak jogos felhasználása” közötti régi, skolasztikus megkülönböztetést. A magántulajdon és tágabban a jog formális szabályai az elsőre vonatkoznak. Az erkölcs azonban mindenkit felhív arra, hogy a jogosan birtokolt javait, miután a saját megfelelő életszínvonaláról gondoskodott, ossza meg a szűkölködőkkel. „Nem formális jogi kötelesség ez – kivéve a végső szükség esetét –, hanem a keresztény szereteté.” A politikai baloldal máig lefitymálja, elégtelennek tartja ezt az önkéntességen és jótékonykodáson alapuló megközelítést. De keresztények számára a felebaráti szeretet isteni parancs, amelyet sokan ténylegesen követnek is.

Az állammal szemben kettős követelményt fogalmaz meg az enciklika. Egy kormányzatnak elsődlegesen olyan törvényeket és intézményeket kell alkotnia és fenntartania, amelyek az egész közösség javát szolgálják, keretet adva a tagok alkotótevékenységének, tehetségük kibontakoztatásának és a konfliktusaik igazságos és méltányos rendezésének. Ha így cselekszik, „a munkások jólétét kevésbé szükséges külön, más utakon keresnie”. E mögött nemcsak empirikus tapasztalat húzódik meg, hanem a társadalmi harmónia lehetőségéről való mélyebb meggyőződés is. A természetjogon alapuló társadalom nem hozza el a paradicsomot, de tagjainak igenis kölcsönös előnyére szolgálhat. Éles ellentétben áll ez az osztályharcos szemlélettel (tegyük hozzá: a schmittiánus jobboldali felfogással is), amely a politikában mindig csak a konfliktust tartja szem előtt, lekicsinyelve az együttműködés lehetőségét. A másik követelmény az elsőt alkalmazza a szegényekre. Mivel a gazdagok „amúgy is körül vannak véve saját védő-
bástyáikkal”, az államnak a szegények, főleg a nincstelenek érdekeit kell védelmeznie a „közös jó” (bonum commune) megvalósítása során, de nem annak rovására.

A hit védelmezi az észt 

Miért lehet vonzó a társadalom észszerű rendjének a tagadása? A természetjog csak korlátozott jót ígér. Nem kecsegtet a munkát és a megélhetést kísérő sokféle baj és szenvedés megszüntetésével. A keresztény hit szerint a bűnbeesés után ez nem lehetséges. De az emberi ész fényénél is belátható, hogy „a tűrés és szenvedés emberi sajátosság, és bár az emberek mindent megkísérelnek, az ilyesfajta megpróbáltatásokat az emberi életből semmiféle erővel vagy módszerrel sem lesznek képesek kiirtani”. Ezért „akik ilyesfajta hatalommal dicsekszenek…, bűnös játékot űznek a néppel és becsapják”. A szocializmus mint a magántulajdon felszámolását hirdető tan tehát az emberi természet tagadásán alapul. Annak meghaladását vagy megváltoztatását ígéri. Hogy ezt miféle filozófiára alapozza, másodlagos. De nem ígérhet mást, mint e világi megváltást az ember saját erejéből.

Leónál a természetjog és a katolikus teológia szerves egész. A hittudomány megerősíti és elmélyíti mindazt, amit az ember a természetéről saját értelmével felfoghat: az Isten a képmására teremtette, de bűnbe esett, küszködik e világi gondjaival, erkölcsi kihívásaival, és isteni megváltásra szorul. Mindez tükrözi azt az alapvető keresztény igazságot, hogy az isteni kegyelem nem megszünteti, hanem tökéletesíti a teremtett természetet. Az isteni kinyilatkoztatás így nemcsak kiegészíti az emberi ésszel megszerzett tudást, hanem meg is erősíti mindazt, ami igaz és helyes benne. A hit védelmezi az észt, megóvja tévútjaitól.

