Újra elolvastam Mándy Iván Brancs című novelláját, és azóta is itt tartogatom a kezemben az Idegen szobák 1957-es kiadású kötetét. Szinte simogatom, mint egy kiskutyát. Halvány, bársonyos, matt zöldesszürke borító, vászongerinc, sárguló lapok. A kötet élén itt még – valóban – pufók arcú fiatalember látható a képen, ahogy Mádait ábrázolja a szerző a novellában. A kép alatt aláírás: az Iván első betűje, mint egy elégtelen, mintha az író minden aláírásával megbuktatta volna önmagát, ezzel önironikusan kifejezve kisebbrendűségi érzését, de egyben felmagasztosítva a csutaki örök veszteseket.

Ezt a kötetet Lengyel Balázséktól kaptam. Vera, Balázs felesége beírta az első oldalra: „Ebben a Brancs Balázsról szól”. Persze, tudjuk, nem „csak” Balázsról, és a Dezső nem Balázs, és ahogy Mádai látja Dezsőt, az még mindig nem teljesen azonos azzal, ahogyan Mándy Iván látta Lengyel Balázst. Tudjuk, mégis ez a kötet különösen kedves nekem. Gyakrabban leveszem a polcról, mint a többi Mándyt, bele-belenézek, olvasgatom, csak egy kicsit… újra és újra.

Egyszer láttam a kilencvenes években, az Andrássy úton, az Opera előtt. Szürkület volt. Sötét posztókabátban állt ott, kalappal a fején, kissé hajlottan, egy kislánnyal beszélgetett. Elhaladtam mellettük, és amikor jó négy-öt méterrel távolabb értem, nem tudtam megállni, hogy vissza ne forduljak: fénylőnek és szelídnek láttam a flaszter és az ég grafitszürke hátterében, mint egy öreg angyalt. Találkozott a tekintetünk. Elszégyelltem magam: mit bámészkodom, mint egy hülye pop-rock-rajongó, de ő úgy nézett rám, mint kollégájára. Én jól ismertem, de nem gondolhattam, hogy ő is ismer. Személyesen sohasem találkoztunk azelőtt. Mégis úgy nézett, hogy köszönnöm kellett neki, ő is biccentett, és kissé megemelte a kalapját. Mándy-Mádai-Maandygaard…

Elolvastam a novellát, betettem a könyvbe azt a képet, amelyet akkor készítettem Balázsról, amikor itt járt Kaposváron egyik könyvemnek a bemutatóján. „Nem is mertem arra gondolni, hogy te nyitnád meg…, hogy lejönnél…”, mondtam a telefonban. „Neked megteszem”, mondta Balázs, és megtette, közel nyolcvanévesen, súlyos betegsége után, oda-vissza négyszáz kilométert utazva, és egy komoly tanulmányt írt és olvasott fel rólam, a könyvemről, amit később közölt is a Magyar Napló. Ha semmi más nem történt volna velem az életben, már ettől érezhetném magam valakinek. Néhány évtizeddel ezelőtt, ha csak egy recenziót írt valakiről Lengyel Balázs, az felért egy lovaggá ütéssel, de mostanában nem figyel erre senki, érdektelenné és értéktelenné váltak a kritikák, hiszen bárki írhat bárkiről bármit, és különben is: nincs benne recept, hogy hogyan lehet gyorsan és könnyen meggazdagodni, nem szerencsejáték, amin esetleg milliókat lehet nyerni.

Hónapok óta egy sort sem írtam, de ha erre az eseményre gondolok, kissé erőre kapok. Arra gondoltam: írni kéne. „Ha éppen nem tudsz két méter felett ugrani, akkor ugorj százhetvenet. De ugrani kell. Nem szabad kijönni a gyakorlatból.” Mondta egyszer Balázs, amikor arról panaszkodtam, hogy nem megy az írás.

A Brancs című novella – csodával határos módon – 1949-ben megjelent egy folyóiratban a cenzor figyelmetlenségének, vagy éppen egy nagyon is értő, jóindulatú szerkesztőnek köszönhetően. Mert egyébként ebben az időszakban, a személyi kultusz embertelen és elembertelenítő, kiszámíthatatlanságával is félelmet és szorongást keltő időszakában, az Újhold megszűnése és az 1956-os forradalom között nemigen jelentek meg az „újholdas” szerzők (Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik, Mándy, Lengyel Balázs, Szabó Magda…) művei.

„A Brancs igazi műhelynovella, kulcsnovella: írók, költők, kritikusok, írónők jelennek meg azon az életképszerű tablón, melynek szélén ott áll Mádai is, a »pufók, hülyegyerekarcú író«, Mándy ironikusan rajzolt alteregója” – írja Erdődy Edit Mándy Ivánról szóló tanulmánykötetében. „Áll és mosolyog. Ujjaival görcsösen nyakkendőjébe kapaszkodik, mintha így akarna elrepülni. Az ajtóhoz tapad, szinte várva, hogy hazaküldik. Vagy a fülébe súgják: pocsék rossz író vagy te, Mádai!”

