A kezdet kezdetén fölém három felnőtt magasodott. Első hat évemben úgy jelentek meg és osztották fel egymás között az egész világot, hogy egészen másnak láttam őket, mint a többieket. A többiek valakik voltak, látogatók, szomszédok, átmeneti járókelők nálam, de ők, a Hármak énbelém bújtak, és máig kísértenek. Szellemek lettek, vagy inkább lények. Három, egymástól teljességgel különböző, egymást cáfoló lény mutatta fel magát kisgyerekkoromban, mint három  magyarázata az egész világmindenségnek, amiben nekem kellett figyelnem rájuk. És vitatkoznak azóta is, de csak egymással, nem velem, mert én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy ők hármasban vannak együtt. 

Egyikük Róza, a vajákos. Ő kezdte el, mintegy jóslat gyanánt mondani, hogy háromféle ember létezik. Az egyik fajta a hívő, aki születésétől tudja, hogy van Isten. Rögtön sejtettem, hogy ezzel önmagát jellemzi. A hívőnek magától értetődik az Isten, kétely nélkül tud beszélgetni Vele, teremtés által születettnek érzi a világgal együtt magát, és bele tud nyugodni mindabba, ami az életében történik, mert mögötte mindenható szándékot érez.

A másiknak az a természetes, azzal születik – magyarázta Róza –, hogy sehol az Isten, mivel ő maga nem látja, sosem találkozott vele személyesen. Ez a hitetlen, mint Sándor a példának okáért, akinek a pénz a mindene, meg a saját élete, és benne a parádé démonjai. „Ki, ha nem ő” – ezt mondta Róza a férjéről gyakran. Ki, ha nem ő, mivel Sándor, ha Istennel még sohasem találkozott személyesen, akkor az nincsen is. 

Aztán a kereső a harmadik – állította nekem Róza. Az is mindig nyugtalan és kutat, miként a hitetlen, de mindenben istent próbál látni, amivel csak az élete káprázatában találkozik. Róza még azt is hozzátette ehhez a felsoroláshoz, hogy ő mindenkin azonnal meg tudja állapítani, hogy az illető melyikhez tartozik a három típus közül. Elég csak ránéznie a különféle emberekre a piacon, ha sorban jönnek vásárolni. Ő rögtön látja rajtuk, melyik hívő, hitetlen vagy kereső. 

Magam Nagy Zsigmondot soroltam a keresők közé, ugyanis nekem ő volt a nagyszüleim után a harmadik mesterem, mint a haza javát szolgáló  szabadságharc és az ahhoz tartozó kultuszok tanítója. Hozzá még a Tolnai Világlapja különleges fotográfiáinak, tárcanovelláinak tulajdonosa is volt Nagy Zsigmond, akit, ha megnevettettem, mindig azt a régi kávéházi rigmust mondta nekem: Még egy ilyen adomát, s a rendőrnek adom át, meg még ilyesféle ódon zamatú élceket jegyeztem meg tőle sokat letűnt világokból. Mert Nagy Zsigmond két évszázadban kutakodott, mint komáromi származék. A két világháborúsban – bár azokról sosem adomázott, csakis a rövid békeidő derűs eseményeiről –, meg az azt megelőző század dicső anekdotáit idézte elém, például az 1848-as tavaszi hadjáratot, amelynek mindegyik győzedelmes csatáját betéve tudta név szerint, és bevallotta nekem, hogy közülük a Branyiszkónál megtörtént roham áll az ő szívéhez legközelebb. Nemegyszer be is számolt nekem annak minden egyes véres percéről, és akkor csak úgy röpködtek a hősi nevek, zuhogott a hó, derékig ért, és benne szuronyt szegezve törtek fel a vörös sapkás fiúk a hegyre. Magamban sajnáltam, hogy ő nem abban a rohamban veszítette el a fél lábát, hiszen jóval később született meg. 

Sándor pedig, aki Róza hármas beosztásában a hitetlenek közé tartozott, és egészen az én halálos betegségemig csak gúnyolódott és kibaszarintott velem, hogy „megtudjam, mi az élet”, egy csapásra megváltozott, amikor felgyógyultam, beszélni, járni tudtam ismét. Akkor fedezett fel engem magának. Talán Róza figyelmeztette.Talán ő szólt neki, hogy vegye már észre, ezt a gyereket csak elvadítja magától a hülyítésekkel. Inkább mondja el neki a valódit, mert az a ködös fejű Nagy Zsigmond rossz hatással van rá, és tőle sosem tudja meg a gyerek azt, hogy mi az élet, pedig az érdekelné a gyereket, Sanyi. Úgy képzelem, nagyapám, ha ellenkezett, azt mondta erre: Mi az élet, mi az élet. Kampány. Most áruljam el a gyereknek, hogy az élet kampány? 

