Ez volt az első olvasmányom Kodolányi Jánostól (hogy aztán a teljes életmű kövesse hosszú évek leforgása alatt, de ez most nem idetartozik). 

Utólag úgy tetszik, a kétkötetes történelmi regény kifogott a tizenhat éves könyvbaráton, aki akkoriban voltam. Olvastam, olvasgattam, de olykor hetekre félretettem, emésztgettem magamban, töprengtem felette. Most, amikor újraolvastam, sokkal letisztultabb, egyszerűbb és sallangmentesebb a regény, mint harmincnégy évvel ezelőtt. Gyorsabban haladtam vele, a súlypontok máshova esnek, és – gondolom ez is természetes – ma már a hibáit is látom, nemcsak az erényeit.

A vas fiai 1936-ban jelent meg, bő évtizeddel azután, hogy ormánsági tárgyú parasztnovelláival írója berobbant a magyar irodalom élvonalába. Az első bírálói, köztük Móricz Zsigmond által is felemlegetett kíméletlen naturalizmusát, a fojtó légkörű, egykéző falvak ábrázolását már maga mögött hagyta. A táj és a benne élő ember addig példátlanul realista ábrázolása azonban mindenestől megjelenik ebben a regényben. A két világháború közötti olvasó Jókai, Gárdonyi, Herczeg történelmi regényeire asszociált a műfaj említésekor, Kodolányi viszont teljesen száműzte a romantikát A vas fiaiból. Talán ezért is érezte újszerűnek, a műfajban addig ismeretlen színek ábrázolójának a korabeli kritika.

Az író rendületlenül hisz az örök magyarságban. Nemcsak abban, hogy évszázadok múltán is ugyanazok az erényeink, a fogyatékosságaink, de még a történeti és a szellemi földrajz állandóságában is. Ezért kalauzolja a regény nyitányaként hazai tájakra, a XIII. századi Ormánságba az olvasót. Innen, a lápos, mocsaras vidékről, az elzártságban élő, pogány hiedelmekkel kevert kereszténységet követő falusiak köréből bontja ki a regény hatalmas ívét. A történet lányrablással kezdődik: négy ormánsági legény összeszövetkezik, de vállalkozásuk balul üt ki, egyiküket agyonütik, a másik három világgá szalad. Az ő személyes sorsukon keresztül tárul fel a magyar király trónterme, velük jutunk el a homokvidéken tanyázó kunok szállásaira, a mongol kán jurtájába, olykor pedig a félbolond baksa kézen fog bennünket, és bemutatja az Árpád-kori Magyarországot, annak lakóival. Hatalmas körforgás részesei leszünk, népek, nyelvek, furcsa szokások és kalandos események keringenek az ómagyar panorámában.

Az örök magyarság tézise csak akkor érvényes, ha bizonyos helyzetek ismétlődnek a nemzet életében. Kodolányi ezen a ponton azonban kissé túllő a célon, amikor aktualizálja a múltat, merev, didaktikus a vonalvezetése. 1936 és 1990 között A vas fiai valamennyi kritikusa elégedetten tette szóvá németellenességét, különösen azt a részt kedvelték, amikor Harcias Frigyes kifosztja a menekülő IV. Bélát, előrevetítve, illetőleg utólag nyugtázva, hogy Hitler ugyanígy foszt(ott) ki bennünket. Ugyanilyen aktualizáló a magyarsággal csak színleg sorsközösséget vállaló, valójában idegen érdekeket szolgáló zsidó és szerecsen uzsorás ábrázolása. Kodolányinak azonban nincs szerencséje ezekkel a párhuzamokkal, ráadásul a történelmi analógia sem állja meg a helyét. XX. századi politikai, etnikai, vallási viszonyokat visszavetíteni a teljesen más belső világú XIII. századba, bántó anakronizmus. Ezzel együtt a némiképp Móricz Erdélyéhez hasonlatos konklúzió – miszerint a magyarság csak magára, önnön tehetségére számíthat, barátai nincsenek – értékelhető és érvényes abban a korban, amely valóban a magyar szellem babiloni fogságának kezdete (ahogyan a borzalmas idők hírnökeként Németh László előre jelezte).

