Örök érvényű, örömteli igazság: dalolva szép az élet. A pillanat józanító szorításában bölcsességre vall, ha tudjuk: mikor, mit, miért dalolunk.

Gyermekded tájékozatlanság május 1-jén, kezünkben egy szál égő gyertyával megállni a Hősök terén és énekelni áhítattal: Mennyből az angyal… Kockafejű ostobaság december 21-én, Sztálin születésnapján holdfényben ugyanitt dalra fakadni és lelkesen óbégatni az Internacionálét.

1950. szeptember 24-én bemutatták Budapesten az új, zenés magyar filmvígjátékot: Dalolva szép az élet. Békeffy István írta a film elborzasztóan bárgyú (marxista tájszólásban: sematikus) forgatókönyvét. Ma már kideríthetetlen, hogy a munkásdalárda osztályharcos, zagyva történetéből mit talált ki a bármiről, bármikor, bárkinek szellemes, használható forgatókönyvet írni képes Békeffy István, és mennyi szerepe volt a filmet bolsevik elsózással agyrémmé varázsoló, kacskaringós életű pártmunkás Méray Tibornak.

Rejtély: az 1947-ben kisgazda megrendelésre forgatókönyvet író filmipari szakmunkás neve a Könnyű múzsa címlistáján miért Békefi István, az 1950-ben kommunista megrendelésre készült Dalolva szép az élet elején miért Békeffi István, a Magyar Filmográfia, Játékfilmek 1931–1998 (Budapest, 1999) szerkesztői szerint miért Békeffy István? Sokarcú írónak sokféle neve van?

Dalolva szép az élet: Lehotay Árpád mint öntudatos, haladó munkás felvétel közben – mert valahonnan erőt kellett merítenie, hogy kibírja röhögés vagy dühroham nélkül a hazug szocialista mozicsinálást –, talán azokra az igazi hősökre, becsületes emberekre gondolt, akiket korábban életre keltett a Nemzeti Színház színpadán.

Dalolva szép az élet: Balázs Samu túlzásokat kedvelő, remek karakterszínész, gondolom, rendezői utasításra, nevetséges kabaréfigurát, önimádó, gigerli bohócot farag a reakciós karnagy szerepéből. Nem a színész gondja, ha így „felborul” a film: nevetséges, komolytalan reakcióst győz le a nevetséges, komolytalan, lelkesen buta bolsevik jelszavakat szajkózó haladó párttitkár, Ladányi Ferenc. Meg is dorgálta a színészt a kétségbevonhatatlan tekintélyű szovjet filmrendező, Pudovkin. „Ladányi Ferenc kiváló képességei ellenére sem férkőzött közel a munkások és közönség szívéhez. Ennek oka, hogy Ladányi Ferenc nem foglalkozott »az életnek azokkal a részleteivel, amelyek nem szerepelnek a filmben«.” (Színház és Mozi, 1950. október 1.) Nagyon fájhatott a minden porcikájában ízig-vérig marxista, szocialista, haladó Ladányi Ferencnek Pudovkin elvtárs szigorú bírálata.

 

Dalolva szép az élet: Gózon Gyula pontosan tudta, mi a különbség a kétgombos és a háromgombos öltöny, a zsakett, a szmoking, a frakk között. Ha szerepe úgy kívánta, a harmincas években számtalan filmben bármelyik ruhadarabot tudta „rendeltetésszerűen”, elegánsan viselni. Nagyon tehetséges színész: a filmvásznon 1950-ben munkászubbonyban is otthonosan, hitelesen mozog. Azt azonban soha nem fogjuk megtudni: mi volt a véleménye a fából vaskarika szocialista realizmusról, miközben a valóságos gyárban a valóságos esztergapadon „dolgozott”, és folyamatosan munkásmozgalmár ostobaságokat fecsegett.

Nehéz eldönteni: Keleti Márton, a film rendezője, nem vette, vagy nem akarta észrevenni, hogy Makláry Zoltán, miközben eltúlzott, arcfintorokkal kísért lelkesedéssel dalárdatagként fújja, fújja a vacak munkásmozgalmi nótát, szemében ott csillog véleménye a filmről, a korról, a szocializmusról: ez egy rettenetes nagy marhaság!

Keleti Márton 1950-ben is nagy látószögű filmcsináló, Latabár Kálmánra osztja a pártszerűtlen, de a film szempontjából hasznos feladatot: a színésznek ügyetlen bűvészmutatványaival, mosolyogva előadott, sikerületlen trükkjeivel kell elviselhetővé tenni a nézők számára az emészthetetlenül haladó mondanivalót.