Már ekkor, itt megmutatkozik Mándy Iván rendkívüli láttató képessége, amely a realitásokból indul ki, de szürreális, költői képekkel érzékelteti a valóságnál mindig hitelesebb igazságot.

Maga az alaphelyzet is szürreális: egy magánlakásban élnek, Veronka és férje, Dezső, és Veronka édesanyja, de otthonosan mozog itt a novella többi szereplője is. A légkör mégis feszültségektől terhes, kaotikus, mert ez a magánlakás minden hétköznapi gondjával, nyűgével, rendetlenségével és ügyefogyottságával is úgy próbál működni, mint egy szerkesztőség. Mindegyik szereplő életében az irodalom a legfontosabb, még ha műveik megjelenésére a legkisebb esély sincs.

„Írásaink már rég nem jelentek meg. Csak átírásaink. A nagy átíró korszak!” – írja Mándy az Átkelésben. 

Újabb szereplő jelenik meg a novellában: „Magas, vékony csontú lány állt az ajtóban, ballonban, aktatáskával a hóna alatt. Piszokszínű arcán nagy, kék szeme világított.

– Elhoztam a novellát, amiről a kávéházban beszéltem.” Akár egy álomban, ami Mándynál csöppet sem meglepő. „A ballonos lány ideges, horgas ujjaival előkapott egy kéziratcsomót a táskából. Letette az asztalra.”

„Hirtelen leült a szőnyegre Veronka. Arcát kezébe hajtotta. Sokszor kuporgott így egyedül – ezek voltak az ő percei. A szőnyeg mintáit nézte: virágok a tó mélyében. Lassan ringani kezdenek. Mintha a vízbefúltakról akarnának beszélni. Halott lányokról, akik mozdulatlanul úsznak lefelé, öregekről, ahogy a szakálluk szétterül a vízen.”

Álom és valóság, vaskos realitás és látomások természetes, mégis szorongató egymásba fonódása… Csupa kétségbeesés, reménytelenség, kusza kapkodás…, már-már levegő után… A novella szereplői és olvasói egyaránt. Nincs itt szó politikáról, mégis pontosan érezzük az ötvenes évek fojtogató légkörét, a rendszer kiszámíthatatlanságát, a diktatúra lélekölő, a legrosszabb idomárokra jellemző módszereit. Ennek a rendszernek a szószólója a novellában Bartos: „…nem tudom úgy folytatni, mint ti. Valami mégiscsak történt a háború óta, valami megváltozott. Itt vannak az új telepesek, aztán akiknek a földjeit szétosztották. A házban egymás mellett lakik az élmunkás a bélistás ezredessel. Ki kéne menni a bányászokhoz, az üzemekbe, népi kollégiumokba. Megismerni! Megismerni!”
Egy mai húszévesnek fogalma sincs arról, miről beszél itt Bartos. Pedig nem ártana tájékozódni; megismerni a diktatúrák természetrajzát. Ha másért nem, hát azért, hogy soha vissza ne térjen… Vissza ne térjenek!

De az előbbi beszédet már nem bírja hallgatni Veronka és Mádai sem:

„– Menjünk innen! – Veronkához hajolt, aztán hátracsúszott a falhoz.

– Megveszett!” – Szinte megszöknek, de csak a kiskocsmáig jutnak. Amikor eljönnek: „A kapuban egy férfi állt kalapban, sállal. Veronka hozzá fordult.

– Dezső!

Mádai köszönt mögötte. Nem fordult meg.

– Hol voltatok? – kérdezte Dezső.

Jólesett ez a kérdés. Ahogy Dezső a keze után nyúlt, az ócska lépcsőház. Ismerős zajok áradtak felé az ajtók mögül. Oly boldog volt ez a perc, hogy meg kellett állnia.

Dezső visszaszólt:

– Megint romlott szalámit vett anyád.

Veronka fél kézzel elkapta a korlátot, a másikkal lerántotta a cipőjét, és a sötétbe vágta:

– Hülye! Hülye!”

Rónay György így üdvözölte 1958-ban a Vigiliában az Idegen szobák című novelláskötet megjelenését:

„A közelmúltban annyi többé vagy kevésbé sikerült Mándy-utánzatot olvashattunk, hogy már igazán időszerű volt magának a mintának a megjelenése: az Idegen szobák című elbeszélésköteté, amely az írónak az utolsó nyolc-tíz évből való java novelláit tartalmazza. Mándy Ivánnal is olyasmi történt, mint – mutatis mutandis – Weöres Sándorral. Némán voltak jelen irodalmunkban, és iskolájuk nőtt anélkül, hogy ők maguk a friss megjelenés élő szavával nevelhettek volna.”

Föllapozom a kötet kolofonját: „Felelős szerkesztő: Nemeskürty István”.

A szerző író, színész, a Búvópatak főszerkesztője.