Ha már Németh Lászlót említem: éppen ő vette észre, hogy Kodolányi „mint a néprajzos jár-kel a történelemben”. A vas fiai akkor a legszuggesztívebb, akkor a legérdekesebb, amikor egymásra halmozza a hiedelmekkel, viselettel, építészettel kapcsolatos értesüléseit. Más történelmi regényírók számára pusztán hangulatfestő elemeket a regény fősodrába emel, így hitelesíti az elmondottakat. A vájkáló részletesség zavaró is lehetne, szerencsére a szerző a szó legnemesebb értelmében véve írásművész, ezért a történet dramaturgiája elragad bennünket. A fontos apró részletek belesimulnak a történetbe, nem boncolgatjuk, nem választjuk külön őket. Elhisszük az írónak, hogy minden a helyén van, és tényleg: úgy történeti, mint néprajzi, tudományos szempontból kifogástalan a körítés.

Annak idején Mészöly Gedeon nyelvész valóságos keresztes hadjáratot indított A vas fiai ellen, kifogásolva a regény nyelvezetét. Kodolányi ugyanis az első magyar nyelvemlékekből és ormánsági tájnyelvből gyúrta össze nyilvánvalóan soha nem létezett, de igen tetszetős XIII. századi magyar közbeszédét, a regény nyelvét. Mészöly a tudós precizitásával sorra megfogalmazta kételyeit, és jóllehet bíráltja már a többfelvonásos sajtóvita elején is jelezte, hogy a nyelvtámasztási kísérlet szépirodalmi fogás, nem több, a nyelvész álláspontját sokan osztották. A vas fiairól paródia is született a háború előtt, írója élénk színekkel éppen a regény ómagyar nyelvezetét állította pellengérre. Újraolvasva a művet, határozottan úgy érzem, hogy az eltelt idő Kodolányit igazolta. Könnyebb a régiség látszatát kelteni a történelmi regényben, ha búvárként elmerülünk a nyelvemlékekben, és bár Mészöly annak idején felpanaszolta szövegértési gondjait, nekem ilyenek nem akadtak. Oldalról oldalra hozzászoktam, hogy itt „ézös barát”, „kegyüggyünk” és „jorgalmazz” a napi nyelvi betevőm, és nem gondolom, hogy feltétlenül jobban járna az olvasó a modern kor szókészletével, fordulataival, ahogyan Gárdonyinál, Herczegnél, Jókainál megszokott. Kodolányi részletesen szól archaizáló szándékáról a mű háború utáni kiadásának utószavában: „Sokan a fejemre olvasták, hogy ez a nyelv nem a XIII. század nyelve. Nos, ez igaz. Ámde a XIII. század nyelvét híven rekonstruálni többé nem lehet. A szerző célja és szándéka csupán az volt, hogy éreztesse az olvasóval az idő távolságait, dimenzióit, gyűrűzéseit. Hogy ne csak egy letűnt kor archeológiai, néprajzi, földrajzi stb. eszközökkel való rekonstruálását lássa, a tereket, ahová az embereket állíthatja, hanem az idő távolságait, rétegeződéseit is, amikben az emberek éltek. Nem nyelvészetileg pontos és tévedhetetlen rekonstrukciót akartam tehát végbevinni, hanem művészeti eszközökkel illúziót elővarázsolni, mintha az ábrázolt emberek s az elmondott események valamikor a XIII. században szerepelnének.”

Miközben a regény nyelvezetét védhetőnek érzem, szólni kell a legnagyobb fogyatékosságról, a szerkesztettség hiányáról. 1936-ban Kodolányi még vérbeli novellaíró, kevéssé képes szoros vasabroncsokkal összeilleszteni regényének vázát. A vas fiai voltaképpen egymást követő pompás novellák sorozata, az író nem bíbelődik azzal, hogy regényt szerkesszen az anyagból. Zavaró például, hogy az eredetileg három szálon induló cselekményt nem tartja végig a kezében, kompozíciója szétbomlik, helyenként logikátlan is. A történelmi trilógia későbbi darabjai (Julianus barát, de főleg a Boldog Margit) feszesebb szerkesztésűek, a háború utáni mitológiai regényei (Vízözön, Új ég, új föld, Az égő csipkebokor, Én vagyok) pedig példás formai és tartalmi egységben mutatják fel a világirodalmi rangú, szikrázóan tehetséges írót.

/Indulókép: A magyarok bejövetele Pannóniába (Honfoglalás) miniatúra a Képes Krónikában, 1358/