Dalolva szép az élet? A lisztet, cukrot, tejet Magyarországon jegyre adják 1950-ben, húsért a városokban fél éjszakát állnak szótlanul sorban az emberek, nincs elég ruha, cipő, ami van, az vacak, egyre kevesebbet ér a munkások fizetése, és a moziban a színészek csillogó szemmel, lelkesen a boldog jelenről énekelnek. 

A színházi lap kritikusa, Szegi Pál, Lenint idézi, megmagyarázza, miért dalolva szép az élet: „Mivel »a bolsevik pártszerűség a történelmi igazságosság legmagasabb formája«, nyilvánvaló, hogy a haladó irodalomnak és művészetnek ma a proletariátus jövőt építő munkájának kell szerves részévé válnia, ha történeti feladatát teljesíteni akarja. Ezt jelenti az irodalom, a művészet »pártszerűsége«.” (Színház és Mozi, 1950. január 29.) 
Gondolkodáspusztító veszély a bolsevik métely. Az ifjú filmrendező-palánták újságírói segédlettel így lelkesednek 1950 januárjában: 

„– Tudjátok, hány nagyfilmmel startolunk 50-ben, az első tervévben?! – kiált egy magas, karcsú fiú.

– Nyolcról vagy tízről hallottam – így egy szép fekete lány, akinek oldalán barna bőrtokban fényképezőgép. Fogadjunk, hogy operatőrpalánta!

– Hát tudd meg, hogy tizenkettővel! – kiált diadalmasan és teli szájjal a hosszú. – Tizenkettővel!” (Színház és Mozi, 1950. január 29.)

Nagyot mondani, torz eszmék vakításában a lehetetlenért lelkesedni lehet, de ostobaság: 1950-ben három magyar film készült.

Receptre kellene felírni minden harminc év alatti magyar állampolgárnak, hogy okulásul nézze meg az ötvenes évek elején készült filmeket: Szabóné, Kis Katalin házassága, Teljes gőzzel, Kiskrajcár, A város alatt… – az elnyomorodó Magyarországon a kommunisták így hazudtak vörös boldogságot a szocializmus építésének hajnalán.

Drámaian zuhan az életszínvonal, de a bolsevik eszme szolgálatában semmi sem drága. Dalolva szép az élet: a film zárójelenetét az Operaházban forgatják. Vitéz Miklósné gyártásvezető arról számol be: a forgatás két napján a kórustagokkal és a nagyszámú statisztériával együtt kétezer-ötszáz ember jött-ment, szerepelt, dolgozott, énekelt az Operaházban. A film forgatásán „Békeffi István is jelen van, és boldog megelégedéssel figyeli a munkát. Nincs és nem lehet nagyobb öröm író számára, mint amikor megvalósulni látja elképzeléseit. A megelégedés öröme sugárzik Békeffi István arcáról is, amikor elmondja, hogy ez a film, melyet Mérai Tiborral együtt készített, valóban olyan lesz, amilyennek elképzelték.

– Ez a kedves, derűs üzemi film – mondja –, melynek minden kockája szebbé és jobbá lett életünkről beszél, amit szerzőtársammal és a film rendezőjével együtt tett üzemi látogatásaink során közelről is sikerült megismernünk, hozzátartozik a Szovjetunió vezette nagy békeharchoz, mert a valóságot mutatja.” (Színház és Mozi, 1950. június 11.)
Az elkészült filmnek 1950-ben a valósághoz, a magyar emberek akkori mindennapi gondokkal, szorongásokkal teli életéhez az égvilágon semmi köze nem volt. Békeffy Istvánnak viszont volt érzéke a mindenkori valósághoz. A valóságtól (Rákosi Mátyás) kapott korszínű forgatókönyveiért két József Attila-díjat (1950, 1953). A valóságtól (Kádár János) kapott útlevelet 1957. januárban és távozhatott Nyugatra. A valóságtól (Német Szövetségi Köztársaság) kapott kellemes életet biztosító megrendeléseket használható forgatókönyvek írására. A valóságtól (Kádár János) kapott lehetőséget 1971-ben a hazatelepedésre.

Békeffy István szellemes, tehetséges, okos ember volt. Tudta: Dalolva szép az élet.

Csak azt kell dalolni, amit a hatalom fütyül.

/Indulókép Soós Imre és Ladányi Ferenc A dalolva szép az élet című filmben, 1950-ben Fotó: MTI/Reprodukció/