A természetjog aktualitása

Mégis komoly kritika érte Leó természetjogi szemléletét az egyházon belül, különösen a II. vatikáni zsinathoz társított „új teológia” részéről. „Tridentiánusnak”, azaz elavultnak bélyegezték. Pedig Leó újító volt: a feledés hosszú időszaka után skolasztikus-tomista reneszánszt indított el , amely a modern filozófia és társadalomtudomány érveit is alkalmazta. A Rerum novarum magántulajdonnal kapcsolatos érvein például világosan átüt (az egyébként vehemensen katolikusellenes) Locke hatása. Az elavultságnál azonban fontosabb az a kifogás, hogy a természetjog történelmietlen, időtlen, elvont és emiatt életidegen társadalomképet alkot.

Kétségtelen veszélye e gondolkodásnak, hogy konkrét, időhöz és helyhez kötött történeti tapasztalatot abszolutizál. Leó, aki egyébként nem ijedt meg a saját árnyékától, maga is bevallja, hogy a „tárgy kifejtése nehéz és nem veszélytelen”. Ugyanakkor a természetjogi gondolkodás nagy figyelmet fordít arra, hogy elkülönítse az általános, mindenkor érvényes társadalomszervezési elveket az időben és térben változóktól. Hangsúlyozza azt is, hogy az absztrakt elvek konkrét megvalósításában nagy különbségek lehetnek: intézményi és kulturális sokszínűség jellemzi az emberi együttélést. Bábel tornya ledőlt. 

Ha elvetjük a természetjogot, nincs olyan mércénk, amellyel kortól és helytől függetlenül megállapíthatjuk egy társadalom jogi és erkölcsi rendjének jóságát. Így szellemileg védtelenek leszünk az emberi együttélés radikális megváltoztathatóságát hirdető felvetésekkel szemben. A felforgató tervek mindig az igazságosságot és a jó életet tűzik a zászlajukra. Mindig valós erkölcsi felháborodásra, indulatra építenek, részigazságokat megragadva. Velük szemben – bár sokat ér – nem elég az ép erkölcsi érzék, értenünk is kell a társadalom működését. Ha feladjuk a gondolkodást e működés változhatatlan sarokpontjairól, két lehetőségünk marad. Az egyik a jelenhez vagy a múlthoz ragaszkodó, defenzív konzervativizmus. Sok érv szól a kipróbált tökéletlenség mellett a kipróbálatlan, de állítólag jobbal szemben. De az ad hoc, elv nélküli maradiság gyenge szellemi bástya. A másik út a sodródás az aktuális felforgató elméletekkel, mozgalmakkal, és azok „átmoralizálása” vagy a keresztény felfogáshoz való igazítása. Romboló hatásuk így talán csökkenthető, de minél kevésbé van tőlük független, biztos tudásunk a társadalomról, annál csekélyebb hatást tudunk elérni. 
XIII. Leó nem tudott gátat vetni a szocializmusnak. És hát senki más sem. Valóban hiú remény, hogy a történelemben lévő rosszat a szellemi kifinomultsággal győzzük le. Akkor már inkább imával. De ez nem ment fel a kötelezettség alól, hogy próbáljunk meg tisztán látni és érvelni. Bízva abban, hogy előbb-utóbb eljön az érvek meghallgatásának ideje. Ahogyan eljött sok helyütt Európában a Leó által útnak indított és számos későbbi pápa által továbbvitt katolikus társadalmi tanításé is a „kereszténydemokrácia” formájában, miután megbuktak a nemzeti- és internacionalista szocializmussal kísérletező totalitárius rendszerek.

A szellemi lángot pedig addig is őrizni kellett, gyakran vértanúság árán is. 
A magántulajdon felszámolását ma már nem hirdetik komoly emberek. Nem lépünk bele még egyszer ugyanabba a folyóba. De a Rerum novarum természetjogi módszere éles fegyver, ha fel akarjuk venni a szellemi harcot a család és a házasság intézményeit, az élethez való jogot és ma újra egyre inkább a vallásszabadságot is megkérdőjelező „progresszív”, az emberi élet értékét degradáló „mélyzöld”, esetleg az állam mindenekfelettiségét hirdető „sajátosan kínai szocialista” eszmék ellen. Jobbat azóta sem talált ki senki.

A szerző közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója.