Figyelemre méltó, egyszerűségükben is erőteljes videók jelentek meg a YouTube-on: házaspárok beszélik el, miként jutottak túl kapcsolatuk legnagyobb válságán. Mi adta az inspirációt a Családban maradva című sorozathoz?

A Faludi Ferenc Akadémia – amely a magyar jezsuiták ifjúsági és felnőttképzési intézete – gondozta ezt az MTVA webes tartalmakra kiírt pályázatán nyertes projektet. 2019 a „Hívás” éve volt a Jezsuita Rendtartományban, így ehhez kapcsolódva jött a sorozat témája is: a család mint hivatás. Én hiszek a szituációs dokumentumfilmben, készítettem is ilyeneket (Emberöltők, 2010; „Mert hét életem van, ebből öt ment el…”, 2014), de itt egy másik utat kellett választani, a reflektált, elmélyült beszélgetést, mert a megnyíláshoz szükséges intim közeget csak így lehetett megteremteni. A sorozat öt, húsz-huszonkét perces részből áll. A közreműködőket tizenöt pár közül választottuk ki, végül négy párral készült felvétel. Minden esetben másfél-másfél órát szánva a feleségre és a férjre, majd újabb másfél órát kettejükre együtt.

A vágás során ezt kellett összesűrítenünk. Az internetes formátum megkívánja a tömörséget, a történetek mélységének viszont meg kellett jelennie, és ezt a mélységet azzal a nagyon egyértelmű helyzettel lehetett feltárni, amit az arc, az alany jelenléte hitelesít. Az emberi arcnál nagyobb univerzum nincsen.

A történetek nem hasonlítanak egymásra, valamiképp mégis összecsengenek.

Minden beszélgetés egy válságszituáció, egy (kapcsolati, családi) trauma feldolgozása. Példázata annak, hogy van, lehetséges a megoldás minden helyzetben. Nem kell áldozatául esnünk saját konfliktusainknak.

Sokszor nagyon nehezen szembesülünk a problémáinkkal, még nehezebben osztjuk meg akár a hozzánk legközelebb állókkal is. A szégyen, a sérelem akadályoz, hogy tanuljunk egymástól – nem a jó tanácsokból, az nem működik. De ha látjuk, hogyan áll talpra valaki, az megerősít abban, hogy van értelme küzdeni – a magunk módján és képességei szerint. Úgy lehet tapasztalatot átadni, hogy egy picit megnyitjuk, látni engedjük magunkat, vállalva a sebzettségünket, nem elfedve azt, ami nem is biztos, hogy elfedhető. A házasság két ember élettere, személyes világa, az erőfeszítést igénylő kiteljesedés lehetősége éppúgy megvan benne, mint a magától megjelenő tönkremenetelé. A változás mindig nehézséggel jár, a nehézség viszont mindig a változásnak a lehetősége. A trauma szintlépésre ad esélyt. Az összegyűlt, gazdag anyagot látva felmerült, hogy készüljön hozzá segédlet is, hogy ki-ki megtalálja bennük a saját témáját vagy néhány szempontot, amelyek segíthetik az életét, s azt, hogyan lehetne ezeket a történeteket önreflexív módon feldolgozni. Családterápiás szakemberekkel készítettük el ezt a segédanyagot, amely a Faludi Akadémia honlapjáról letölthető.

A Családban maradva első epizódja különdíjat kapott a 6. Magyar Speciális Független Filmszemlén. Egy másik sorozathoz is fölkértek…

Andrónyi Kolos kollégám hívott meg közös munkára. 

Ez a járvány miatt elhalasztott Eucharisztikus Kongresszusra készülő Ő és én című sorozat. Ötvenkétszer öt perc, egy-egy ember személyes hitéről, istentapasztalatáról szól. Ez is netes megjelenésre készül. Ebben a sorozatban nincsenek sem klerikusok, sem celebek, csak egyszerű emberek: az élő egyház a maga keresetlenségével, küzdelmével: izzadságszagával, csetlő-botló módján, olykor nem mindennapi, csendes próbatételeivel. Nem gyertyaláng, nem tömjénfüst – emberszag. Fekete háttér előtt emberek beszélnek közvetlenül a kamerába, ugróvágásokkal, vágóképek nélkül, csupán néhány átkötő képsort alkalmazva. Elgondolkoztató, milyen sok és mennyire különböző történet van, milyen váratlan helyzetekben képes működni a kegyelem, hogy a Jóisten szeretete mennyire nem ismer határokat, és a fantáziánkat mennyire meghaladja az, amit Ő meg tud tenni.

Alanyaid mind olyan emberek, akiket próbára tett az élet. Saját bőrükön tapasztalták a betegséget, kiszolgáltatottságot, függést, fogyatékosságot, ezerféle problémát. És megküzdöttek, megküzdenek velük – hitüket megtalálva vagy abban megerősödve.

