Mint a kötet mutatójából is kitűnik, Kant és Platón neve kerül elő legtöbbször a szövegben. Aligha lepődhetünk meg ezen. Platón meghatározó szerepet játszott a szépre vonatkozó bölcselet történetében, elég csak Diotima nevezetes beszédére utalnunk a Lakomában. A modern esztétika tudományának megszületése pedig Kant nevéhez fűződik, Az ítélőerő kritikája (1790) című munkája számít az első rendszeres esztétikának. Scruton a maga kérdésfelvetését a két elődhöz kapcsolódóan adja elő. Azt vizsgálja, hogy vajon igaza van-e a posztmodern szkepszisnek, amely azt hirdeti, hogy nincs objektív támpontunk a szépség megítéléséhez, mert a szépség olyan érték, amelynek elbírálása merőben szubjektív, önkényünktől függ. Scruton nem tudja elfogadni Platón vagy Aquinói Szent Tamás objektivista felfogását, amely szerint a szépség a szubjektumtól függetlenül létező univerzális, a jósághoz vagy az igazsághoz hasonló érték. De nem osztja a relativizmust sem, amely – kulturális örökségünk értékének megkérdőjelezésével – nehezen kezelhető konfliktusokhoz vezetne társas viszonyainkban is.

Scruton álláspontja inkább Kantéhoz áll közel. Mint ismeretes, az utóbbi azt állítja, hogy a relativizmus úgy kerülhető el ítéleteinkben, hogy döntéseink során beleképzeljük magunkat mások helyzetébe, és így próbáljuk megállapítani, vajon ők hogyan ítélnék meg az adott tárgy (például emberi test, természeti táj vagy műalkotás) esztétikai minőségét. Továbbá Kant arra is felhívta a figyelmet, hogy az esztétikai minőség megítélésénél függetleníteni kell magunkat a hasznosság és az erkölcsi jóság vonatkozásaitól, az esztétikai minőség ebben az értelemben önértékkel bír. Scruton Kantéhoz sok tekintetben hasonló álláspont mellett érvel. „Azt állítom – írja –, hogy a szép olyan valóságos és egyetemes (real and universal) érték, amely racionális kultúránkban gyökerezik, és hogy a szépérzéknek felbecsülhetetlen szerepe van az emberi világ megformálásában.” (6.) Vagyis az esztétikai ítélet szempontjából nem a tárgyak tőlünk független, objektív minőségét, hanem emberi természetünket tartja érdekesnek, amelyben adott az iránta való érzékenység. Ahogy az emberi természetről írott munkájában (On Human Nature, 2017) mondja, „a szépség szeretete is megtestesült létformánkban (embodied life) gyökerezik”. Ez a megtestesült létforma magyarázza ízlésünk meg- és mibenlétét, vagyis azt, hogy képesek vagyunk a dolgok, személyek, cselekvések és elgondolások esztétikai megítélésére is. De emberi természetünknek pontosan mely vonása tesz bennünket képessé erre az ítéletalkotásra? Scruton szerint abban biztosan igaza van Kantnak, hogy „a szép megismerése és az ebből fakadó ítélet kizárólag a racionális lények kiváltsága. Csak a hozzánk hasonló lények – akiknek van nyelvük, öntudatuk, gyakorlati eszük és morális ítéleteik – képesek olyan figyelmes és érdek nélküli módon szemlélni a világot, hogy megragadjuk az eléjük táruló tárgyat és örömüket leljük benne.” (38.)

Ha elfogadjuk az esztétikai ítéletnek az ember megtestesült létformájában gyökerező alapját, akkor olyan álláspontra is juthatnánk, amely a szépérzéket evolúciós fejleménynek tekinti. Ám Scruton gondolatmenete nem ebbe az irányba halad. Azt nem tagadja, hogy a szépérzéknek van köze a szexuális érdeklődéshez, vagy legalábbis hasonlít hozzá. Másfelől a szépérzék olyan érdek nélküli érdeklődést feltételez, amely Scrutont a szent iránti tiszteletünkre emlékezteti. Vagyis a szexuális érdeklődés, az esztétikai megítélés és a szent tisztelete párhuzamban áll gondolkodásunkban, amire már Platón (és Szókratész) Diotimája is emlékeztetett. Csakhogy Scrutonnál e párhuzam alapja az, hogy emberi természetünk „ezeket a dolgokat szilárdan a szabadság és a racionális választás birodalmához” (65.) köti.