Azért is képzelem ezt, mert ezzel kezdte nekem a meglepő tanítást, amit én most szinte szóról szóra és valódi hosszúságában még mindig vissza tudok idézni: 

– Ezt most én azért mondom el neked, hogy tudd. Az életben a legfőbb, sose szabad kampányba keveredni, mert akkor meggyilkolnak.

Gondolta, vége a hülyítésemnek, végre felnőttként beszél velem. A valóságnak van egy jellegzetes szövete, amire már a gyerek is felfigyel, és megkülönbözteti a meséktől. 

A kampány idegen eredetű szó, nekem mégis egyike lett a legmagyarabbaknak. Sándor, a nagyapám révén jutott el hozzám mint kitüntetett egyike családi és történeti  örökségeimnek. 

Egyetlenegy ülésben akasztotta a nyakamba egyszobás lakásunk konyhájában, miközben én a lábánál kuporogtam egy kis sámlin, ő pedig karosszékében ülve, egy kancsónak támasztott tükörbe nézve húzogatta le arcáról a habot egy „V” alakban tartott, vékonyra csorbult beretvával, amit még katonakorából hozott haza az olasz frontról, az Első Háborúból. 

Hogy neki, Sándornak sok fivére volt, szinte mindegyik más-más anyától, mert a kemény életben az apja, Bereményi András mellől sorra haltak ki a feleségek, és ő, Sándor volt a kései legkisebbik, és egyébiránt is elkülönült a családtól, és olyan hosszúra hagyták nőni a haját, hogy a tanító úr Sámsonnak nevezte, amíg a loboncát a kezére csavarva pálcával ütötte-verte őt Nagykáta közelében a tanyasi iskolában.

András dédapám állítólag alacsony kis ember volt nagy bajusszal – hogy kerülök én ebbe a sorba? –, kubikuskénti keresményéből lovakat vett, majd ménesei lettek, őbelőle meg első adófizető, egy virilista, baptista imaházak építtetője és hadiszállító, és mint ilyennek eleinte nem kellett a családjából senkinek sem bevonulnia katonának, az volt a kampány egészen a ’14-es háború utolsó évéig. Ámde ő, Sándor, pont 1900-ban született,
és tizennyolc éves lett, amikor újabb kampány jött, egyvalakit oda kellett már adni a virilis családokból is, és az apja őt jelölte ki annak. Szinte kölyökként vitték hát el az olasz frontra. 

Ott állt Sándor, a háborús kampányba keveredett suhanc a lövészárokban, és zuhogott rá az olasz eső. Akkor már veszve volt a régi forsriftos  katonavilág, éheztek a rongyos bakák, és fejetlenség volt a fronton, mire Sándor odakeveredett, senki semmit nem vett komolyan, még a halált se, ha az a másé volt.

Akit földerítőnek küldtek előre a lövészárokból, az mind meghalt, mert kiadták ugyan földerítés idejére a tűzszüneti parancsot, de mikor a kijelölt földerítő előrekúszott, valaki egyszer csak lőni kezdett valahol, erre az összes többi is rákezdett, először szórványosan, aztán mint az őrült, az olaszok meg rádupláztak, az meg hiába kiabált vissza az övéinek, előbb-utóbb mindörökre elhallgatott, de egytől egyig. Mert olyan magasról küldtek parancsot, hogy az is csak kampány volt, hogy mégis legyen valami, egy földerítés, ha más nem. És akiket előreküldtek, lekaszálták mindet. 

Éjjel volt, dőlt az eső, jött a parancs: földeríteni. Áll az árokban Sándor. Odakúszott egy felettese, öreg őrmester, és ki akarta küldeni földerítőnek Sándort, akinek  föl volt tűrve a gallérja, és borostás volt nagyon az arca, de annyira, hogy nem látszott a kora.

– Ne csinálja ezt velem, őrmester úr, hat gyerek vár otthon – mondta neki Sándor, erre kiküldtek egy másikat, és az halt meg akkor, pedig annak ténylegesen sok gyereke volt, hiába ordított nekik vissza, akkor már senki se törődött semmivel, lőttek bele az éjszakába, esőbe.