Nem kerestük a drámát, hogy mindenáron veszteség vagy félbetört élet legyen – de úgy tűnik, mintha legtöbbször szükség lenne valamilyen nehézségre ahhoz, hogy a lényegre tudjunk összpontosítani. Mintha az Isten felé fordulásnak előfeltétele saját határaink megtapasztalása lenne.

Van ebben a törekvésben személyes érintettség is?

Én „gyári” katolikus vagyok. Ilyen családba születtem, ministráltam. Nekem ez természetes volt – bár az 1980-as évek elején erről még jobb volt nem beszélni az iskolában. Én legfeljebb piszkálódást tapasztaltam, de ismertem nagyszüleim történeteit a keresztényeket korábban sújtó megaláztatásról, megszégyenítésről. Idővel nekem is meg kellett találnom a személyes kapcsolódásomat. Azt én is megtapasztaltam, hogy elfogynak az eszközeim, elérem a határaimat, és már nincs, nem marad más, csak a Jóisten szeretete. Voltak olyan időszakok az én életemben is, amikor távolabb voltam tőle, de még ha úgy éreztem is, hogy nincs velem, rá kellett idővel eszmélnem, hogy a legnehezebb periódusokban is végig a tenyerén hordozott. Hozzátartozik a kalandhoz, hogy át kell menni alagutakon, és nem biztos, hogy reflektorral a kézben. A sötétséget is meg kell élni. És nem elhárítani magunktól azokat az erőket, amelyek átalakíthatnak bennünket. Az egyház, az esendő emberek közössége, amelyhez én is tartozom, nem a megérkezés, hanem az úton levés egyháza, a keresésé.

Mi vonzott a filmkészítéshez?

Már középiskolásként dolgoztam színháznál, mint hangosító, világosító. Később a SOTE videóstúdiójában szereztem tapasztalatot. Komoly stúdió volt, kiváló belsős és külsős szakemberekkel. Filmezni kölcsönkamerával, S-VHS-re kezdtem. Amatőr kisjátékfilmekkel kétszer egymás után nyertünk is a Faludi Akadémia filmszemléjén. Huszonkét évesen ez nagy szó volt, miközben a munkahelyemből adódó egyetemi közeg tágította a szellemi horizontomat, én is tanulni akartam, így huszonöt évesen jelentkeztem a Pázmányra, esztétika–kommunikáció szakra. Később felvettem a pedagógiát is. Ekkor már a filmmel akartam foglalkozni, a filmre viszont mindig is közösségteremtő közegként tekintettem. Ezért is szeretek filmklubozni. Nem úgymond „megfejteni” a „mondanivalót”, hanem egyszerűen arról beszélgetni, hogy egy film mi mindent mozdít meg az emberben. Az egyetem alatt kezdtem dolgozni a Faludiban is, filmklubozni, fiatal alkotók kibontakozását segítő filmműhelyt szervezni. Ebben a keresztény értékrend fontos volt, de nem kizárólagos. Ez idő tájt készült első egész estés dokumentumfilmem, a Visszaszámlálás (2006), amelyet a Magyar Filmszemlén is bemutattak. Martinidesz László rendező-producernek köszönhetem, hogy ez a hospice-szolgálatról készült film egyáltalán létrejött. Máig hálás vagyok neki. Visszatekintve azt látom, a legmeghatározóbb emberek azok voltak az életemben, akik a bizalmukkal ajándékoztak meg, akár szakmailag, akár másként. Igyekszem én is ezt tenni.

Van újabb filmterved?

Egy dokumentumfilmhez kaptunk támogatást a Nemzeti Filmintézettől. Szabadító lesz a címe, és egy a bűnözésből, drogozásból talpra állt, megtért fiatalember útkeresését követjük benne. Többszörös visszaesőként összesen nyolc és fél évet ült. Most élete nagy dilemmája, hogy szerzetes legyen-e vagy családapa. Nem biztos, hogy ennek a választásnak a kimenetele lesz majd a film legfontosabb része. Lehet, hogy az ő útja, tanúságtétele maga fontosabb, mint az ezekből következő döntés. Visszajár a börtönbe! És elmondja az egykori rabtársainak, hogy „fiúk, én megtértem, rendben van az életem”. Tehetséges ember, aki nulla esélyt kapott az élettől (drogos, bűnöző szülők, szegénység, kilátástalanság, folytonos kirekesztettség, megvetés). Ehhez képest verset ír, le-
érettségizett, beszél angolul, még egyetemre is fölvették annak idején – de azt nem kezdte el, volt akkor egy megbicsaklása, visszacsúszása a drogba, majd újra a börtön. Önmagunk meghaladása nemcsak diadalmenet. És kellenek hozzá segítők. A Szentlélek rajtuk keresztül munkálkodik.