Ha Scruton a racionális és szabad választásra vezetné vissza a szépség megítélését, akkor elméletét a liberális emberképhez láncolná. Politikai filozófiája azonban konzervatív. De vajon nincs-e ellentét a liberális emberképre épülő esztétika és a konzervatív politikai filozófia között? Scruton ennél következetesebb gondolkodó, mert antropológiája meghatározza mind a politikai, mind az esztétikai gondolkodását. Három szempontból is távol áll a liberális emberképen alapuló esztétikától. Először Scruton olvasatában korunkat a szépség előli menekülés jellemzi, a kortárs művészek és a befogadók is kerülik azt a megrendülést, ami a szépség befogadásával jár. Emlékezzünk Rilke figyelmeztetésére: „Mert hisz a Szép nem más, / mint az iszonyu kezdete, mit még elviselünk, / s mennyire bámuljuk, mert megveti szenvtelenül, hogy / összetiporjon” (Első duinói elégia, Nemes Nagy Ágnes fordítása). Scruton szerint is ilyen félelemről lehet szó, a kortárs művészet szeretne megszabadulni a szépségtől, gúnyolja, sőt, megszentségteleníti azt. Ám a szépségtől megfosztott ember nem leli helyét a világban, mivel a szépség olyan szükségletünk, amely „metafizikai lényegünkből ered”. A szép tapasztalata segít felismernünk, „igenis otthon vagyunk ebben a világban”. (186.) Másodszor Scruton szerint a szép korántsem az egyetlen dicsérő jelző esztétikai szótárunkban. Ellenkezőleg: bőséges választék áll rendelkezésünkre, amikor esztétikai tapasztalatainkról kívánunk számot adni. „Dicsérni szoktuk a dolgokat eleganciájuk, bonyolultságuk, patinás mivoltuk miatt; a zenét kifejezőereje, fegyelmezettsége (discipline), sajátos rendje miatt; értékeljük, ami csinos, bájos és vonzó…” (20.) E kifejezések az esztétikai minőségek alacsonyabb szintjét jelentik, de ugyanúgy megvan az antropológiai jelentőségük az életükben, mint az emelkedett szépségnek. Ráadásul ezzel a szinttel sokkal gyakrabban találkozunk a hétköznapi tevékenységeink során, mint a művészi szépség kiemelkedő megnyilvánulásaival. Ennek megfelelően külön fejezetben tárgyalja a mindennapi szép, az emberi szépség és a természeti szép jelenségét, s kitér a szexualitással kapcsolatos esztétikai kérdésekre is, így például arra a határvonalra, amely elválasztja a művészetet és a pornográfiát.

Végül: Scruton meggyőződése szerint az adott tárgy hasznosságától vagy erkölcsi minőségétől függetlenül kell megítélnünk az esztétikai minőséget, de az esztétikai minőséggel kapcsolatos ítéletünk összefügg a morális jóval kapcsolatos döntésünkkel. Vagyis az összefüggés a szép és a jó között szintén antropológiai jellegű. „A jó kritikus tulajdonságai olyan erényeket feltételeznek, amelyek – Hume elgondolása szerint – a jó életvezetéshez is létfontosságúak, nem csupán az esztétikai minőségek helyes megítéléséhez.” (157.) Ebből következik, hogy Scruton szerint a szép úgy „szól hozzánk az emberi kiteljesedésről, ahogyan arról az erény beszél”. (158.)

E három szempont alapján belátható: Scruton egy ponton túllép a kanti esztétikán, s közelebb kerül Ruskin vagy T. S. Eliot szemléletéhez. Végül adós marad a szépség tételes meghatározásával, de ezzel nem kelt bennünk hiányérzetet. Ugyanis rávilágít a szépségnek életünkben játszott, hagyományos és hagyományőrző szerepére: „egy szabad lény számára éppúgy létezik helyes érzelem, helyes tapasztalat és helyes élvezet, mint ahogy létezik helyes cselekvés.” (206.)