És Sándort is előbb vagy utóbb kinyírták volna, ha nem jön Kloiber főhadnagy. De jött az árokba Kloiber főhadnagy, veregette a csizmaszárát, amit mindig veregetett, mokány volt, olyan jó torkú, vagány ember, és kérdezte, mi van, te melák, be vagy rúgva? Azért kérdezte, mert Sándor tántorgott, mert bevett valami kotyvalékot, hogy hátravigyék, és nem volt magánál. És mondta: „Főhadnagy úr, alázatosan jelentem, éhes vagyok.” 

Fess legény volt Kloiber főhadnagy, jó torkú puccert jött keresni. Kérdezte, pedig Sándor úgy nézett ki, mint a halál, hogy szeret-e dalolni, ő meg igent mondott neki. Igen, szeretek danolni, de csak annak, aki ad nekem enni. Így lett a főhadnagynak a puccerja, pedig előtte a családból senki sem engedte dalolni, ő maga sem tudta, milyen hangja van. És mikor ez a gyakorlatlansága a későbbiekben kiderült, Kloiber főhadnagy türelemmel volt, kinevette Sándort és megtanította dalolni, és együtt énekeltek a kiégett malomban, ahol el voltak szállásolva. Jól tudtak énekelni kettesben. 

És a türelem aztán is megvolt, mintha a fiának fogadta volna a főhadnagy. Jó, kikötötte a puskatisztító szalaggal a keresztgerendára, mikor rájött a Kloiber főhadnagy, hogy az ő tiszti „konzerváját” megzabálta a puccerja – lett is tőle olyan hasmenése, mint a víz –, de aztán a saját kezével vágta le onnét, mikor Sándor azt mondta, lőjön le, főhadnagy úr, én ezt nem bírom tovább, és elájult, pedig csak tettette az ájulást, mert akkor már tudta a főhadnagyról, hogy arra le fogja vágni onnan, mert a fiának nézte. 

Jött a visszavonulás, mindenki rohant, taposták egymást. Sándor épp a híd alatt guggolva kulázott, akkora hasmenése volt akkor is, mikor Kloiber főhadnagy lóháton a kardját csóválva fönt átrobogott, és kiabálta: visszavonulás, fiúk, visszavonulás. Sándor meg szaros nadrágban felugrott egy szekérre, állva ütötte a lovat, és valaki – itt egy nevet mondott, valaki földije nevét – odarohant: Sándor, ne hagyj itt, Sándor, megfogta hátul a köpenyét, elszorította a gigáját vele, ő meg odakapott, kioldozta, verte tovább a lovat, az lezuhant, és a hátulsó lovak meg emberek lába alá került, de – én úgy éljek – akkor is az ő nevét kiabálta, hogy Sándor, Sándor. Azóta Sándorra ha hátulról rákiáltják a nevét, néha még a nyakához kap. 

Bécsben le kellett szállni a vonatról a magyaroknak, és a váróban a fegyvereket a kőpadlóra dobálni mind, akkor mehettek a határon át haza. 

Itthon az apja, András tán már másnap zabért küldte Pestre, a Teleki téri piacra. András jól ismerte a helyet, kubikos korában ott, a Kerepesi temető falánál várt a talicskájával a  megbízókra a többiek sorában mindig, ellenben Sándor megőrzött életében először járt arrafelé, és egyáltalán Pesten.

Beszólt az egyik standba, bricsesznadrág volt rajta, hozzá bilgericsizma, amit pálcával veregetett: „A zabot mennyiért adja?” Fess nő volt az árus, pont annyi idős, 1900-as, mint Sándor. Megmondta, mennyi a zabja. „És az, aki árulja, az mennyi?” Mire a nő: „Hahahaha-hahahaha.” Akárcsak a standja, nyitva volt ő is. Sándor meg: „Eljön velem a hölgy zárás után mozgóba?” Elmentek-e, nem mentek el, nem fontos. Tizenkilenc évesek voltak. A fess nő Róza volt, a későbbeni nagyanyám, Nagybányáról került oda, övé volt a stand. Sándor vissza se ment az apjáékhoz, ott maradt a piacon, beköltözött a szoba-konyhába, a Teleki tér 9.-be, összeházasodtak, ketten vitték tovább a standot a háború végeztével.

Sok volt a vevő, mint háború meg forradalmak után mindig szokott lenni, hullámzott a tömeg a Telekin.