Az augusztus 8-ai Orgonák éjszakája című rendezvény alkalmából hallgassunk meg két olyan orgonadarabot – Liszttől a B-A-C-H-fantáziát és Terényi Edétől a B.A.C.H.-kompozíciók-at –, amelyek az egyik legnagyobb zeneszerzőre és orgonaművészre, Johann Sebastian Bachra (1685–1750) utalnak.

/Fotó: Wikimedia Commons/

Liszt Ferenc (1811–1886) 1855-ben komponált BACH-fantázia orgonadarabjának eredeti címe: Präludium und Fuge über den Namen BACH (I). A művet 1870-ben átdolgozta. A kompozíció történetét tovább bonyolítja, hogy mindkettőnek van zongoraátirata, amelyek közül az 1870-es változat vált a hangversenyek népszerű darabjává. A szerző a lipcsei mester nevéből képez zenei akrosztichont (B-A-C-H), miközben a teljes (tizenkétfokú) hangkészletet mozgósítja. Liszt kulcsszerepet játszott abban, ahogy romantikus zeneszerzők a tonalitást elkezdték lebontani, és ő ezt Bach zenéivel kapcsolta össze: „Händel iránti minden tiszteletem ellenére továbbra is mindenekelőtt Bachért rajongok; és ha beteltem Händel hármashangzataival, a passió, a h-moll mise kincset érő disszonanciái és a bachi polifónia más csemegéi felé húz a szívem.” (Liszt levele Carl Gillének, Róma, 1863. szeptember 10.)

A kétrészes kompozíció első fele a prelúdium (előjáték), amelyik a témát mutatja be: a B, A, C, H hangok különböző karakterű variációit. A dinamikusan induló tétel előbb felgyorsul, majd tűnődve megnyugszik. A Maestoso résznél fenségesen jelenik meg a motívum, ami egyben a megidézett nagy előd hangképe is. A témát kibontó fúga három részre tagolódik. Az első rész halkan és lassan kezdődik. Csupán az új témánál, az ördögi ostorcsapásokra emlékeztető kemény lefelé tartó meneteknél válik harsánnyá. A magasztos B-A-C-H-motívum és az arra felelő pokoli csattogások ellentéte a mű szakrális jellegére utal. A második rész (Presto) jóval koncentráltabban jeleníti meg a feszültséget, rapszodikus karakterű, de a kromatikus játék feltárja a szigorú szerkesztést. A finálé szép Maestosoval kezdődik, amely Bach koráljainak hangzását idézi fel egy rövid epizódra.

Utána a témák összegzését halljuk, ám végül megnyugtató és fenséges B-dúrral zárul a darab.

A felvételen Joachim Dalitz orgonaművész a mű kevésbé ismert, első változatát mutatja be.


*
Terényi Ede (1935), a Kolozsvárott élő magyar zeneszerző szívesen ír orgonadarabokat. A Farkas utcai református templom hangszerén rendszeresen játszott és az ekkor megfogalmazódott ötleteket később egyes műveibe beépítette. Noha legtöbb, orgonára írt művét 1988 után vetette papírra, a korai B.A.C.H.-kompozíciók (1968) a maga összetettségével és rejtett szakrális jellegével a kései sorozat előhírnöke. Jól érezhető benne a darmstadti folyamatokra felelő kísérletezés. Terényi e saját zenéjéről azt nyilatkozta: „egyetlen hang sem szabad!” Tehát mindegyiknek helye van a rendszerben, előzetes terv alapján kerülnek a kottasíkra. Noha Terényi írásmódja konstruktivistának tűnik, sosem mondott le az ihletről: a kigondolt rendszert az irracionális belső muzikalitás vezeti. Ezért jellemzi alkotásait a tökéletesen felépített „kristályrendszer” és az alkotói szabadság kettőse.

A B.A.C.H.-kompozíciók cím arra utal, hogy minden hang – miközben elem a nagy rendszerben – valójában önálló zenemű. Az alcím arra ad választ, miért használ többes számot a szerző: Előjáték, toccata, fantázia és fúga orgonára. A négy mű – amely tizenhat változatot rejt magában: Semplice, Parlando, Pesante, Misterioso, Feroce, Agitato, Energico, Grandioso, Deciso, Pesante, Choral, Andante poco rubato, Melidioso, Sarcastico, Giusto és Cosmico – szorosan összetartozik, egyetlen zenei folyamat lépései. Az ismert (B-A-C-H) motívum a mikrostruktúráktól kezdve a teljes formáig meghatározza a darabot. A változatos karakterek, feszültségek és a hangvilágok látszólagos összeegyeztethetetlensége ellenére a szimmetria uralja ezt a zenét. Terényi, olyan hangerő- és hangzás-tartományokba vezet el, amelyek az orgonairodalomban korábban csak Olivier Messiaen-nál (1908–1992) tárultak fel

A felvételen a szerző műveit jól ismerő muzsikus, Ilse Maria Reich játéka hallható.

Ahogy Liszt műve, úgy Terényi darabja is többszöri meghallgatást kíván, mert elsőre a szokatlan formák elterelhetik a figyelmünket.